A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-11 / 37. szám

BÚCSÚ

EGRI

VIKTORTÓL

Budmerice 1981. július

Balról: Dénes György, Egri Viktomé, Egri Viktor

Augusztus 6-án, pénteken reggel csörgött a telefon. Mária néni, Egri Viktor felesége jelentkezett a vonal túlsó feléről: „Viktor meghalt."

Megrendültén és tanácstalanul hallgattam, szívszoritó volt ez a rövid telefonüzenet.

Elment ö is azon az úton, amelyről nincs visszatérés. Hátrahagyta örömeit, csalódásait, a csehszlovákiai magyar irodalom bozótosát, amelyben úgy szeretett cserkészni.

Az első szlovákiai magyar író volt, a fővárosban, akit megismertem, akinek a keze nyomát ott éreztem kezdetleges fogalmazványaimon. Az ismeretség a budmericei kastélyban, az írók aikotóházában kezdődött 1950 telén, egy emberöltővel ezelőtt. Újságírói beiskolázáson tartózkodtam ott s Egri Viktor előadóként kopogtatott be az Új Szótól. Előadásai színesek voltak, de számomra nagyobb élményt jelentett a szűk körben való tereferélés. Verseimet megnézte, megbírálta anélkül, hogy éreztette volna fölényét, a tapasztalt író hangján ^zólt. Egyszer előhúzta a Csillag-ot a magyar írók folyóiratát és rábökött Juhász Ferenc: Fiatal házasok, virágzó fák című versére. — Hát így valahogy

— mondotta.

A harmadvirágzás első csoportjának szemében ö volt a hús-vér író, akivel mindig szót lehetett váltani, akitől mindig tanácsot lehetett kérni, akivel vitába is lehetett szállni. Akkoriban az Új Szó kulturális rovatának volt a vezetője, a szobája ajtajának sohasem hűlt ki a kilincse, állandóan a nyakán lógtunk. Soha nem mondta, nincs időm, legfeljebb azt, hogy: — várj néhány percig. Nyújtotta a kezét, de nem kézfogásra, a kéziratot kérte.

— Na, mit hoztál, mit hoztál? A kéziratot maga elé teritette s mormogva olvasott, miközben kihegyezett ceruzájával pontokat pötyögtetett, vesszőket rakott fel.

A legtöbbet tette a felszabadulás utáni hazai magyar irodalom beindításáért. Fábry is elismerte, hogy amíg ő főbekólintva, a megrázkódtatásokba belebetegedve ücsörgött Stószon, Egri már javában ágált és szervezett, minden kis lehetőséget felhasználva üzemeltette hazai magyar irodalmunk motorját. Igaz, ki tehetett volna többet, mint éppen ő, aki már a burzsoá köztársaságban is elismert író volt, sőt Fábry szerint Szlovenszkó regényírója.

Egri Viktor Nagyszombatban született 1898. december 26-án. Iskoláit szülőhelyén és Pozsonyban végezte. Szinte gyerekfejjel került ki az olasz frontra, amelynek infemója egész életére nyomot hagyott benne. Fábryhoz hasonlóan, neki is a frontélmény adott tollat a kezébe. Irodalmi pályafutása a húszas évek elején indult, tehetsége, rátermettsége, szívóssága, minden jelenségre kiterjedő figyelme és nem utolsósorban szociális érzékenysége folyamatos munkára ösztönözte a hazai magyar irodalomban, amely az impériumváltozás folytán lassan és bizonytalanul indult. Több napi- és hetilapnak, folyóiratnak lett a munkatársa, neve értéket jelentett. 1924-ben megjelent Rácsablakos ház című első regénye, az igazi sikert azonban az egy évvel később napvilágot látott Pierre találkozása című elbeszélésgyűjteménye jelentette. Az 1928-ban megjelent Főikéi a nap című regényére Illyés Gyula is felfigyel. Egrit levélben köszönti, könyvét a Nyugatban dicséri-bírálja. Különösen Egri szociális beállítottságát, háborúellenességét emeli ki: „Egri Viktorban a művészi morállal egyenlő erősségű a szociális morál, hogyha nem erősebb ... A front borzalmairól és a hinterland senyvedő életéről kevesen írtak megrázóbb erővel és nagyobb őszinteséggel..." Még egy jelentős regényre futja tollából a köztársaság felbomlása és a nagy világégés előtt, 1937-ben megjelenik Égő föld című könyve.

A fasiszta szlovák bábállam megalakulása után egyre nehezebb a sorsa. Származása miatt egyre sűrűbbek a zaklatások, nagyobbak a terhek Később már rettegnie kell a család életéért is. Szerencsére akadnak együttérző, segíteni hajlandó emberek, akik bujtatják mentik az írót és családját.

