A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-23 / 43. szám

ligetfalusi (Petržalka) lakótelep toronyházainak valamelyikében saját otthont kap, akkor ugyanaz az X. Y. marad, aki volt, csupán a lakáskérdése oldódott meg. A valóságban azonban „homo colonus"-szá, azaz lakótelepi emberré válik.

Vajon észlelik-e magukon a lakótelepi lakásba költözök azt a lélektanilag jelentős változást, amin akarva-akaratlan átesnek? Tudatositják-e, hogy ez egy mélyreható életformaváltás? Gyanítják-e, hogy örömük vagy szorongásuk sok-sok egyéni, mégis erősen általánosítható tünettel jár? Vajon megszokják-e a panelek nyújtotta monotóniát, van-e alkalmuk művelődni, kikapcsolódni, sportolni; vajon tudnak-e gyökeret ereszteni a betonba?

Riportútjaim, magánbeszélgetéseim során erre próbáltam választ keresni.

B.L. Ipolyság (Šahy):

— Egy évvel ezelőtt még vályogtéglából épült, rozzant házikóban laktunk. Itt meg? Megcsavarom a csapot és folyik a víz, lobban a gyufaszál lángja, és máris melegszik a vacsora. Szinte minden este fürdünk, zuhanyozunk. Először a gyerekek, aztán a feleségem, a végén én.

R.K. a ligetfalusi lakótelep tömbházainak egyikében, a kilencedik emeleten:

— Hányadszor akarja lajstromba szedni az úntig megbeszélt hibákat, hiszen ezek többsége évről évre, lakótelepről lakótelepre ismétlődik ... De írhatja, mondom: riasztóan egyhangú ez a lakóterület. Üzletek alig vannak, a meglévőkben pedig akadozik az ellátás. A lift megbízhatatlan, többnyire csak akkor működik, ha kedve van hozzá. A lakások alaprajzának hibája, hogy kevés a tárolóhely. Hullámzik a padlók gumibevonata, a nagyszoba sarkában potyog a vakolat.

Ugyanaz a lakótelep, néhány házzal arrébb:

— A bevásárlást a belvárosból cipeljük, mert a mi üzletünkben, estefelé, nem mindig kapni már tejet vagy friss kenyeret. És amióta itt lakom, egyfolytában dühít, hogy hólyagzik a tapéta. Kicsinyes vagyok? Lehetséges kérem, de higgye el. maga sem tudna másra gondolni, ha bárhová pillant, mindenütt púpos falakat lát.

1.1, Komárom (Komárno):

— A tömbházak legfelsőbb emeleteire mindig a házkezelőségek alkalmazottait kellene beköltöztetni. Biztos vagyok benne, hogy kevésbé ázna be a plafon, melegebb lenne a radiátor, ritkábban akadozna a lift és a csap sem hörögne víz nélkül.

H.J., építészmérnök, Bratislava:

— Huszonkét éve, hogy megkaptam a diplomámat a főiskolán. Azóta is az építőiparban dolgozom, tervezőmérnök vagyok. Jómagámat is bosszant az a tudat, hogy mennyire egyhangúak, fásultságot és érzelmi sivárságot okozóak a lakótelepeink. A hatvanas évek derekán jártam Moszkvában, a szovjet főváros déli peremén: Cserjomuskiban már akkoriban is színezték a lakótelepek tömbházait; mi pedig sem a szovjet mintát, sem más külföldi tapasztalatokat nem tudtunk lekoppintani. Nálunk talán öt-hat éve

jutott eszébe valakinek először, hogy az üzleteket nemcsak utólag, járulékos beruházásokként lehet megépíteni, hanem a lakótömbök földszintjén is el lehet helyezni. Hogy a tízszintes háztömböt föl lehet emelni egy tizenegyedik szint betonlábaira, és máris van hely drogériának, papírüzletnek, fodrásznak, méterárunak ... És a tömbök alatt Így még tér is nyílik, úgyhogy a bezártság nyomasztó érzése könnyebben megszűnik. Lényeges szempont ez, hiszen az eddig épült lakótelepek többségében nincs egymás mellett négy-öt megnézésre érdemes kirakat, nincs megfelelő szórakozóhely, moziról, klubról, művelődési otthonról nem is beszélve. Aki munkája után hazamegy lakótelepi lakásába, az ismét útrakelhet a városközpont felé, feltéve ha nem rádió vagy tévé mellett kívánja eltölteni az estét. Lakótelepeinken egyelőre csak. élvétve sikerült kialakítani a terek, az utcácskák sajátos hangulatát, pedig az ilyesmi iránti igény természetes követelményként jelentkezik a városi emberben. A szobrok, térplasztikák, a gyepes területek, a medencék és szökőkutak, a fák és a virágágyak nemcsak a pihenést, hanem a monotónia kiküszöbölését is szolgálják. A valóság azonban az, hogy az emberek még a legszebb nyári estéken sem kívánkoznak egyegy sétára, mert nem szívesen mozdulnak ki a sejtelmes sötétbe burkolódzó, jellegtelen és néptelen környékre. Sajnos, lakótelepeink többsége, egyelőre még sokkal inkább alvóvárosokra hasonlít mint korszerű lakókörnyezetre.

