A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-02 / 40. szám
vény indul útnak, hogy a több ezer kisebb - nagyobb vasútállomás valamelyikére lehetőleg időben megérkezzék az áru. E szállítási feladatok egyre növekvő súlya alatt azonban a vasút régi, úgymond gyermekkori betegségei is mindinkább előjönnek. Elég például egyetlen pillantást vetni a vasúthálózati térképre: a vonalak egy része valóban szükségtelenül ténfereg, kacskaringózik. Célszerűtlen, régimódias nyomvonalvezetésük a közlekedés korszerűbb formáinak bevezetését erősen gátolja. Úgy tűnik, a hajdani vasútépitök kilométerekben kaphatták a pénzt, mert javarészt falutól faluig vezették a pályát. Manapság viszont gyors tempót diktál a kor és a szükségszerűség, ezért minél egyenesebb, minél gazdaságosabb sínpályákra lenne szükség. De az átállás nehéz is, költséges is. Emellett jelentős emberhiánnyal küzd a Csehszlovák Államvasutak vezetősége. Kevés a forgalmi szolgálattevő, hiány van a kocsirendezőkben, vonatkísérőkben, jegyellenőrökben és tehervonattal utazó fékezökben. A régi váltókezelők, váltóőrök, kocsimesterek, tolatásvezetők lassan kiöregszenek, és a gyér utánpótlás híján alig van, aki felváltsa őket. Csupán egyetlen illusztris példa: az egyik csomóponti állomásról az elmúlt évtizedben kilencvenötén mentek nyugállományba, de csak ötvenhét új ember jött. Egyre kisebb létszám végzi a gyarapodó munkát. Ülök a kassai gyors mozdonyának vezetőfülkéjében — és félek. Mitől? A sebességmérő mutatója helyenként 110—120 körül ugrál. Autóval már sokszor hajtottam így. mégsem éreztem semmit. A mozdony ellenben hintázik. Minthacsak egy családi ház száguldana. A sínek alánk szaladnak, orrunk előtt megszaporodnak, váltókká kígyóznak, majd újra kiegyenesednek. Mögöttünk, a délutáni gyors kocsijaiban ezer ember. Hiába ülök a vezetőfülkében, a kanyarok végét itt sem látni... épületek ... póznák ... magasfeszültségű áramvezetékek tartóoszlopai... sorompók húznak el mellettünk gyors tempóban ... Egy idő múltán rádöbbenek, hogy tulajdonképpen nem is ettől félek, hanem a magas homlokú, feszes arcú, több mint huszonöt balesetmentes szolgálati esztendővel rendelkező mozdonyvezető higgadt megjegyzésétől: — Ennél a gyorsvonati sebességnél csaknem egy kilométer a féktávolság. Olyan hétszáz-nyolcszáz méteren belül nem tudok megállni. Mit tagadjam, elfog a szorongás. Mi lenne, ha elénk vágódna egy állat, egy ember, egy gépkocsi, egy... egy másik vonat?! Robogunk... A mozdonyvezető mereven figyeli a pályát, közben halkan beszélgetünk. — Huszonhét éve vezetek. Előbb gőzösön, most villanymozdonyon. Hogy jobb-e? Főképpen gyorsabb, de háromszor annyi jelző van, sokkal jobban kell figyelnem. Ha egy meghatározott távon belül semmi mozdulatot nem végzek, az ébrentartó berendezés rámcsönget... Vérbeli vasutascsaládból származom, már a nagyapám is mozdonyvezető volt. Akkoriban még ernyőt tartottak a nap elé!... Nevet, de aztán nem is komollyá, hanem inkább komorrá válik: — Manapság kevesen jönnek a vasúthoz. Az emberek a felelősségtől félnek, vagy kt tudja mitől. Sokan vannak, akik idejönnek, aztán pár hónap múlva odébbállnak. A mai fiatalság pedig nemigen rajong a vasút iránt, így aztán a pályaigazgatóságok boldog-boldogtalant alkalmazni kényszerülnek. — És maga? Miért jött a vasúthoz? — Mert az apámhoz, nagyapámhoz hasonlóan, vasutas akartam lenni. Sajnos, a régi eresztésből azonban egyre kevesebben vagyunk. Már a fiamból sem lett vasutas. Kényelmesebb állást választott... Hiába, vasutasnak születni kell. Én még úgy szoktam meg, hogy szolgálatba akár elfürészelt lábbal is bejön az ember. Mert a vonatnak menni kell, még ha kisbalták potyognak az égből, akkor is ... A legnehezebb perceim? Egy alkalommal, már féktávolságon belül, egy férfi bukkant föl a vágányok között... Gyufaskatulyányi távolságra álltam meg előtte, és addigra minden pórusomból