A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-25 / 39. szám
Csak egy percre... MENTE IMRE neve a népművelők, de főképpen a szlovákiai magyar amatőr színjátszók körében cseng ismerősen. Jogos népszerűség ez, hiszen a komáromi (Komárno) Járási Népművelési Központ szakelőadójaként és a Jókai-napok régi, gyakorlott szervezőjeként jó áttekintése van a mozgalomról. — Elmondanád, hogy belőled, a gutái származású és Komáromban érettségizett, ma is még csak negyvenegy éves fiatalemberből miképpen lett már húsz évvel ezelőtt népművelő? — Pályafutásom „emlékezetét" tulajdonképpen ott kell kezdenem, hogy a hatvanas évek legelején a MATESZ színésze voltam. Játszottam például az Érdekházasság, a Bekopog a szerelem című vígjátékokban, s még további két-három darabban is. Katonaéveim letöltése után már nem kerültem vissza a színházhoz, hanem a járási népművelési központ népművészeti osztályának alkalmazottja lettem. Érdekességként hadd mondjam el: ez a munkakör azóta annyira szakosodott, hogy manapság nyolc szakember között oszlanak meg azok a feladatok, amit akkoriban egymagám, vagy legföljebb ketten végeztünk el. — Mai munkádban is hasznát veszed annak, hogy valaha aktív színész voltál? — Okvetlenül! Részben a színészi és rendezési munka számos mesterfogását sajátítottam el a színpadon, részben pedig bebarangoltam egész Dél-Szlovákiát, úgyhogy nagyon sok népművelőt és kultúrház-igazgatót ismertem meg személyesen is, amiből később sok előnyöm származott, hiszen az amatőr mozgalom szervezésében épp a személyes kapcsolat nagyon fontos követelmény. — Tényleg, akkoriban milyen volt a komáromi járás amatőr színjátszó mozgalma ? — Bátran állíthatom, hogy a hatvanas évek derekán a fénykorát élte. A kísszínpadokat nem számítva, csupán a színjátszó együttesek kategóriájában 46 csoportot tartottunk nyilván. Voltak falvak, például Csallóközaranyos, ahol három csoport is működött. A járási seregszemlék mellett, ezért sok esetben körzeti, sőt helyi fesztiválokat is kellett szervezni. Sajnos, manapság mindez már csak emlék, hiszen járásunkban jelenleg összesen 15—16 magyar és szlovák amatőr színjátszó csoport működik. — Miben látod e komoly visszaesés okát? — Most talán azt lenne a legkönnyebb mondani, hogy a tévé a ludas mindebben. Tény, hogy ez a szempont is szerepet játszik, ám a valóságban apáink nemzedékében sokkal több volt a lelkesedés, a tenniakarás, bennük erősebben munkált a közösségi szellem. Valahogy sokkal jobban átérezték az összetartozás, a hagyományápolás, a közös munka iránti igyekezet fontosságát. Őszintén szólva jelenleg lényegesen kedvezőbb anyagi feltételek mellett, sokkal alkalomszerűbb és sokkal sivárabb eredményeket felmutató munka folyik. — Gondolod, hogy a Jókai-napok küszöbönálló huszadik jubileuma az amatőr csoportokat is aktivizálni fogja ? — Bízom benne. A siker reményében októberben dramaturgiai, mozgáselméleti és rendezési kérdésekkel foglalkozó összpontosítást rendezünk a járás amatőr rendezőinek. A Jókai-napok jubileuma kapcsán pedig főként azokat a csoportokat szeretnék aktivizálni, amelyek az elmúlt két évtized során eredményesen képviselték járásunk színjátszó mozgalmát az országos seregszemlén. (mik-> „tabak" névvel illetik, amely szó nyugatindián származású, s eredetileg nem a dohánylevelet, hanem egy hosszú, pipaszerű csövet, a „tabagó"-t jelölte. A dohány első részletesebb leírása egy spanyol szerzetestől (Roman Panne) származik, aki Columbust második