A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-18 / 38. szám
gyezett: abban, hogy az ejtőernyőzés valóban szép sport, ahol fegyelem, akarat és edzettség párosul a lelkiismeretes fölkészüléssel, nomeg egy csipetnyi szerencsével is, hiszen — mondjuk — ezer méterről az öt méter átmérőjű homokkor közepébe találni, az már nemcsak tudás és ügyesség, de kedvező széljárás dolga is. František Anti, a csehszlovák férfi válogatott edzőjének véleménye szerint például a pontossági ugrószámok végeredménye nem a magasban, hanem másfél-két méterre a földfelszín fölött dől el. Attól, hogy a változó erősségű szélben ki milyen pontosan tud „belépni" a telitalálatot jelentő, mindössze két és fél centiméter sugarú, manapság már elektronikus mérőberendezéssel fölszerelt „célpontba"! A lényegében zökkenésmentesen megrendezett és Losoncnak okvetlenül jó hírnevet biztosító világbajnokság tíz napja alatt több ízben eltűnődtem azon, vajon az ejtőernyőzés a veszélyes sportok közé sorolandó-e? Szemre mindenképpen, elvégre több száz vagy több ezer méternyi magasságban egy repülőgép fedélzetéről kilépni a „semmibe" — ehhez bizony szilárd elhatározás szükséges. (Csupán érdekességként hadd említsem meg, hogy a hetvenes évek elején a magassági csúcsot a bolgár Djurov tartotta, aki 15 413 méteres magasságból ereszkedett alá; ugyanekkor a női magassági világcsúcs 14 533 méternél tartott, de az elmúlt évtized során mind a szovjet, mind az amerikai ejtőernyősök jócskán javítottak már ezeken a rekordokon.) A statisztikát lapozgatva, vagy a föld felé tartó, higgadt versenyzőket figyelve azonban kiderül, hogy az ejtőemyő2és a legbiztonságosabb sportágak közé tartozik! Igaz, hébe-hóba előfordul egy-egy „esemény" (az ejtőernyős szaknyelv hívja így a rendellenes ernyőnyitást, vagy esetleges sérüléssel járó földetérést), ám a szigorú vizsgálatok során rendre kiderül: a sérülések zöméigazi oka az ernyők kezelési hibájában, avagy az indokoltnál nagyobb kockázatvállalásban rejlik. Ivó Skoták, érdemes sportmester, az 1974-es szolnoki világbajnokságban aranyérmet nyert csehszlovák ejtőernyős válogatott kapitányának véleménye szerint: — A földetérési sérülések kivizsgálásánál gyakran találkozunk olyan esetekkel, amikor a versenyző rosszul száll a célra. A vizsgálat során általában ugyanis az derül ki, hogy az ugrók még megfelelő magasságban fölismerik, hogy a célt jelző homokkor közepébe már nem tudnak beérni, ennek ellenére az utolsó pillanatig a telitalálatot erőltetik. A leggyakrabban ilyen esetben fordulhat elő baleset. Losoncon, szerencsére, a készültségi, egészségügyi személyzetnek úgyszólván semmi dolga sem akadt, a 3280 versenyugrás során egyetlen komolyabb sérülés vagy baleset sem történt. Ha babonás lennék, most azt mondhatnám, hogy ebben Antonione de Ligne hercegnek, a FAI, azaz a Nemzetközi Ejtőernyős Szövetség belga elnökének is oroszlánrésze van, aki a világbajnokság második napján tartott sajtóértekezletén — mint azt tréfásan megjegyezte: az ejtőernyősökre leselkedő esetleges veszélyek elvesztésére — egy valóban vérfagyasztó légi történetet is elmondott ... A hat esztendővel ezelőtti, olaszországi világbajnokság záróünnepélyén történt, hogy egy látványosnak ígérkező csoportos ugrás közben az egyik ejtőernyős, föltehetőleg virtusból, túl gyorsan követte az előtte ugró lányt s belekeveredett annak éppen kibomló ernyökupolájába, amely saját ernyőjének szabályos nyitását is megakadályozta. Végül a két sportoló összekapaszkodva, egyetlen mentöernyővel ért földet. Ráadásul süppedékes talajra sodorta őket a szél, úgyhogy sikerült sérülés nélkül megúszniuk a vákalandot! A losonci világbajnokságon, légi sportról lévén szó hadd mondjam stílusosan, hála égnek, nemcsak sérüde efféle sztori sem akadt... Petőfi Sándor — aki személyesen is járt Losoncon és itt-tartózkodásának hírét emléktábla hirdeti ebben a palócföldi városban — 1847. decemberében, az első magyar vasúton Vácra utazva repülésnek értékelte az akkori