Sch. G. Nyitra:

— Nyomasztó, hogy a lakók alig ismerik egymást, csak futólag, látásból. Sokszor még a közvetlen szomszédok sem tudják egymás keresztnevét. Némán állnak egymás mellett a felvonóban, legföljebb annyit kérdeznek egymástól, hogy ki hányadik emeletre megy. Itt-ott egy eldünnyögött köszönés. Még jó, hogy vannak autók meg kutyák: az autósokat összehozza a tiltott kocsimosás meg a defekt, a kutyásokat az eb futtatása.

G.M. Rimaszombat (Rimavská Sobota):

— Otthon, falun, nemcsak egymás lakásába bámultunk az ablakon keresztül, hanem törődtünk is egymással. Például aki épített, annak segítettünk, ö meg alkalomadtán viszszasegitett. Volt, hogy éjszaka fölvertek valakit, mert a szomszédot kórházba kellett szállítani. Télen, a disznótorok idején rokonok, ismerősök kaptak kóstolót. Nekem az a furcsa, hogy egy ilyen házban tulajdonképpen csak függőlegesbe van átfordítva a vízszintes falusi utca, mégse ismeri az ember egymást. Legföljebb csak baja, nézeteltérése van a másikkal.

S.F., idősebb nyugdíjas, Bratislava:

— Uram, tűrtem ameddig bírtam, de most már föl fogom jelenteni a magnóbögetőket meg a többi csendháborítót. A haragjuk sem érdekel, most már följelentést teszek. Van itt egy férfi, aki órákig gyötri villanyfúrójával a fúrhatatlan betonfalakat.

C.Á. Tőketerebes (Trebišov):

— Parkokra, zöldterületekre lenne szükség, a gyerekeknek és az ifjúságnak focipályákra, kisebb-nagyobb játszóterekre. Érdekes, hogy vendéglő, eszpresszó létesítéséről sohasem feledkeznek meg az építők ...

K.I., házbizalmi, Losonc (Lučenec):

— Lakóközösség? Lakógyűlésre a harmada se jön el, aki eljön, az is csak a magánpanaszait sorolja, többnyire céduláról. Bezzeg amikor városszépítést akciót vagy lomtalanítást hirdetünk, még a cetlisek lelkesedése is megcsappan, úgy kell meggyőzni mindenkit, hogy fogjon csákányt, lapátot, gereblyét. Az emberek alig barátkoznak, alig törődnek egymással, legföljebb akkor, ha átbög hozzájuk a magnó vagy gondatlanságból beázik valakinél a mennyezet.

P.F. népművelő, Kassa (Košice):

— A gyesen lévő asszonyoknak kismamaklub létrehozását javasoltuk, vasárnap délelőttönként gyermekklubot akartunk indítani: filmvetítést, hangversenyeket, könyvnapokat, lakberendezési tanácsadást, kirándulások szervezését ajánlottuk. Ezer kiküldött jelentkezési lapból tizennégyen igazolták vissza érdeklődésüket. Nagyon nehéz dolog egyensúlyba hozni az ígéreteket, a lehetőségeket és a tényleges érdeklődést.

Maradjunk a kassai példánál! A kelet-szlovákiai metropolisban tanuló főiskolások egy csoportja a közelmúltban segítő, úgymond jobbító szándékú fölmérést végzett nyolcszáz család lakásában. Az akcióban részt vevő fiatalok végigjárták a lakásokat, és gyakorlott anketőrök módján, mindenütt ugyanazokra a kérdésekre kértek választ. Feltérképezték a foglalkozási megoszlást, a közéleti részvétel igényét, a társadalmi munka iránti hajlandóságot; s persze azt, ki mivel nincs megelégedve, ki mit szeretne. A kiértékelés sorén kiderült, hogy 24-en elzárkóztak a felmérés elől. 420 lakástulajdonos kifejezetten örülne, ha élénkebb lenne a közösségi élet a lakótelepeken, de csupán 32-en óhajtották, hogy barátság szövődjön a lakók között! Több százan kértek parkot, játszóteret, sportpályát, 54-en a szolgáltatások színvonalát szidták, 115-en kérték a házirend szigorúbb betartását. A megkérdezettek közül 260-an mindennel elégedettek. Sokan kértek garázsokat, néhányan barkácsműhelyeket.

E beszédes számok újra fölhívják a figyelmet a lakótelepek általános panaszaira. Arra, hogy nincs közös helyiség, nincs közösségi élet, kicsi a park, használhatatlan a pince, nincs üzlet, évek múltán készül el a játszótér.

