A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-09 / 41. szám

zik, mert a csomagolóanyagért felszámított összeg és a portó 11—12 koronát tesz ki. Ha ezt a postai díjszabást az egynegyedére csökkentenék, úgy lenne méltányos és igaz­ságos. Visszatérve a könyvterjesztésre, van egy további kérdésem is: Helyes takarékosko­dás-e az ésszerűtlen takarékoskodás? Ugye, hogy provokatív a kérdés, hiszen egyértelmű a válasz. Nos, a könyvkereskedelem éssze­rűtlenül takarékoskodik bizonyos területe­ken. Üzemekben, iskolákban voltak és van­nak könyvterjesztők, akik szerződéses ala­pon vállalták a könyvterjesztést üzemükben, iskolájukban. A szerződés számukra 10 szá­zalékos jutalékot biztosított (véleményem szerint nagyon is megérdemelten) a végzett munkájukért. Az utóbbi években azonban gyakran előfordult, hogy a szerződésben fog­laltak ellenére ezt a jutalékot 5 százalékra csökkentették le, vagy teljesen megvonták, ingyen munkát követelve meg a könyvter­jesztőktől. Érthető talán, ha ezek lelkesedése alábbhagyott, hiszen a könyvek üzemi vagy iskolai árusítása elég sok munkával jár és csak munkaidő után végezhető. Felteszem a (talán teljes mértékben indokolt) kérdést: Nem veszit-e többet a könyvkereskedelem a réven (a könyvek 50 vagy még nagyobb százalékos leértékelésével), mint amennyit nyer a vámon (a könyvterjesztők jutalékának megvonásával)? A nyári kedvezményes könyvvásárok ela­dási eredményei kiadóvállalatainknak is ta-A Magvető Könyvkiadó az idei ünnepi könyv­hét alkalmából néhány jeles kiadvánnyal gyarapította Gondolkodó magyarok című so­rozatának eddig is nagyszerű tárát. Az új kiadványok közül most Bölöni Farkas Sándor Naplótöredék című munkájáról szólunk. Bölöni Farkas Sándor (1795—1842) korá­nak jelentős gondolkodó-egyénisége volt. Amerikai útja után 1834 őszén kiadott Uta­zás Észak-Amerikában című munkája — aka­rata s kedve ellenére — híres emberré tette. Munkáját egy esztendő alatt kétszer is meg­jelentették, levelező tagjává választotta az Akadémia, jutalmakban, elismerésekben volt része, mindez azonban a befelé fordulásra amúgy is hajlamos embert csak töprengőb­­bé tette. Amerikából visszatérve, itthon jött csak rá helyzete (és népe helyzete) remény­telenségének igazi voltára: naponta tapasz­talta népe, nemzete romlását, de érdemle­geset nem tehetett ellene. S ekkor, az elis­merések örvényében, amikor mindenki euró­pai útirajzának kiadását várta tőle, ő egészen másfajta dologba: naplóírásba kezdett, de néhány havi lázas tevékenység után azt is abbahagyta. Tudatosította gondolatai veszé­lyességét (azt tette a cenzúra is: az Utazás már 1835 szeptemberében a tiltott könyvek listáján szerepelt); életrajzírói szerint napló­jának töredékeit még bizalmas barátainak sem mutatta meg. „De mit vétettem tehát? Vétkem-e: hogy sok esztendei elmélkedésim, itthon és más nemzeteknél tett tapasztalataim után, a jó­zan észen s a természet törvényein alapult constitutionalis kormányt óhajtottam, hol a király is csak első tisztviselő s nem népe zsarnoka legyen, hol a törvény minden lakost egyformán védjen s hibájában egyformán büntessen; hol csak a törvény uralkodjék kéríelhetetlen keménységgel, s nem senki­nek önkénye? Vétkem-e, hogy fájt nemze­temnek