A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-16 / 42. szám
HANS ERICH NOSSACK PETRIK JÓZSEF, KÖLTÉSZETÜNK EGYIK JELLEGZETES HANGÚ KÉPVISELŐJE OKTÓBER 13-ÁN LETT ÖTVENÉVES. SZERKESZTŐSÉGÜNK EBBŐL AZ ALKALOMBÓL JÓ EGÉSZSÉGET ÉS TÖRETLEN ALKOTÓKEDVET KÍVÁN A KÖLTŐNEK PETRIK JÓZSEF VERSEI Novemberi etűd így van ez mindig, a vén árnyékok ünnepi csendje megtelik halkan sustorgó nesszel, s megdöbbentően jajdul a lombtető. Csodálkozásban nincs időm félőn összeremegni, kővé meredten talál a végzet-leheletű ősz, furcsa magányos, örök várásban — felkészületlen. Mert abból áll az étet, hogy nyűvöm magamat végtagjaimmal, krétaként apró jeleket írok egy óriási fa komor törzsére, beláthatatlan lombkoszorúja menedék-sátor; de észrevétlen, egy jeltelen nap ritkul az árnyék, s míg felrezzennék, már térdig állok nyirkos avarban. Napéhes terveimet most akár elássam. vagy felrepítsem vissza nem térő égi utakra — mit kezdjek velük fényfaló ködben ? Kecsességeid folyószámláját fagyaszd be, kedves, kötcsön-szívedhez a füvet s lombot színtérnek szántam, lesz reményeink fagyos sírboltja. De tudom már, hogy szom jam korsóját örök veszítés dűlője-végén egy közönséges őszön merítem meg csordulásig; a lombok sírja, elvágott torkú fülemilék — mind újultan szépen megtérni vágynak, ám ott a mélyen, lent az avarban veszthetetlenül múló emlékek alakulnak már csillagállásba hogy ibolyakék alkonyaimat bearanyozzák. Harcosok sorsa Viharmadár a gondolatunk, merészségünk a tigriseké — de a szívünk csak emberi; nekünk a fájdalom kétszer fáj s kudarcok, balsikerek után feledve mindent, új erővel szeretnénk újból kezdeni. Megszégyenítve, porba esve beszennyezett, zsibbadt szívünket süket céltalanság kísérti — Halk vágyat sajgunk: álmainkhoz szárnyaló, vak reményeinkhez szeretnénk újra visszatérni. S bár sebektől sajog a testünk, nagyobb kínunk a visszajáró szégyenletes emlékezet, — s mégis kalandos lendülettel csak indulunk, csak nekivágunk: mert magasabb térnek születtünk és porba halnunk — nem lehet Németh István felvétele HOGY NE SZAPORÍTSAM A SZÓT Miközben a nagy atombunker alapját ástuk, tizenöt és fél méter mélységben valami temetőfélét értünk. Elnézést, lehet, hogy nem a leghelyesebb kifejezéssel élek, de végül is micsoda nevet adjon az ember ilyesminek. Ötvenkét csontvázat kapartak elő a tanár urak, egyiket a másik után. Lehetett ugyan ötvenhárom is, csak tán már elhagyta őket a csontszedegető szenvedély. Nem kérjük számon rajtuk, annyi szent. Örülünk, hogy odébbálltak az ürgék, és végre folytathatjuk a munkánkat. Határidőhöz vagyunk kötve, a kormány sürget minket; ha késünk, a vállalat magas kötbért fizet. Mert azt nemigen hiszem, hogy az efféle temetőt „legyőzhetetlen akadálynak" lehet nevezni. Mit akar még hallani? Persze, hogy a feleségének is elmondta mindezt aki magához beszél. Hogyne mondta volna el? Ha valaki harminc éve házas, vacsora közben, lefekvés előtt minden aprócseprő dolgot elmond a feleségének, ami napközben éri. Régen rossz, ha másképp van. Ez különben épp elég furcsa hecc volt. Hogy ne szaporítsam a szót, az a munkás, aki odalent a gödörben a kotródarut irányítja, egyszer csak felszólt a mikrofonján: — Itt már járt valaki. — Mit mond? — Egy csontvázat találtam. Méreg! De