Volt azonban az anketőrök listáin egy fogas kérdés is. Éspedig: a közösségi élet kialakítása vajon a társadalom avagy az egyén feladata-e? A 776 választadó közül mindössze kilencen akadtak, akik a közösségi élet szellemének megteremtését az egyéni kezdeményezéstől tették függővé, 43-an hivatkoztak az egyén és a társadalom összefogására : a többiek tisztán társadalmi feladatnak tekintik a lakótelepek zártságának feloldását.

L.F., a szülőkkel hatodik éve közös háztartásban élő, huszonkilenc éves „családfő":

— Feleségemmel, két gyerekünkkel együtt csak kapnám meg végre azt a három szobás lakást, azt a világosat, naposat, lakótelepit! Lehet a földszinten is, lehet a legfelső emeleten is, csak legyen már! Nézzen ki innen az udvarra: mosókonyha, pincelejárat, szennyvízgödör, a szobákban árnyék, félhomály. A két és fél szobából másfél a miénk, de így is nehéz körülmények között élünk, és annak sem érezzük semmi előnyét, hogy városlakók vagyunk. De majd ha megkapjuk a lakótelepit... majd ott!

MIKLÓSI F»ÉTER

FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY

Hétvégi levél

Gyümölcsöt érlel az ősz Gömörben. Jó beleszagolni a levegőbe, s még jobb egy-egy kert roskadó gyümölcsfájára pillantani. Ritka év, amikor ilyen gazdag az almatermés. Tavaly ugyanis jóformán semmi nem termett a kertekben. Meddők maradtak a fák. De felejti mindenki, ami volt, mert ez a mostani ősz kárpótol mindent.

A tárolás és az eladás jelenti a legnagyobb gondot. Nincs elég láda, amelyben elraktározhatnák az almát. S mondjuk ki az igazságot : a kerttulajdonosok számára nincs biztos felvásárló sem. Mintha nem kellene az alma ezen a vidéken, a kerttulajdonosok nagy szívvel és bőkezűen osztják szét a rokonoknak az idei almatermést. De még így sem fogy el a fölösleges alma jónéhány helyen, számolni kell a tárolással járó nehézségekkel, a termés helyenkénti tönkremenésével.

Lám, az is baj, ha olyan gazdag a termés, mint ez a mostani. Amikor roskadnak a földre a fák. Nézem a kerteket, s gyermekkori emlékeimben lovasszekerek bukkannak elő. Gazdák szekérről árulták az almát terményért cserébe. Jött az ősz s jöttek a csengővel felcicomázott iovasszekerek. s a kocsisok tele torokkal kiabálták végig a falun:

— Almát vegyenek!

S akiknek nem volt kertjük s nem termett almájuk, fogták a szakajtót, s mérték az árpát, a zabot almáért cserébe. Vagyis, ha a mostanihoz hasonló, gazdagon termő ős? köszöntött a kertekre, elindultak az almával megrakott lovasszekerek a szélrózsa minden irányába. Ma azonban a gyümölcsöskert gazdája nem rendelkezik ilyen lehetőséggel, így hát nem is viheti termését a vevőhöz. A felvásárlók nem mutatnak érdeklődést és a kerttulajdonosok sem találnak könnyen intézményes felvásárlót. Ide menj,, meg oda menj, adják egymásnak a tanácsot a jó palócok, s az érdekeltek a bizonytalanságtól iszonyodva sehová nem mennek, vesszen az alma. a felesleges.

Miközben az ilyen panaszokra fülelek, szabadon csapong a képzeletem, és szinte hemzsegnek fejemben a kérdések. Mi lenne, ha nem az eladó koptatná a lábát, hanem a vevő, a felvásárló? Mi történne, ha ma is követnék a hajdani nyúlbörkereskedők példáját, akik fáradhatatlanul járták a falvakat és torkuk szakadtáig kiabálták: nyúlbőrt, nyúlbört! S mind egy szálig összeszedték a bőrt. Miért nem járhatják a falvakat ilyenkor ősszel a felvásárlók teherautóval, miért nem kiabálnak tele torokból ők is: almát veszünk! S valóban házhoz járnának az almáért, hogy a termésből semmi ne vesszen kárba. Szükségünk van rá. Szüksége van rá az iskolába járó gyerekeknek. Miért nem jelennek meg a tanulók mindenütt, ahol a fákon, illetve az udvarokban maradt a termés. Maguknak, iskolájuknak mentenék meg a gyümölcsöt.

Mikor e sorokat írom, szűkebb hazámban, a gömörí dombokon és a kerteken már vége felé tart az almaszüret. De az alma eladásával járó gondnak nincs vége. A nagyüzemek a konzervgyáraknak szállítanak s nincsenek szállítási eszközök híján. Én azonban most a kerttulajdonosok érdekében rovom a sorokat, mert hiszen ők szorulnának igazán a felvásárlók segítségére. Méghozzá úgy, hogy a fölösleges alma az udvarból kerülne rendeltetési helyére. Az menjen a termelőhöz, akinek szüksége van a gyümölcsre. Az pedig az ország, illetve összes felvásárló inntézménye.

3