Az üldöztetés és jogfosztottság évei után Egri rettenetes emlékekkel, de töretlen hittel és bizalommal tekint a jövő elé. Az Új Szó kulturális rovatát vezeti nyolc esztendeig, cikkei, elbeszélései, esszéi sűrűn látnak napvilágot. Tolla fáradhatatlanul szántja a papírt, de jut ideje a fiatal írók útjának egyengetésére, a CSEMADOK kulturális életének szervezésére is. A szervezetnek ő az első alelnöke, majd éveken át központi bizottságának tagja. Jelentős munkát fejt ki a Szlovák írószövetség kebelében működő magyar szekcióban, vitákat szervez, előadásokat tart. A szlovák írók elismerik munkáját értékelik tehetségét.

Visszatérve írói tevékenységéhez, az ö tollából fakadnak a felszabadulás utáni első irodalmi művek: a Sovánka, a Fény a faluban és a Közös út című színművek, amelyeket annak idején sikeresen mutattak be mind a Faluszínház tagjai, mind a műkedvelő színjátszók. A Közös út-ért Egri Viktort Állami díjjal tüntették ki. Később az Ének a romok felett című verses drámája aratott méltó elismerést.

Egri a Hét című kulturális hetilap megindulásakor főszerkesztője lesz a képes újságnak, majd két év múlva nyugdíjba vonul, hogy azután már csak az irodalomnak éljen. Míg az ötvenes években leginkább az első köztársaságban megjelent regénye és elbeszélései átdolgozásával foglalkozott (Márton elindul — 1953; Ártatlanok igazsága — 1954; Tűrj üllő — 1956;), a hatvanas években új regényeket, elbeszéléseket komponált. 1960-ban jelenik meg a Szívet cserélni nehéz című regénye, a rákövetkező évben a Keserű égbolt című elbeszélésgyűjteménye. amelyben a felszabadulás után írt legjobb novelláit találjuk.

Megjelenik a Boldogok szigete, a Megmondom mindenkinek, majd 1969-ben az Agnus Dei, amely Egri Viktor legjobb regényei sorába tartozik. Turczel Lajos szerint: „Az új regény korrajza művészibb és immanensebb, mint a két Márton-regényé. Amíg azokban az író a kort gyakran és szükségtelenül az egyéni történésből kilógó, illetve azzal párhuzamosan futtatott történelmipublicisztikai jellegű beszámolókkal érzékelteti, az Agnus Deiben a történelemnek és a politikának mozgását a szereplők cselekedetein, gondolkodásán, fejlődésén keresztül érezzük..."

Egri Viktor életének utolsó éveiben szükségét érzi önéletrajza megírásának, amely természetesen korrajzot is jelent A tetralógia első része az Angyalbőrben, majd a Társakkal és társtalanul, A hallgatás évei. végül a még meg nem jelent negyedik kötet, amelyben a felszabadulás utáni évtizedekről ad számot. A negyedik kötetet, sajnos, már nem veheti kézbe.

Esszéit, tűnődéseit az irodalomról a Tiszta források-ban és a Csendes esték vatlomásá-ban adta közre. A színház világának is szentelt egy könyvet, A rivalda fényében címen jelent meg.

Sokféle tájékozódó munkása volt az irodalomnak, illetve a kultúrának, az anyaggyűjtésben és ismeretszerzésben szinte kifogyhatatlan szorgalmú, minden elérhető könyvet elolvasott, tempója hallatlan volt, végtelen sorát írta a recenzióknak. Budmericei nyaralásaink alkalmával mindig a kézirat vagy a könyv felett kuporgott, hajnali ötkor, hatkor kezdte a munkáját. írás közben sohasem volt rapszodikus, a kiszabott mennyiséget mindig teljesítette. Ha munkája közben megzavartam, nem haragudott meg, jókedvűen elcsevegett egy ideig.

Szeretett sétálni, ilyenkor mindig hívta az ismerőseit, a budmericei park erdejében csavarogtunk, gomba után kutatva, s hallgattuk az írókról és más „fenegyerekekről” szóló jóízű történeteket.

Egri Viktor halálával elvesztettük irodalmunk nesztorát, az írót, akinek pályája, két, sőt három korszakon ívelt idáig. Olyan ember volt, aki polgári származása ellenére baloldali író lett, humanista, antifasiszta, szocialista, minden rossznak és kártékonynak ellenzője. Elvei mellett rendületlenül kitartott, erről vallanak könyvei, ezt dokumentálja munkássága-Nagyszámú olvasótábora szerette, olvasta könyveit, író-olvasó találkozókra invitálja. Regényeiben, elbeszéléseiben, színműveiben tovább ragyog, a szép, rangos szó, az emberszeretet és emberféltés. Műveiben tovább él az író.