hátramaradta, demoralizáltsága, nyomatása s elcsenevészettsége? Igenis, gyermek korom óta örökös vágyam, töreke­­désem, álmom, minden érzetem s gondola -nulságos okulásul szolgálhatnak. E kedvez­ményes könyvvásároknak ugyanis — mond­juk meg nyíltan — van egy nagy bökkenő­jük : „egy ponyván árulják" az értékes köny­veket a — enyhén fogalmazva — kevésbé sikerült irodalmi (?) alkotásokkal. Ez félreér­tésekre adhat (ad is!) okot egyes müvek és írók rangsorolása terén. Ennek kiadóink úgy vehetnék elejét, ha igényesebbek lennének az elsőkönyves (és a többi) írókkal szemben, elhárítanák a gyakran indokolatlan (és csu­pán az írói éretlenségből eredő) türelmetlen­séget. hiszen az írónak (elsősorban a kezdő­nek) sem kellemes, ha bemutatkozása úgy sikerül, hogy első vagy további alkotása nem is annyira a könyvterjesztés hiányosságai, mint inkább „gyengécske" volta miatt kerül kedvezményes árusításra egy zacskónyi cu­korka árával egyenlő értékben. Ez a követel­mény fokozott mértékben vonatkozik a Ma­­dách-kiadványokra, mert nemzetiségi irodal­munk fejlődésének, előrehaladásának és fel­­emelkedésének csakis egyetlen kritériuma lehetséges: a minőség. S ez sohasem azo­nos a megjelenő könyvek mennyiségével! Kis nyárutói meditációmban néhány létező problémát vázoltam fel a figyelemfelkeltés, tehát a segíteni akarás igényével. Örülnék, ha észrevételeimmel akár a legparányibb segít­séget is nyújthattam volna azoknak, akik e problémák megoldásában elsősorban illeté­tom csak az volt, hogy e nemzet felemelked­jék." E sorokat még az akaraterőtől fűtött, küzdeni kész Bölöni irta 1835-ben, aki tervei közt Erdély történetének megírását, az Erdé­lyi Nemzeti Múzeum megteremtését hordoz­ta, aki alapító tagja volt a Gondoskodó Társaságnak, a kis jövedelmű hivatalnokok önsegélyező egyesületének, a Casinónak, ahová maga is kölcsönzött értékes könyvei­ből, életre hívója a Vasárnapi Újságnak, a kolozsvári vívóiskolának, titkára az országos színházi bizottságnak. „A túlságig megvetet­tem azokat, s bosszúsan gyűlöltem, kik nem­zetem eléhaladtát, mívelődését és nyelvét akadályoztatták, vagy az iránt hidegek vol­tak. Háládatlan cudaroknak tartottam, kik­nek nem a nemzeti nyelv volt szivök és társalkodások nyelve. Kacagtam az uralko­dás kegye és fénye után alacsonyul mászó­­kat." 1835 februárjában irt így, tiszta hevületé­ben, a maga körül tapasztalt romlás jegét feltörendő. Aztán jött a törés: 1836 január­jában már tehetetlen, megcsalódott szerel­mesnek érzi magát, akit legyőzött a politika hétfejű sárkánya. Kiábrándultságában eképp idézi a girondista Barbaroux-t: „Ha még egyszer újrakezdhetném életemet, akkor napjaimat egészen azon nemesebb vizsgála­toknak szentelném, melyek az emberi szelle­met túlemelik e világon, s soha eszembe nem jutna egy erkölcseiben megromlott nép szabadsága megszerzése iránti törekedés. Az erkölcsi erő nélküli nép nem méltó a phiiosophiai szabadságra." Bölöni elnémult: életművében azonban megtalálható a mondat mely mindezt a leg­tömörebben magyarázza: „Nincs fájdalma­sabb s szerencsétlenebb helyzet, mint mi­dőn önkényű uralkodás alatt is valakinek lelkében a józan szabadság érzelme mégis felébredhet s kifejeződhetik, s fojtogatni kell lelkében a titkos