útjára elkísérte, s 1496-ban St. Domingo szigetén egy ideig a „vadakkal" (akik a dohányt jóslásra és gyógyításra használták) együtt élt. Ezután mondhatni villámgyorsan terjedt el Európában. Csak a fő állomásokat hadd soroljam: a 16. század közepén már Portugáliában és Spanyolországban is ültették. „Spanyolországból először Franciaországba jutott el, mégpedig J. Nicot révén, aki 1560-ban madridi követ volt és aki királynőjének. Medici Katalinnak akart kedveskedni az új növénnyel. Nicot nevét azóta is magán viseli a dohány" (=nikotin) — írja Takács Lajos idézett művében (11.1.). A század végére Németországban (1565), Magyarországon (1576) és Angliában is elterjedt. Megjegyzendő, hogy kezdetben nem mint élvezeti cikk, hanem mint dísz- és gyógynövény hódított. Még Lippai János Calendáriumában (Kassa, 1651) is így ír: a dohánynak „igen jó mind a levele mind az ki facsart leve, és a' levelének meg-tört porra is a' sebekre". Először a füstjét is gyógyításra, jobban mondva fertőtlenítésre használták a nagy járványok idején. íme egy 18. századi ponyvafüzet dohánydicsérő költeményének néhány sora: „Jóllehet a' dohány ha meg-metéltetik. Arra készíttetett zatskóba tétetik. Pipába töltetik, a tűz reá vettetik. Száj a' dohány füstöl meg-keseríttetik. Mindazáltal kedves a' pipás embernek, mert egészségére szolgál sok ezernek 1603-ban I. Jakab, angol király (1603— 1625) röplapban emelt szót a szertelen dohányzás ellen, aminek azért persze más, politikai háttere is lehetett. Trónralépése után azonnal összetűzésbe került ugyanis Walter Raleigh-vel, I. Erzsébet egykori kegyeltjével, akit a pipázás angliai meghonosítójaként tartanak számon. A konfliktus odáig fajult, hogy 1618-ban a király kivégeztette Raleigh-t, akinek „pipás" hívei ezt követően az egykori pollti-Nemigen szeretem a dohányos embereket. Hogy miért, arra pontos feleletet tán nem is tudnék adni, de nyitván szerepe van benne az önzésnek, amellyel a nemdohányzók érdekeit figyelmen kívül hagyva eregetik bodor (számunkra rendkívül büdös) füstkarikáikat. Valahogy nem értik meg azokat, akik nem szívják . . . Én sem tudom azonban őket megérteni: nálunk otthon mindig csak „büdös bagóként" volt emlegetve az a dohány, ami mások számára sok esetben kincset jelentett. Meg is ízleltem, de a titok nyitját így sem találtam. Éppen ezért kénytelen voltam a másik végéről megkezdeni a dolgot, s „tudományos alapon" foglalkozni a kérdéssel, fölfejteni ennek a szenvedélynek a magyarázatát. Az eredmény: nagy vonalakban végiglátom a dohány kultúrhistóriáját, ami számomra még mindig (vagy még inkább) „csak" egy örült szenvedély, fanatizmus története. A „tiltott gyümölcs” csáberejére számtalan példát lehetne fölhozni az emberiség történetéből. Azt hiszem ebben keresendő valahol a dohányzás megdöbbentő gyors európai elterjedésének a magyarázata is. A Hét olvasói előtt nem teljesen ismeretlen ez a történet, hiszen Himmler György egy ízben már szólt róla röviden a „Tárgyak és történelem" című rovatban (1981, 37. szám.). Azért tán nem árt meg átismételni a „tanultakat". A történeti áttekintésben mindvégig Takács Lajos vaskos könyve a segítőtársam (A dohánytermesztés Magyarországon. Budapest 1964), amely aprólékosan földolgozza témánk szinte minden fontos vetületét. A dohányt az Újvilág felfedezése előtt Európában nem ismerték. A rá vonatkozó szavunk egyébként török eredetű, ami a török közvetítéssel való terjedés bizonyítéka. A legtöbb európai nyelvben azonban 22