mit volt tenni ? Tüstént leállították a kotródarut, és a felügyelő mérnök leszállt a helyszínre. Ez, engedelmével, az az ember volt, aki magának mindezt elmondja. Úgy volt, ahogy mondta, a markoló egy emberi csontvázat takart ki, tán nem is egyet, hanem kettőt, mert az egyiktől fél méterre volt még egy kar, és rajta egy kéz. A csontváz egyik lábát kiszakították a markoló fogai, de lenyomata az agyagban tisztán látható, s az agyag odalent majd olyan kemény volt. mint a beton. Ilyenkor kell villámgyorsan határozni. A munkás már látta a gyönyörűséget és ha más nem, az egy daruvezető odafönn szintén hallotta, de hallhatta azt más is. Ha ez nem így van, a felügyelő mérnök egyszerűen „továbbot" mondhatott volna. Mit törődünk egy-két ócska csonttal? De így más volt a helyzet, nem lehetett titokban tartani. Valaki biztosan akad. aki elkotyogja magát, és akkor mi kerülünk pácba. így hát kénytelen voltam értesíteni az építésvezetőséget, az építésvezetőség pedig értekezett a rendőrséggel. No, a rendőrök szinte ahogy kijöttek, mindjárt el is mentek, dühösek voltak, kisebb dolguk is nagyobb annál, mint hogy tizenöt és fél méter mélységben talált ócska csontokkal bajlódjanak. Kijött a sajtó meg a televíziósok, de ők sem sokáig maradtak. Ugyan kit lehet azzal a néhány csonttal a képernyő elé csalni. Csakhogy ezzel még nem volt vége. Lehetetlen. miféle nehézkes ostobaságokkal kell az embernek a mi szakmánkban számolnia. Anakronizmus, tudtommal így mondják. Ugyanis szigorú utasítást kaptunk, hogy a munkát azonnal abba kell hagyni, mihelyt valami történelmi emléket találunk, ellenkező esetre még azt is kilátásba helyezték, hogy elbocsátanak. Az állami szerződésekben mindenütt van egy erre vonatkozó záradék. Csak azt ne kérdezze kérem, hogy miért. Az a mélyépítési vállalat, amelynél dolgozom, kétségtelenül a köztársaság legnagyobb effajta vállalata, elhiheti, hogy ezeknek a nagykutyáknak minden minisztériumnál a lehető legjobb összeköttetéseik vannak. Hiába! Úgy látszik, nincs az a miniszter, aki ezt a régimódi záradékot törölni merné, valószínűleg pártpolitikai okokból, és mivel talán elveszítené miatta az állását. Érthetetlen, ugye. Még ha olyasmiről lenne szó, amit jobb híján történelmi emléknek lehet nevezni. Hanem egy csomó ócska csont ugyan kérem. Szóval, kijött egy tanár a Kultúrtörténeti Múzeumtól, egy hogyishívják, egy archeológus. Meg egy geológus. S tetejébe egy antropológus, vagy afféle, egy előkelő, szürke szakállas öregúr. Védősisakot adtunk mindegyiknek, hogy megkíméljük tudós koponyájukat a sárgöröngyöktől. Jó tarka sisakokat választottunk nekik, szándékosan, kéket vöröset sárgát. Szédületes jó volt, ahogy a tanár urak odalenn a gödörben vitatkoztak a csontokon. Ezt kellett volna a tévéseknek felvenni. Azután az archeológus odahívott még egynéhány fiatalembert (egyetemisták lehettek), akik kis játékszereikkel, kis ásókkal, gereblyékkel, kefékkel kihorgászták, lesöpörgették a csontokat. Ha nekünk szólnak, egy hórukkal kiemeljük és futószalagra tesszük az egészet. De hát miért ne legyen meg az örömük. Mit ? Hogy az, aki ezt elmondja, a feleségének is ugyanígy mondta-e el? Miért ne? Nincs ebben semmi titok. Hogy mondjam el másképpen? Hogy ne szaporítsam a szót: átadtuk a terepet a tanár uraknak, és a darukkal, a kotrógépekkel együtt odébbálltunk. Nincs annyi időnk, hogy ilyen gyerekségekre pazaroljuk. Azt a fél napot, amit igy elveszítettünk, túlórákkal pótoljuk majd. feltéve, hogy másutt nem akadunk újabb csontokra. De még hátravan a java, amiért az egész históriát elkezdtem. A tanár urak délben, az üzemi étkezdében, velünk együtt ebédeltek, a mérnökök asztalánál; kérdezgettük őket a munkájukról, úgy tettunk, mintha hű de nagyon érdekelne bennünket. Észre sem vették, hogy nevetünk rajtuk, halálos komolyan vették a csontszedegetést. A geológus egyébként értelmes ember, nekünk mélyépítőknek is hasznos fajta. Az ilyen előre megmondja, hol fogunk sziklába ütközni vagy talajvízre akadni, és így mindenre idejében számíthatunk. Azt igazán senki nem vetheti a szemére, hogy még nem találtak fel olyan műszert amely megmutatja hogy tizenöt és fél méter mélységben egy két régi csont van. Hanem az a tizenöt és fél méter még a geológust is felizgatta, aki pedig egyébként igen józan ürge. Magyarázgatta, ott, hogy a talaj magassága ezen a helyen, legalábbis az utóbbi kétezer évben, alig két métert változhatott fölfelé-lefelé. Először nem volt itt más, csak erdő, úgy mondta, lombos erdő. azután, mikor az erdőt kivágták, szántóföldek és rétek. Aztán meg, az utóbbi néhány száz évben, amint a város terjeszkedett, szeméttelepek. Majd az első világháborúban, tudtommal így mondják, egy nevetséges, özönvíz előtti repülőtér, amelyen nem volt semmi, még egy betonozott kifutópálya sem. Aztán újra szeméttelepek. — Itt bizony sem áradás nem volt, sem változó vízszintű folyó, sem semmi hasonló — mondta. — Még ha feltételezzük is, hogy a talaj két métert süppedt, bár természetesebb volna, hogy attól a sok hulladéktól inkább két métert emelkedett, még akkor is marad tizenhárom és fél méter, és akkor is még kérdéses, hogy hogyan jutottak le abba a mélységbe az emberek, akkori primitív eszközeikkel. Jó, lehet, hogy alagutat ástak, és az évezredek folyamán természetesen úgy összepréselődhetett, hogy nyoma sem maradt, de rejtélynek mindenképpen rejtély. — Úgy látszik, akkor is voltak már firnyákos mérnökök — vigasztalgattuk. És aztán a csontszakértő, ahogy a szakállas doktor bácsit neveztük. Az öreg gyerek kiokoskodta, hogy a csontok odalent ezernyolcszázkétezer évesek lehetnek. Csak gondolja el! Ilyen semmiség miatt ekkora felhajtás. Ugyanis ezek az ürgék manapság mérni tudják a régi csontok radioaktivitását. Száz év ide vagy oda. nem számít. — Miféle emberek lehettek ? — kérdeztük. — Ha az emberfajt kérdezik, szakasztott olyan emberek, mint mi, uraim — mondta, és olyan szigorúan nézett ránk. mint egy nagypapa, akinek gyerekes, ostoba kérdésekre kell válaszolnia. Nevetséges! — Még a koponyák méretét fel kell vennünk, hogy az agy pontos súlyát megállapíthassuk. — Nők is vannak köztük? — kérdezte egyikünk. — Tizenhét női csontváz, tehát majdnem egyharmad rész. — Fiatalok is? — Legtöbbje negyven és ötven között, de három közülük nem lehetett több húszévesnél. — Szegény nyomorultak! — szakadt ki belőlünk, mire az öreg gyerek újra fegyelmező tekintetet vetett ránk. Ezek a csontszakértők ugyanis az ízületeken és a vápákon meg tudják állapítani, vagy lega-10