szép lángot, — éspedig reménytelenül." A kolozsvári székely nemes gondolatai 1835-ből palackba zárt üzenetek újabb korok embereinek. CSÁKY PÁL Vallomás a szülőföldről (Gerő János könyve) Az utóbbi években számos író foglalja könyvé­be szülőföldjét. így nem is kevés az ilyen jellegű mű. A szülőföldre való visszapillantás indokolt is. hiszen az alkotó ember képzelete szívesen csapong az első és a legerősebb élmények forráshelyein, s nagy előszeretettel magyarázza településének, illetve közösségé­nek a történetét, lakóinak küzdelmes életét. Kedvelt olvasmányaim közé tartoznak ezek a könyvek, de csak kevés olyan mű került eddig a kezembe, amelyek maradandó nyo­mot hagytak bennem. Kivétel talán a Gerő Jánosé, ezért is írok róla. A szerző úgy tárgyal­ja nagy alföldi szülőfalujának múltját, jelenét és jövőjét a történelmi időben Derecskén (Debrecentől húsz kilométerre) letelepített haj­dúk életét mintha ez a régóta nagy lélekszá­mú község akkor is. ma is a világ és az egy nyelven beszélő népközösségnek a közepe lenne, mint ahogy valóban az is az író szemé­vel nézve. Gerő János liraian szép vallomásában feje­zetről fejezetre bizonyítja, hogy falujának min­denhez köze volt ami magyar történelem. Honfoglalás, tatárdúlás, jobbágysors, paraszt­­felkelések, szabadságharcok, forradalmak; valahogy mindezeknek hol elszenvedője, hol részese volt Derecske. Az író olvasmányosan és hitelt érdemlően állítja, hogy Arany János Toldija nem légből kapott történet a mocsa­rakban rétifarkasok tanyáztak az ö vidékén, az ô falujának határában is; Told különben sincs messze Derecskétől. Nagy értéke a végig lenyűgöző, figyelmet lekötő írói vallomásnak a sok találó megállapí­tás. Külön érdekes része a könyvnek a derecs­kéi hajdútelepitésre vonatkozó fejezet Miután az I. Rákóczi Györgyhöz és Bocskai Istvánhoz kapcsolódó hajdúsors-történetet leírja, a maga véleményét is hozzáfűzi mindehhez, mégpedig azt hogy az örökös röghözkötés rendszerén hatalmas érvágást tettek ezek a telepítések, s ha ez a megoldás maradandó lett volna, az az egész magyar jobbágyság állapotán segít Az is figyelmet érdemlő a könyvben, amit a múlt századi derecskéi katonaszállásolókról olvashatunk. 1820—1830 között Simonyi­­huszárok tartózkodtak a községben, később pedig cseh katonák. Nem a Monarchia alatt találták ki a Habsburgok az „egyik népet elnyomni a másikkal" ehet, írja Gerő János. Az első világháborúról szóló fejezet a Tanács­­köztársaság bukásáig és a fehér terror kezde­téig mindent felölel, ami ebből a korszakból a mának szólóan tanulságos. A közelmúlt története szintén ott lüktet a könyv második felében. Az író a szülőfalujá­ban és az országban szerzett tapasztalatait megszűrve dicséri a földosztást s elmarasztal­ja a Rákosi-korszak parasztpolitikáját Lelke­sen ecseteli az ötvenhat után következő, min­den tekintetben megnyugtató fejleményeket amikor is — a szerző szavahal éhe — a jó idők csillaga ragyogott fel! Derecske sok viszontagságos esztendő után termelőszövetkezeti falu lett s létrehozóiról szóha megint az író szavait használom: „a lelkűk mélyén szunnyadó hajdúkollektivitás új erőre kapott." Mács József kesek. SÁGI TÓTH TIBOR EGY KOLOZSVÁRI SZÉKELY NEMES GONDOLATAI 1834-BŐL Márquez kisregénye „Ez a legjobb regényem" — áll annak a beszélgetésnek az élén, amit egy mexikói újságíró készített Gabriel Garcia Márquezzel, a méltán világhírű Száz év magány írójával. A „legjobb regény" pedig, amire a kolumbiai író céloz, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája. Feltétlen frisseségre és rugalmas­ságra vall mind a budapesti világirodalmi folyóirat, mind pedig a fordító Székács Vera részéről, hogy a kisregény, mely tavaly jelent meg a spanyol Bruguera kiadónál, alig egy esztendő elmúltával már magyar fordításban is napvilágot láthatott a Nagyvilág ez évi júliusi számában. S hogy valóban ez Márqu­ez legjobb regénye? Azt hiszem, fölösleges a méricskélés. Elég annyi, hogy az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája jó regény. Mi több, kitűnő regény. Üresjáratokat, fölösle­ges kitérőket elkerülő mestermunka, tömör­ségében és visszafogottságában, esemény­­rögzítő tényszerűségben is költői szárnyaló - sú próza. Pontos és kegyetlen írás. Az embe­ri előítéletek és erőszak vegytani elemzése. Azoknak a pillanatoknak a rögzítése, amikor szó és tett elhajlanak egymástól. A regény alapja megtörtént esemény. „Rég­óta tudom — vallja Márquez egy másik interjúban —, hogy nem én választom ki a kibontandó képet, az elmesélendő történe­tet, hanem azok választanak engem... az ember nem akarja őket. de azok rákényszerí­tik magukat." Csakhamar beleunhatnánk az irodalomba, ha csupán az írók imák az életet. Az élet is „írja" az írókat. Santiago Nasart egy lakodalom utáni reg­gelen a két Vicario-fivér az egész falu sze­­meláttára lemészárolja. Már hajnal óta várják őt — disznóölő késekkel kezükben — a falu főterén és Clotilde Armenta boltjában. Ter­vükről mindenki tud, csak éppen az áldozat nem. Mi több, a leendő gyilkosok mindenki­nek el is mondják, mire készülnek, mintha csak azt várnák, hogy valaki útjukat állja. De egy-két tétova mozdulaton kívül senki nem tesz határozott lépést. A sorsszerűség, az eleve elrendeltetés sze­le fújdogál ki Márquez balladásra hangolt sorai közül. Az olvasó tudja, hogy Santiago Nasamak meg kell — meg kellett — halnia, s ebbe bele is nyugszik csakhamar, ám valami mégsem hagyja nyugton őt. Nem a halál ténye, hanem a halál oka, „környezete" válik számára lényegessé. Santiago Nasar halálá­nak története egy képtelenség története. És Márquez kisregényének főhőse tulajdonkép­pen nem is az áldozat, hanem a falu lakosai, a gyilkosság szemtanúi, a képtelenség maga. Ahogy a történet elbeszélője mondja évekkel e különös esemény után: „.. . azon fáradoz­tunk, hogy elrendezzük azt a sok-sok egy­másba kapcsolódott véletlent, mely lehetővé tette ezt a képtelenséget, és nyilvánvaló volt, hogy nem azért tesszük, mert mindenáron meg akarunk fejteni egy rejtélyt, hanem azért, mert egyikünk sem tudott volna to­vább élni úgy, hogy ne próbálná tisztázni: hol volt az ő helye és mi volt az ő szerepe ebben a végzet által rendezett drámában." Vagyis: a tisztázás kényszerén és elkerülhe­tetlenségén van a hangsúly, a tisztázásén, hogy leleplezhetők és elkerülhetők legyenek a képtelenségek — mindenkor és mindenütt, Santiago Nasar falujában éppen úgy, mint bolygónk valamennyi részén is. Tóth László 15

Next

/
Thumbnails
Contents