A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-16 / 42. szám
lábbis azt mondják, hogy meg tudják, mennyi idős lehetett az ember, amikor meghalt. Egyébként annak a felesége, aki ezt magának elmondja, mikor mindezt vacsora közben hallotta tőle, így szólt: — Gyerekek is? — Nem, a tanár urak csak felnőtteket találtak odalenn, gyerekeket nem. Ezt csak úgy mellesleg mondom. — Az archeológus volt a legjobb mind közt. Őszintén sajnáltuk szegény ürgét, mert úgyszólván semmit sem használt neki a tudománya, és egészen tanácstalan volt. Minden erőnkből igyekeztünk megnyugtatni, amennyire ez lehetséges volt, bár igazán alig tudtuk visszafojtani a nevetésünket, és végül egyikünknek sikerült is megnyugtatnia, tisztára véletlenül. Mindenesetre elégedetten távozott. Az idegesítette fel olyan nagyon, hogy a halottak nemcsak egyszerűen be voltak dobálva, ahogy háborúk, nagy járványok, tömegmészárlások idején szokás. Nem, ahogy orvos kollégája is meggyőzte erről, semmi jele az erőszakos halálnak, mindannyian természetes halállal haltak meg. Méregtől talán, de ezt annyi év után nem lehet megállapítani, és ennek ellentmond a halottak egészen különböző kora is, amely húsz és ötven év közt ingadozik. A csontvázak szép sorban egymás mellé voltak rakva, férfiak, nők vegyesen, de hát ez ellen nincs is mit szólni, ez igazi temetőben is így van. Az izgatta fel úgy. hogy a halottak úgyszólván hason feküdtek odalenn, s nem úgy. ahogy illik, a hátukon, vagy ahogy egykor állítólag szintén szokás volt, jobb oldalukra fordítva, felhúzott térddel, kezükkel elfedve arcukat. A tanár úr kerek perec azt állította, hogy az emberiség egész történetéből, sőt előtörténetéből nem ismernek még egyetlenegy sírhelyet sem, ahol a halottakat, nyilván szándékosan, hasra fektették volna. Ugyanis a csontvázak odalenn a lehető legpedánsabban feküdtek egymás mellett, szinte nadrágvarratra szorított kézzel, vigyázzban, arcuk is sorban egymás mellett a sárban. — Úgy látszik, ez volt a rítus náluk — vélte a tanár úr, és fejét csóválta tanácstalanságában. Az döbbentette meg a legjobban, hogy nem talált egyetlen síri adományt sem, ahogy ő nevezte. Arra mérget vehet, hogy ő és a tanítványai minden millimétemyi földet átkutattak utána gyereklapátjaikkal és a kis keféikkel. — Magától értetődik, hogy kereszt, vagy akármi keresztény emléket nem várhattunk, akkoriban ilyesmi még nem volt — vélte —, de valami talizmán, egy ékszer, egy fegyver, vagy legalább egy agyagedény, síri adományképp: ez öröktől fogva így volt szokás. Az elmúlt tízezer év minden általunk ismert sírhelyén találtunk ilyeneket, és ezekből következtetni lehet az akkori életre. De ez! És ráadásul hasmánt, arccal a föld felé. Ez még sohasem fordult elő. Egyikünk, csak hogy megvigasztalja, csak mivel szegény feje olyan szerencsétlen képet vágott, így szólt hozzá: — Ja persze, elnézést, ez az volt, aki magának mindezt elmondja —, tehát így szólt hozzá az asztal fölött: — Nyilván a sárzabálók szektája. Akkor kellett volna látnia a tanár urat. Kiesett a kezéből a kanál. Magasra húzta a szemöldökét. magasabbra már fel sem húzhatta volna, és felugrott az asztal mellől: — Honnan veszi ezt? — Csak! Logikus, nem? A tanár úr elviharzott, a könyvtárba vagy a múzeumába, talán annak akart utánanézni, létezik-e a történelemben ilyen szekta. Bizony isten, még könyvet is ir róla. így gondoskodik arról egy egyszerű mérnök, hogy a tudósoknak meglegyen a maguk elfoglaltsága, és ne jusson eszükbe mindenféle ostobaság. Nahát. Hogy? Hogyne? Persze! Aki ezt magának elmondja, szakasztott ugyanígy mondta el a feleségének is. Minek kérdezi folyton? Igazán jót lehet nevetni rajta, ilyesmit csak nem hallgat el az ember a felesége elől. Az asszony még viccet is mondott rá, viccet a javából. Erre mondja, még valaki, hogy a nőknek nincs humora. Várjon csak. Igen, persze, hogy a vacsoránál. A fiunktól jött levél, légipostán. Tehetséges gyerek. Mindjárt a vizsgája után ösztöndíjat kapott egy tengerentúli intézettől. Odaát sok mindenben előbbre vannak, mint mi, van pénz, és azért. A fiú gerontológiából doktorált. Hogy ne szaporítsam a szót: a feleségem, amint meghallotta azt a belevaló kis megjegyzést a sárzabáiókról... ez még az asztalnál történt, vagy nem sokkal azután, hogy az, aki mindezt magának elmondja, nevetve felállt az asztaltól, és megtörölte a száját a szalvétával ... vagy ha úgy tetszik, talán már a szomszéd szobában, a tv előtt. Csak meg kell hallgatni a híreket, hogy az ember tudja, nem sütötték-e ki ezek a