ömlött a veríték.. Amikor kiszálltam, kiderült, hogy részeg volt a szerencsétlen! Az ébrentartó berendezés élesen csenget. — Na látja, eljátszottuk a türelmét a beszélgetéssel! — mondja a mozdonyvezető elégedett mosollyal. Hogy mi az összefüggés a késés, a kocsik állapota és az utazás színvonala között? Látszólag semmi. A valóságban azonban több „kapocs" fedezhető fel a menetidő elhúzódása a jobbára elavult vasúti kocsik műszaki állapota, illetve az utazás kényelmetlenségei között. A menetrend be nem tartása, a pályafenntartási gondok és a vagonpark színvonala között nyilvánvaló, mindenki számára érthető összefüggés van. Nemúgy azonban az utazóközönség magatartásáról! Mert arról bizony — elsődlegesen — nem a vasút tehet, hogy a kupék többségében hiányzanak a függönyök, villanykörték, tükrök; hogy a mosdókból nemcsak a szappant meg a törülközőket lopkodják el az „élelmesebb” emberek, hanem a vagánykodóbb természetű utasok tönkreteszik a vízcsapokat, WC-kagylókat és az ajtózárakat is; hogy a nem dohányzó szakaszokon sokan bizony szemrebbenés nélkül eregetik a füstöt s dobálják szerteszét a csikkeket ; hogy a szeméttartályok helyett számtalan esetben kerül a földre az üres üvegek hada, a citromhéj vagy akár a konzervdoboz; hogy a fiatalabbak nem adják át helyüket az idősebbeknek; hogy a kis gyermekekkel utazó anyáknak fenntartott kocsikban olvasnivalójukba mélyedé felnőttek és tekintetükkel az ablakon túlra meredő tizenévesek utaznak (és ki-ki sértődötten fölfortyan, ha ezt valaki kifogásolni meri!); hogy a Bratislavából indult vonatban egyesek már Trencsénben (Trenčín) ittasak; hogy sokan vannak, akik másodosztályú jeggyel az első osztályon kívánnak utazni — és még hosszasan sorolhatnám mindazokat a szabálysértéseket, kihágásokat, vétségeket a vagy „csupán" apróbb bosszúságokat, amelyekről bizony NEM A VASÚT tehet. Vrútkyn, a Csehszlovák Államvasutak Karbantartó és Járműjavító Üzemében saját szememmel láttam, hogy gyakorta bizony ócskavassá rongált, valósággal kibelezett vagonok érkeznek nagyjavításra. Bizonyításképpen újra néhány adat: A vasúti személykocsikban az utasok tavaly kereken hatmillió korona kárt okoztak, ebben az esztendőben — januártól júniusig — ugyanez a tétel ,3,4 millióra rúg! Tiltott helyen észlelt dohányzásért a vasúti ellenőrök és a kalauzok 1981 -ben 61 ezer koronányi pénzbírságot szabtak ki az utasok között. Érvényes menetjegy nélkül utazó is akad bőven: az idei esztendő első felében, a személy- és gyorsvonatokon, 5981 potyautast sikerült fülöncsípni. Távirati stílusban ez lenne hát a fegyelmezetlen utasok tízezreinek nem kívánatos hozzájárulása a vonatközlekedés kényelmének sokat vitatott, sokat bírált színvonalához. Kár, mert a vonattal közlekedők zöme valóban kényelmesen, gyorsan, kellemes és tiszta környezetben szeretne utazni. — A nagyobb sebességű pálya egyenletes szakaszokat, új, erősebb alapépítményt és kifogástalan minőségű vagonokat követel — mondja Anton Fuvaréi mérnök, az államvasutak keleti vasútigazgatóságának forgalmi csoportvezető-helyettese. — Például a japán vasutak utazási sebessége több vonalon eléri a kétszáz-kétszázötven kilométert óránként. Nálunk, a gyorsvonatok átlagsebessége még csak hetvenöt-kilencven kilométer. A fejlődés meglehetősen lassú, hiszen a vasútnál a tíz-húszmilliós beruházás tulajdonképpen alig látszik meg. Az új, korszerű pályák megépítéséhez rengeteg pénz kell, ami, természetesen, nem megy egyszerre. De a fővonalakon évek óta folyik az átépítés, sok vonalon egyre korszerűbbek a pályák. És a vasút egyre növekvő szerepének megfelelően a jövőben, az előző két tervidőszakhoz képest, többet fordít majd az állam a vonatközlekedés fejlesztésére. Joggal bízhatunk tehát abban, hogy mielőbb megépülnek az új vasúti pályák, és így hazánk is előbb-utóbb eredményesen kapcsolódhat be a vonatsineken lezajló nemzetközi személy- és