A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-11 / 37. szám
söpörték ezeket a próbálkozásokat. Velem együtt, úgy látszik, a többit is. — A második nekirugaszkodás hogy történt? — Láttam, hogy nem tudok lépést tartani az új hullámmal (megpróbáltam, néhány versem bizonyítja), de más vérmérsékletű vagyok, meg romantikusabb is. Tőzsér — mint a Szemle akkori szerkesztője (akit áldatlanul sok rossz verssel árasztottam el) — minden véleményezésnél a prózai elemeket hangsúlyozta verseimbenn. Korábban is voltak prózakíséríeteim, sőt középiskolás koromban csak prózaírónak álmodtam magam, Jókai és Verne stílusában vaskos regényeket írtam (a nyitrai főiskolán Sidó Zoltán — ma a CSEMADOK KB elnöke — egyik akkori jószemű kritikusunk alaposan le is hordta ezeket a romantikus próbálkozásokat hála neki). Tehát kezdtem komolyabban odafigyelni a prózára. Már hordtam magamban egy kisregény témáját, azzal küszködtem (a Vetés rovatban meg is jelent belőle egy részlet. Jön a postás címmel). Megírtam első hosszabb lélegzetű elbeszélésemet, a Pozsonyi történetet, meg is jelent az Irodalmi Szemlében 1969-ben, majd az Ella Mari magánügye című mások által ma is a legjobbnak tartott elbeszélésemet nem egészen két hét alatt. Ezzel ki is kerültem a Vetés-rovatból. Következett a kisregény újabb részlete, a Kikapcsolódás, majd A kalauznő 1971-ben (mind az ISZ- ben jelent meg). Terjedelmes írások voltak, kezdetnek mindenesetre nagyon jók, fel is figyelt rájuk a kritika. Beválogattak a Fekete szél című antológiába (az már megint csak az én bajom, hogy egy írással). A kötetről irt recenzióban Bereck. Kovács Magda, Wurczel neve mellett az enyém hangzott el a legtöbbször (mindig jó értelemben). Úgy nézett ki, hogy minden jól megy. Befejeztem a kisregényemet, meg néhány új novellát s 1974-ben Bereck József, Kövesdi János után kiadóba vittem a kéziratot. Bár csak ne tettem volnál A visszautasítás meglepett, de meg is döbbentett. Úgy éreztem, igazságtalanul bántak el írásaimmal (ma is úgy érzem). Valami olyasmihez mérték a munkámat, amihez nem volt mérhető... Hogy a „miért?" és a „hogyan?" kérdéseket nem mentik ki a dolgaim — adták tudtomra. Ezek a kérdések feltehetők minden pályája elején álló írónak. A Miért írunk? Kinek írunk? Hogyan írunk? — vitatható kérdések, írója válogatja. Mindenesetre a legtöbbre ma már tudom a választ. Tény, hogy akkor nem tudtam. Azután kisebb lendülettel írtam, és folyton újraírtam. Négy év után próbálkoztam ismét, nem nagy meggyőződéssel... Kísérletezések és próbálkozások időszaka volt ez: szatirikus novellákat írtam (nem nagy sikerrel), aztán riportnovellákkal és vallomásos prózával kísérleteztem. 1978-ban visz$zaadták a kéziratomat, hogy dolgozzam rajta. Dolgoztam rajta, újakat írtam, így jutottam el a Főnix Füzetekig. — itt vagyunk beszélgetésünk lényegénél. Vagy tucatnyi könyv jelenik meg ebben a sorozatban, első könyves fiatalokat mutatnak be. Mondhatjuk, hogy beérkezőben vagyunk? — Hogy ki van itt beérkezőben, már utaltam rá. Jómagam szívből örülök, hogy megindult a sorozat. No, nem egyéni érdekből. Más miatt. Formát adtak és nevet, megkülönböztető — hogy is mondjam? — bélyeget a sorozatban megjelenőknek. Ez jó forma. Forma ugyan eddig is volt: kicsi, nagy, kockaalakú meg egyéb, de nem volt arca. Most van. Legalábbis látszatra, a külalaknak. A dolog lényege nálam a következő: nem így képzeltem el első könyvem megjelenését, egy ilyen új csoportban; hízelgő is számomra, zavaró is. Egy újabb csoport, amelyikkel nem tudok mit kezdeni. Én