DÉNES GYÖRGY

(Lacza Tihamér felvétele)

Araszolgatva

(Beszélgetés Mészáros Károllyal)

— Milyen körülmények közt indultál? Kik segítettek? Voltak-e gondjaid a lapoknál, a kiadóban?

— Indulás? Körülmények? Fontosnak tűnő fogalmak, különösen fiatalabb korban. Aztán az ember rájön, hogy ezek nem is olyan fontosak, mert nem tudhatni, ha elindult is, lépett-e egyáltalán előbbre. S a sok újraindulás és küszködés!... Egy a fontos: Megírni, amit nem irt meg senki úgy, ahogy te írod meg. s nem is fogja megírni helyetted senki. A mű a fontos. Az döntse el, hogy hol áll az ember. Márpedig nálunk — lehet, hogy másutt is — emberek döntik el emberekről, hogy ki, hová való; aki jobban tud „könyökölni", esetleg „jólmenő fej", vagy aki eleve, „emberileg" is tud helyezkedni — nyert ügye van. Nyert ügye van a jelenben. Mert ugyebár — rendíthetetlen optimista — hiszem, csak az igaz művek maradnak fenn az idő rostáján (ahogy mondani szokás), s csak azoknak az alkotóknak a nevei, akik — úgy• mond — ma is szívük vérével írják műveiket. Ma sem lehet — nálunk sem — könnyelműen nyúlni a húrokhoz, amikor kemény és igaz szavakra van szükség. Véleményem szerint elmosódik a határ az indulás és a „jövés-menés" között, sőt az érkezés között is, mert még az sem érkezett be biztosan, aki meghalt.

— Mégis valamit arról a bizonyos indulásról?

— Három csoporttal is megpróbáltam „indulni". Egyik sem vett fel a szekerére. Mindegyik jobb lóra ült (vagy autóra?, esetleg autóstoppra?). Elvágtattak, elhajtottak mellőlem — előlem. Előbb az ún. nyitrai csoportról kell szólnom. Arról ma már senki sem beszél. Pedig akkor mennyit cikkeztek róla. Máig is azt hiszem, ők voltak az „egyszemüsök" közvetlen elődei. Míg Tözsérék küszködtek az újért, s igyekeztek lerázni magukról az „egyetlen szemléletet", ők már magukban hordozták az újat: Bárczi István, Batta György, Kmeczkó Mihály, Zirig Árpád, Simkó Csaba, Wurczel Gábor, Mészáros Károly,« részben Szitási Ferenc, Németh István

— később Kovács Magda, Bereck József. (Ugye, milyen ismerősnek tűnő nevek! Hol vannak?) A csoport — sajnos — nem futotta be pályáját. Talán mert nem maradt csoport (mint egy iskolai futballcsapat), s a vezéregyéniségek sem voltak eléggé vezérek. A többi sem talált idejében a hangjára, meg nem is kereste annyira; szétszéledtek, egyíkük-másikuk elhallgatott, a többiek máig is indulgatnak.

Akkor verseket írtam. A lapok el-elfogadtak belőlük. Az akkori szerkesztők a megmondhatói, miért nem többet, mint amenynyit. Úgy írtam a verseket, hogy minden nap kettőt-hármat. Állítom, volt köztük sok jó is. A legnagyobb sikerem: a középiskolás Tóth Laci (később Tóth László költő) „válogatott füzetébe" kimásolt versek (évekkel később mutatta meg egy albérleti lakásban). Mert hiába ontottam a verseket, számolgattam a sorokat, a verslábakat, nem kellettem senkinek. Naiv módon a kötetet is leadtam (azt hiszem 1967-ben); Bárt Károly (hosszú á-val az elején) néven szerettem volna megjelentetni (ugyanis Felbáron születtem). Közöltem is e név alatt néhány verset, de pechemre abban az időben tűnt fel Magyarországon Bari Károly (rövid a-val az elején). így a név elmaradt — a kötet is. Választ sem kaptam a kiadótól. Ma már nem nagyon bánom — mondom én, a mai eszemmel. Akkor nagyon bántam. Talán ha sikerül, messzebb tartanék. Nem jelent meg az első könyvem (e csoportból csak Battának és Bárczinak jött akkor könyve), s betörtek az „egyszemüsök", Tóth László mindjárt „négyszemüen", és el-