gőzmozdony „száguldását". Ötvenhat évvel később, 1903. december 1 7-én levegőbe emelkedett a Wright-fivérek első repülőgépe, s ezzel színre lépett a homo aviator, azaz a repülő ember. Manapság vajon mire gondol, hogyan készül egy-egy újabb ugrásra az az ejtőernyős, aki úgy „sétál" a levegőben, mint más a járdán; és a losonci világbajnokságra készülőben ezerszer vagy annál is többször lépett ki a mélybe a gyakorlógép fedélzetéről ? „Kérjük a 88-tól 101-ig terjedő rajtszámok versenyzőit, hogy készüljenek fel a startra. Gépük a hármas számmal jelölt starthelyről 16 óra 40 perckor indul." Ugyanez a felhívás elhangzik még angolul meg oroszul, s a versenyzők lassacskán gyülekezni kezdenek a megjelölt helyen. Még egy névsorellenőrzés, aztán a különböző országok válogatott ejtőernyősei beszállhatnak a gépbe. Fölzúg a motor, a gép a startpálya végére gurul, majd egy gyors nekifutással, másodpercenként három métert emelkedve felszáll a levegőbe. Fedélzetén tizennégy ejtőernyős ül szótlanul, közöttük Ján Šofránek, a stílusugrás későbbi ezüstérmese. Társaihoz hasonlóan ő is magába mélyedve töpreng, várja, hogy a gép felérjen a kétezer méteres magasságba, ahol majd egymás után, a földről kapott jelzésre kilépnek a nyitott repülőgépajtón. Az AN-2-es eléri az előírt szintet és körözni kezd. „Még hárman ugranak, aztán én következem" — szalad át a sokéves csehszlovák válogatott agyán a gondolat, s behúnyt szemmel még egyszer levetíti megában az egész figurát, hiszen a pontossági ugrásoktól eltérően, most előre meghatározott gyakorlatokat kell majd végrehajtania. Kigyullad a jelzőlámpa, Ján Šofránek félszemmel még a földi irányítótoronyra erősített szélzsákra pillant, aztán fejjel lefelé elhagyja a gépet. A múlt hónap derekán, pontosan augusztus nyolcadikától tizenkilencedikéig, valamiféle felbolydult méhkashoz hasonlított a nemzetközi sportéletben eddig még nemigen jegyzett Losonc, illetve a járásszékhely és a közeli Ipolybolyk határában fekvő repülőtér: a XVI. Ejtőernyős Világbajnokság színhelye. E világverseny napjaiban az egyébként csöndes, nyugodt nógrádi városka forgalma alaposan megnövekedett, az újonnan nyílt áruház, de a többi üzlet is talán minden korábbinál gazdagabb áruválasztékot kínált; kint a reptéren pedig tíz-tizenöt percenként rajtoltak meg landoltak az AN-2 típusú kisgépek, fedélzetükön a világ számos sarkából összesereglett versenyzőkkel. Nos, az efféle, szokatlanul élénk nyüzsgés láttán az újságíró is nekibuzdul, s nemcsak a nyolcszáz, az ezer, illetve a kétezer méter magasról végrehajtott ugrások szépségére, tisztaságára, pontosságára figyel, hanem jónéhány találomra megszólított ember körében amolyan miniankétot is rendez arról faggatva riportalanyait: vajon mióta és miért érdekli őket az ejtőernyőzés? — Városunkban az utóbbi hónapokban annyi szó esett erről a sportról, hogy egyszerűen magam is kiváncsi lettem az ugrásokra. És mintegy varázsütésre Losonc is megcsinosodott a világbajnokság előtt — válaszolja kérdésemre egy negyven év körüli asszony, miközben alig emeli rám tekintetét, mert messzelátóval az ugrókor kellős közepét célzó ejtőernyősök egy csoportját figyeli. — Békeidőben még csak nagyobb ünnepélyeken légi parádékon láttam ejtőernyősöket, Európa- vagy világbajnokságokon pedig sehol sem voltam még személyesen jelen, úgyhogy számomra a losnci VB ebben a tekintetben is élmény — feleli készséggel egy ötvenöt év körüli férfi. — Egyébként kedvelem az izgalmas, „férfias" sportokat! — Értek az ejtőernyőzéshez, hiszen a repülősöknél katonáskodtam. De egyébként is igazságos, jó sportnak tartom, mert az eredmények mindig az egyéni teljesítmények alapján alakulnak ki. Számomra minden egyes ugrás külön élménynek számít — lelkesedik egy huszonkilenc éves fiatalember. Szándékosan ragadtam ki csupán három nézetet a világbajnokság első napjaiban gyűjtött válaszok közül, mert a leglényegesebb dologban mind a szekemberek, mind a laikusok véleménye mindenképpen mege-Bátrak Sí 12