áruforgalomba. De bíztunk, és bízunk abban, hogy az utazóközönség aktív támogatásával épp úgy javulni fognak a vasút szociális és kulturális körülményei. Mert mind az előnyös korszerűség, mind pedig színvonal és kényelem dolgában — hadd mondjam stílszerűen — kár lenne lekésni a legközelebbi vonatot is. MIKLÓSI PÉTER Fotó: ČSTK Hétvégi levél Ebben az évben tartottuk meg az újságíró szövetségek kongresszusait. Nemrég emlékeztünk meg a sajtó, rádió, és televízió napjáról. Minden ilyen alkalomkor hangsúlyt kap az, hogy a sajtónak. mint általában a tömegkommunikációs eszközöknek milyen nagy jelentősége van a szocialista társadalom építésében. Felelős párt és állami szervek tisztségviselői hangsúlyozzák a sajtó szerepét a népgazdaság és a kultúra fejlesztésében és az emberek szocialista nevelésében. Hangsúlyt kap ilyenkor a bátor sajtókritika szükségessége, a hibák és hiányosságok leküzdése érdekében. Mindennek ellenére nem tudom, hányán figyeltek fel olyan jelenségre társadalmunkban. hogy igen sok ember, főleg tisztségviselő van nálunk, akiknek szinte meggyőződésük az, hogy amiről nem beszélünk és írunk, az nem is létezik. Ezek az emberek olyanok, mint a strucc, mely'végveszélyben beszúrja a fejét a homokba, és azt hiszi, hogy ha ő nem lát semmit, őt sem látják, és nyugodtan megvárja, amíg valamilyen ragadozó felfalja. Minden bizonnyal innen ered az a szólásmondás, hogy valaki struccpolitikát folytat. Mert hát ugyanúgy, ahogy a strucc téved, úgy tévednek azok is, akik úgy gondolják, hogy amiről nem beszélünk, vagy nem írunk, az nem létezik. Mindez az újságíró szövetségek kongresszusi anyagainak tanulmányozása során jutott eszembe. Mert ezek az anyagok nyomatékosan hangsúlyozták a tömegtájékoztató eszközök, köztük a sajtó elkötelezett, bátor kritikájának szükségességét. Az újságíró kötelessége pedig az, hogy az erre vonatkozó határozatokat és elveket a gyakorlati munkában realizálják a sajtóban és a többi tömegtájékoztató eszközök munkájában. E területen különösen a sajtó tölt be megkülönböztetett helyet. Ez azért van, mert az írott szónak — legyen az bármilyen újságírói zsáner —, mindig nagyobb a súlya, mint a kimondott szónak, amit el lehet felejteni, félre lehet érteni, ám az írott szöveg megmarad, vissza lehet térni hozzá, idézni lehet és mindez csak növeli a sajtó dolgozóinak felelősségét. Az én véleményem is az, hogy a sajtó egyik legfontosabb küldetése, hogy pozitív vagy negatív példák bemutatásával befolyásolja és mozgósítsa a közvéleményt a hibák és hiányosságok kiküszöbölésére. Meggyőződésem ugyanis, hogy a hibák elhallgatása nem segíti elő a problémák megoldását. De azt sem, hogy szocialista társadalmunk még erőteljesebben lépjen előre a gazdasági és kulturális fejlesztés útján. Meggyőződésem az is, hogy a hibák és hiányosságok ellen csakis azok nyílt és őszinte feltárásával, az egész közvélemény mozgósításával lehet sikeresen harcolni és megoldani őket. Semmihez nem vezet az olyan álláspont, hogy elég az, ha a hibákról, okaikról tud a szűkebb vezetés, de nem tudnak a dolgozók, akik hatásosan elősegíthetnék azok kiküszöbölését. Azt mondjuk, a sajtó nagyhatalom. Mondjuk ezt azért, mert naponta befolyásolja eszmei és politikai téren a széles tömegeket, az egész közvéleményt. Lenin a sajtót a politikai szervezkedés központjának tekintette, mely mint mondta, a szocializmus építése közepette fegyver a munkásosztály és annak élcsapata kezében, a szocalista társadalom céljainak megvalósítása érdekében. A szocialista állam és társadalom érdekében cselekedni nem azonos a problémák szépítésével, azok elhallgatásával. Mert ez csak ártalmas lehet. Ebből következik, hogy az újságírónak, ha igazán a szocialista társadalom érdekeit kívánja előre vinni, bátran rá kell mutatnia a hibákra, nyíltan kell beszélnie, írnia róluk, a hibák kiküszöbölésének útjáramódjára is rámutatva. 3
