A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-23 / 43. szám
A Csemadok életéből KOVÁCS JANOS A Duna menti emberek sorsa valamilyen módon kötődik a folyóhoz, a vízhez Volt idő, amikor sokan rajta s belőle éltek, keresték meg a maguk és a családjuk számára a mindennapi kenyeret Halászok, hajósok, molnárok. hajóácsok, révészek nemzedékei követték egymást amíg szükség volt rájuk, amíg a műszaki fejlődés át nem lépett rajtuk. Feleslegessé válásukból az következett hogy a Duna menti települések lakói egy rétegének más foglalkozás után kellett néznie, akár tetszett, akár nem, s az egykori mesterségek emlékei a néprajztudomány kutatási területévé váltak. Holott alig negyven évvel ezelőtt még ott ültem magam is a kocsira púpozott zsákokon, amikor a dunamocsi vízimalomba vittük őrletni a gabonát... Most megint itt járok a Duna mentén, az egykori halászok, révészek, molnárok utódai között, persze más céllal; nem az egykori mesterségek megmaradt nyomait kutatva. A közelebbi múlt részeseit s alakítóit keresem. Illetve dehogy keresem, hiszen itt a töltésen az út egyenesen Patra vezet, nem a fürdőbe, hanem a faluba, amelyet még a századelőn Patpusztának neveztek, s a húszas években sem volt hatvan-hetven háznál több benne. Azt pedig már Kovács Jánostól és Stefankovics Lászlótól tudom, hogy e maroknyi nép a Kovács János —> hogy a polgári iskolát én is elvégeztem, de magántanulóként... Úgy történt, hogy végül én is az almásfüzitői petróleumfinomítóba kerültem dolgozni. Csoportvezető voltam, s az egyik mérnök biztatására iratkoztam be a polgári iskolába. Tizennyolc éves voltam, s az egyik mérnök biztatására iratkoztam be a polgári iskolába. Tizennyolc éves voltam, amikor kezdtem, s katona voltam, amikor negyedikből vizsgáztam, külön engedéllyel. .. — Ez már harmincnyolc után volt. — Igen. A tényleges katonaidőmet híradósként töltöttem Komáromban. De alig hogy leszereltek, jött a SAS-behívó, s mentem a frontra. Összesen, a fogságot is beleszámolva, öt évet katonáskodtam. — Amikor Almásfüzitőn dolgoztak, hogyan jártak át a Dunán? Vagy odaát laktak? — Ladikokon jártunk át dolgozni — mondja Stefankovics László —, olykor jégzajlásban is. Négy-öt átjáró munkásnak volt egy-egy ladikja. Tőlünk Patról, ha jól emlékszem naponta hét-nyolc ladik evezett át Almásfüzitőre... A falut tulajdonképpen az átjáró munkások hozták helyre anyagilag. Az ő keresetükből fizették ki a mindenkori tartozásokat a kamatok kamataival együtt. Amit megtakarítottak, abból vásárolták a földet. az újabb és újabb nemzedékek nevelésére-oktatására fordították. S hogy jól, az nem kétséges. Hogy hogyan lettek tanítók? Ahogy nemzedékükből több százan. Volt valamilyen iskolai végzettségük, jelen esetben a négy polgári, s amikor a magyar tannyelvű iskolákat megnyitották, minden számbajöhető kész, vagy félig kész emberre szükség volt, hiszen — amint egy statisztikai összefoglalóban olvastam nemrégiben: abban az időben Szlovákia mindössze 110 képesítéssel rendelkező pedagógus volt — nélkülük meg sem indulhatott volna az anyanyelvi oktatás a nemzetiségi iskolákban. Mindezt tudva, azért mégis megkérdezem Stefankovics Lászlótól és Kovács Jánostól, hogy ők hogyan lettek tanítók. — Nekem — mondja Kovács János — az akkori járási székhelyről, Ógyalláról küldtek levelet hogy menjek tanítani. Harminckét éves voltam akkor. Dunaradványra helyeztek, s ott is tanítottam 1960-ig. Azt az első pillanattól kezdve tudtam, hogy négy polgári nem elég a tanításhoz Ezért beiratkoztam a komáromi tanítóképzőbe, s végül Bratislavában a Duna utcai iskolában kaptam meg az oklevelet. Komáromból heten végeztünk akkor. — Laci bácsi is akkor szerzett tanítói oklevelet? wr m ■ // MŰVELŐDÉSÜNK UTTOROI STEFANKOVICS LÁSZLÓ A szerző felvételei Schleizinger uradalomba járt napszámba, részesaratásra .. . Kovács Jánosék udvarán asztalt állítunk az egyik fa árnyékába az augusztusi hőség ellen, és mellé telepszünk. Kovács János és Stefankovics László is azok közé tartozik, akik az ötvenes évek elején kerültek a katedra mögé, fölvállalván a tanítói hivatást, hogy a lehetőség és a szükség kettősségét egybeötvözve betűre-szóra neveljenek egy nemzedéket — az anyanyelvén. Kovács János — neves színészünk, Kovács József testvérbátyja — már nyugdíjas, Stefankovics László még