marhák, hogy valahol háború legyen, attól aztán jól összezavarodnék minden. Szóval, akár hiszi, akár nem, a feleségem azt mondta: — Boldog emberek. — Hallod fiam, ezt aztán nem értem, mért olyan nagyon boldogok attól, hogy az arcuk a sárba fordul ? — Úgy látszik, nem akartak feltámadni. — Pokoli! Képzelje csak el, mit szólt volna ehhez a professzor úr. Az ám, meg is kellene neki mondani. Hogy azért sárzabálók. mert eszükbe sem jutott a feltámadás, meg a hasonló blabla. Micsoda vastag könyvet lehet erről írni. Meghatok a röhögéstől! — Na, fiam, feküdjünk le. Holnap is van egy nap. Nekem legalábbis, meg a magamfajtának ki kell aludnia magát. Kora reggeltől talpon, friss levegőn; úgy alszik az ember tőle. mint a holt. Felőlünk az altatószergyárosok ugyan tönkremehetnek. Ma éjjel mégis volt egy kis megszakítás. Jaj. dehogyis, semmi különös, nehogy olyasmit gondoljon. Mért volna baj, hogyha a magamfajta felnevet álmában ? Méghozzá ilyen szórakoztató eset után. Ha mást nem, a három tanár urat képzelje el oldalenn a gödörben. Mint három szép kis mezei virág. Szóval, erre annak a felesége, aki magának mindezt elmondja, az éjszaka kellős közepén felébreszti őt. Könyökkel oldalba böki. Vagy felrázza. — Mi az? — Álmodban nevettél. — Mit csináltam? — Min nevettél? Jóságos ég, honnét tudjam! Azt mondom: — Ne haragudj, fiam — a másik oldalamra fordulok, és alszom tovább. Mit akar még hallani, kérem ? A többi már tisztára magánügy. Szóval hatkor csörög az ébresztőóra. Upre, felkelni! Hétkor benn kell lenni a munkahelyen. Reggel mindig nagy a hajtás. És számit minden mozdulat. Annak a felesége, aki magának mindezt elmondja, rendszerint szintén azonnal felkel, felteszi a kávét, satöbbi. De ezúttal ágyban marad. Jól van, hadd aludjon még öt-tiz percig, nem szorul rá, hogy órára, percre éljen, mint a magamfajta. A kávét magam is feltehetem. közben zuhanyozok és felöltözöm. Mielőtt elmennék, odaszólok: — Te! Föl se kelsz máma? Csak fekszik az ágyban hason, arca a párnába temetve, és meg sem moccan. — Te! — Talán Orapaxot dugott a fülébe! Lehetséges, érzékeny a zajokra. A konyhán már fütyül a kávéskanna, arra sem ébred. Persze magam is elkészíthetem a kávét, őt hagyom aludni. Igaz is, miért ne? De azért be kellene takarni, hogy meg ne fázzon. Ujjatlan hálóing van rajta, amilyet a nők viselnek, és a karja bizony elég hideg. Tudom, a nők bőre általában hűvösebb egy kicsit, mint a mienk, de az ő karja túlságosan hideg. Húzzuk csak feljebb azt a paplant. Erre sem ébred fel. Hogy ne szaporítsam a szót: a szekrényén egy vizespohár. Még egy kis maradék víz is van benne. Karika lett tőle az üvegen, sebaj, azt le lehet törülni. Mellette üres fiola. Amint visszateszem a helyére, az a hülye fiola végiggurul az üvegen, le a padlóra, persze az ágy alá. A fenébe is! Le kell térdelni, és a fiolát felvenni az ágy alól. Mindha annyi időm lenne, amennyit akarok! No, azt hiszem, maga is tudja már, mi lehetett: altató. Túl sok altató. Szegényke, nem gyújtott villanyt, hogy a férjét föl ne ébressze még egyszer, és aztán elszámolta magát. A fenébe is! Hiába minden. Először is le kell venni a kávéskannát a tűzről, különben patáliát csapnak a szomszédok, őrület, hogy fütyül egész idő alatt. Azután fel kell hívni az orvost, hiszen fogalmam sincs, tele volt-e a fiola, vagy mennyi volt benne. Kínos, igen, de jobb, ha az ember óvatos. Két házzal arrébb lakik egy orvos, fiatal ember, ilyen kora reggel még szerencsére otthon van, és át tud jönni. Igen, és aztán a mentők, az orvos ezt szükségesnek tartja, és persze a szomszédok mindenütt kíváncsian leskelődnek a függöny mögül, felijesztette őket álmunkból a sziréna. Csakugyan bosszantó, igen. Az építésvezetőséget is fel kell hívni, hogy ma nem tudok pontosan bemenni. Azután a klinikára. Kipumpálják a gyomrát, aztán injekciók, ilyesmi, hogy a szivet újra beindítsák. De nincs mit tenni. Késő! Vagy az altató volt sok. Milyen értelmes nő volt. És sohasem volt beteg. Csak, amint mondtam, kicsit érzékeny a lármára. Meg kell táviratozni a fiúnak az USA-ba. hogy nincs már anyja. Hát ez már körülbelül minden. Ja persze, a gödör, bocsásson meg. Természetesen rögtön visszamentünk oda, amint a tanár urak átadták a terepet. Újabb temetőre, vagy minek nevezi, szerencsére nem akadtunk. Körülbelül huszonöt méter mélységben járunk, a tervek szerint harmincig megyünk le. Minden okunk megvan rá (azért persze jobb. ha lekopogom), hogy a szerződésben megállapított határidőket be tudjuk tartani. Kászonyi Ágota fordítása 11