tanít, jelenleg Izsán. Gyerekkoruk iskolájáról, első tanítóikról kérdeztem őket. — Az én első tanítóm Révész János volt — mondja Kovács János. — Mi még úgy jártunk télen iskolába, hogy felváltva fűtöttünk. A tűzifát a gyerekek hordták otthonról.. . Pattól elsőként a bátyám szerzett érettségi bizonyítványt 1938-ban a komáromi bencéseknél. . . — Amikor én iskolába kezdten járni. Árvái Árpád és felesége tanított már. Én Árvainéhoz kerültem elsősnek. Az elemi után pedig beírattak Komáromba a polgári iskolába — emlékezik Stefankovics László. — Volt-e valami tervük, elképzelésük abban az időben arról, hogy milyen pályát választanak maguknak ? Gondoltak-e arra, hogy esetleg tanítói képesítést szereznek majd? — Mint a gyerekek legtöbbje, sokféle tervet szövögettem — mondja Kovács János —, de leginkább azonban hajós szerettem volna lenni, de mert a bátyám tanuk, arra kellett a pénz, így dolgozni mentem. Hogy tanító legyek, arra gondolni se lehetett habár lett volna kedvem tovább tanulni. — És Laci bácsi? — Elvégeztem a polgárit, s mentem Almásfüzitőre az olajfinomítóba. Örükem, hogy fölvettek, jó fizetést kaptam és meg is voltam elégedve... — Még el kell mondanom, — veszi át a szót — Mennyit kerestek az olajfinomítóban abban az időben ? — Általában 18—20—25 pengőt kerestünk hetente, attól függően, ki milyen beosztásban dolgozott. Később, ahogy emelkedtek az árak. a kereset is más lett. — János bácsi az előbb már a háborút s a katonáskodást is említette. Laci bácsi volt-e katona ? — Az almásfüzitői petróleum finomító a háború idején hadiüzem vök, s akik ott dolgoztak, felmentést kaptak. így nem kellett bevonulnom, de azt hiszem, a fronton se lett volna sokkal rosszabb, mint itt hisz a finomítót elég gyakran bombázták. Hogy mást ne mondjak, a máig is emlegetett „nagy bombázást" is végigékem a gyárban... — Az eddigiek során azt tapasztattam, hogy az a nemzedék, amely az ötvenes évek elején ilyen-olyan iskolai végzettséggel a háta mögött, vállalta a tanítói hivatást jó tíz évet késett A megkésettség számunkra köze! évtizednyi hányattatást jelentett... A háború után én többedmagammal átjártam dolgozni Almásfüzitőre, hívtak, maradjak ott de a feleségem nem akart jönni, így idehaza maradtam, mert itt vök a föld. Ez negyvenhétig tartott — Emlékezetem szerint azokban az években szigorúan őrizték a határt. Hogyan jártak át naponta ilyen körülmények között? — Vittük át a fináncokat is, mert odaát olcsóbb vök a bor, a cukor... Kovács Jánost a fordulat negyvennyolc februárja Csehországban érte, maga is részese vök a munkások országos megmozdulásának. Stefankovics László a sorsfordító és jobbító napokat már idehaza élte át De még ezek a napok, hónapok se mutattak számukra semmi olyan jelet amely a majdani tankói pályához vezethetett volna. Itt ül szemben velem két férfi, akik soha nem készültek a tanítói pályára, s mégis az életük felét vagy annál többet is — Nem. En egy évvel később, a Komáromi Pedagógiai Gimnáziumban szereztem képesítést az ákalános iskolák alsó tagozatára. Hetente háromszor járunk be előadásokra ... — Tanítani hol kezdett? — Izsán. — Milyen körülmények között folyt a tanítás azokban az években ? — Izsán összevont osztályok voltak, délelőtt és délután is tanítottunk. Egy-egy osztályban 40—45 gyerek szorongott. Egyébként Izsán mi hatan kezdtünk, mind a hatan képesítés nélkül... — Radványon is hasonlóak voltak a körülmények ? — Radványon öten tanítottunk, emlékszem, vök olyan osztály, amelyben 56 gyerek tanuk délelőtt, délután meg 30. Akkor még vök gyerek elég a magyar iskolákban, nem úgy, mint most. Estére a tanítástól és a tanulástól zúgott az ember feje... — S ha csak tanítani és tanulni kellett volna! De vök egyéb végeznivatónk is bőven. — Az már szentigaz Nekünk tankoknak az égvilágon mindent kellett csinálnunk. A tyúkösszeírástól kezdve a népszámlálásig. S az értékelés aszerint történt, hogy milyen iskolán kívüli munkát végeztünk, s nem aszerint, hogy hogyan tanítottunk .. . Persze rendes tanterv se volt, hogy a tankönyvek hiányát ne is említsem... Kovács János és Stefankovics László a harminc évvel ezelőtt vállalt munkát becsülettel ehégezte. S maradtak, amik voltak: közemberek — a köz emberei. Azé a közösségé, amelyhez mindig is tartoztak, s amely hozzájuk tartozik. GÁL SÁNDOR 6