úgy képzeltem el, amikor a Főnixről hallottam: a fiatalok sorozata. Ha fiatal vagyok is, nem ahhoz a korosztályhoz tartozom, akiknek szántam volna (talán a szerkesztő is) e sorozatot. Az én számomra hézagpótlás (minthogy az volna más formában is). Bettes és Barak, és a Megközelítés költőinek felfutásában én (és részben Cuth is. Finta is) csak színfoltok leszünk. A forma és az adott név megtette a magáét, a közönség kapott rajta, alig látni egy-egy példányt belőlük. Betteséből például már csak mutatóba látni néhányat, pedig a legeredetibb kötet hosszú évek óta; én ugyan a Barak-versek híve vagyok: az érzelmileg telítettebb, társadalmibb tematikájú, s a benne rejlő játékos, akasztófahumor-szagú groteszk elemek is közelebb állnak az én világomhoz. Ha másért nem, e két kötetért már érdemes volt a sorozatot megindítani. Cuth szárazabb prózája nem az én kenyerem, Fintávat nem tudok mit kezdeni — egyelőre. A többi — legalábbis az első tíz — bizonyára még érdekes lesz. aztán meglátjuk... Félő, hogy elfogy a lendület. Mindenesetre — visszatérve a példányszámhoz — a Főnix-könyvek sikeresek, egy-két hónappal megjelenésük után már nem kaphatók (a kiadó felelősei elgondolkodhatnának egy reprezentatív válogatás kiadásán mondjuk úgy a 10. kötet után — verset, prózát meg ami lesz, vegyesen; ez egyben értékmérője és súlya is volna a sorozatnak). — Varga Imre azt mondta valahol, hogy mindenekelőtt vállalni kell önmagunkat Mi erről a véleményed? — Nem ő mondta először, de így van. Mást nem teszünk, mint folyton csak önmagunkat vállaljuk. De ki vállal minket? Azt hiszem, előbb a világot kellene megismernünk, hogy aztán ezen keresztül vállaljuk önmagunkat és nemzetiségi létünket. 1963-ban jelent meg első komolyabb irodalmi próbálkozásom, a kötetem húsz évvel később fog megjelenni! Mit gondolsz, mit csináltam az elmúlt húsz évben? Önmagamat vállaltam: a kínlódásaimat, a magányosságomat. Sajnos, hogy más nem vállalt engem. Szerepelni vágytam, és a perifériára szorultam. De nem jöttem a fal mellett. Gyalog jöttem, mindig az útközépen, ha lassan is! Ennek is megvan az előnye: többet láttam, mint más, mindent megfigyeltem (lehet, hogy mégse mindent?); megértettem az összefüggéseket az egyes jelenségek között. Ne hidd, nem vádolok senkit sikertelen indulásaimért (ha csak nem magamat). Az első tíz évemet egyszer összefoglaltam egy esszé-félében (nem jelent meg), ahol „elsikkasztott évtizednek" neveztem az éveket. Nem volt az, legalábbis remélem ... Nem neheztelek senkire, mindenki a maga posztján felelős. Csak később dől le, jól döntött-e, avagy melléfogott. De ez már kit érdekel? — Milyen körülmények közt alkotsz? — A körülmények nem számítanak. Amikor vonatban, várótermekben írtam a dolgaimat, nagy szobákról álmodtam, íróasztallal, írógéppel. Amikor meglett, a várótermeket kívántam. Az ember szeretne kibújni a bőréből, elmenekülni a munka és a felelősség elől. Még szerencse, hogy nem lehet (akinek lehet, nem alkotó szellem). Az íráshoz nekem mindenem megvan, témáim ezer évre szólóak, csakhogy hosszan hordom őket, hosszú ideig tart, amíg leírom. Harcot vívok, küszködöm velük. Aztán itt a nyakamon az újságírói robot. Mert ugyebár a perifériára szorult író nem élhet csak az írásnak. Mindezek cipelésével és muszáj-vállalásával alkotjuk meg kicsi (-nagy) műveinket. (Az író „Magánügyek" c. novelláskötete 1983- ban jelenik meg a Madách Lap- és Könyvkiadó gondozásában.) Beszélgetett: VAJKAI MIKLÓS HEGYEK ÉS EMBEREK (Gondolatok Zdenék Smíd könyvéről) Zdenék Šmid neve — őszintén megvallva — nem sokat jelentett számomra, amikor a könyvesboltban az újonnan érkezett cseh könyvek között válogatva kezembe került „Tróji čas hor" (A hegyek három ideje) című könyve. S hogy mégis a „vásárlókosárba került, az annak köszönhető, hogy a könyv fülszövege régi emlékeket idézett fel bennem. Annak a — jó évtizeddel ezelőtti — néhány hónapnak emlékeit, melyet jómagam is a könyvben tárgyalt hegyekben — a Šumavában — töltöttem. Hirtelen (a nyár kellős közepén) újra ott voltam a keskeny erdei úton, melynek szűz fehérségébe (húsvét idején) nyomjelző páncélkocsink vágta az első rút vonásokat, az utat szegélyező fák ágairól is leverve a hosszú tél folyamán lerakodott hóleplet. Újra éreztem a júniusi šumavai hajnalok dermesztő hidegét, a délutánok perzselő napmelegét, újra körülvett az éjszakák és hajnalok áthatolhatatlan köde. Szinte magam előtt láttam ismét a fák és füvek árnyékában az évszázadokon át koptatott kövek közt csörgedező patakot (napi tisztálkodásaink színhelyét), s újra ott lubickoltam (persze most is a tilalom ellenére) a fenyvesekkel körülvett völgy — szélein sással benőtt — hegyitavak vizében. Mindez persze csak pillanat műve volt, s amikor e — mondhatnám nosztalgikus emlékek hatására a könyvet a már említett vásádókosárba tettem, még nem tudtam, hogy végül is milyen „jó vásárt" csinálok. Mert Zdenék Smíd könyve — amely három nagyobb lélegzetű novellából állt össze — az én emlékeimben rögzítetteknél sokkal többet tud, sokkal többet mond el ettől az egyszerre gyönyörű és egyszerre zord, egyszerre nagyon is valóságos és egyszerre nagyon is sejtelmes, mítoszokkal át- meg átszőtt tájról. Mert egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a szerző ugyanolyan jó ismerője a tájnak, mint a benne élő (és élt) emberek lelkivilágának. Ismerője hegyeknek, embereknek. Mert a kettő örök együttléte, ugyanakkor egymással való örök harca — mint azt Šmid is tanúsítja — elválaszthatatlan egymástól. S ebben az -örök együttlétben és harcban, hegyek és emberek mellett — harmadikként — mindvégig ott van a szerelem. Ám nem a megszokott, idilli formájában, hanem mindig kegyetlen, szinte könyörtelen sorscsapásként, könyörtelen és kegyetlen természeti erőként. Mindhárom novellában főszereplőként van jelen a hegyek és emberek küzdelmében, s végül mindhárom esetben éppen e kegyetlen és könyörtelen természeti erő az, amely az embert térdre kényszeríti hegyekkel való harcában. Pedig a szerző nem akármilyen, hanem nagyon is méltó hősöket alkotott ennek az örök harcnak az ábrázolásánál. Hősei tele vannak életvággyal, büszkeséggel és szabadságvággyal. A kötet első novellája — Povést o Hanesu Gruberovi (Legenda Hanes Gruberról) — a mítoszok világába vezeti el az olvasót. Hősének, Hanes Gruber favágónak azért kell bűnhődnie, mert egy erdei tündér iránt lobban fékezhetetlen szerelemre. A tündérrel átélt részegítő szerelemnek azonban óriási ára van; szerelmén kívül elveszti családját, s mindezen túl az emberi nemből is kivettetik. A második novella — Balada o Katenne (Ballada Katalinról) — a harmincéves háború idején játszódik. A történet egy gyönyörű cigánylány — Katalin — története, aki a cigányok vándoréletét élve, a Šumava zord hegyeit járva egy „fehér legénybe" szeret bele, ám a szerelembe és a szabadságba való „belekóstolásnak" az ö esetében is tragikus ára van. A háború által szinte állativá vált tömeg véresen megbosszulja merészségét. S a megnyomorított cigánylány e rövid boldogság után kénytelen visszatérni kiszabott útjára, a cigányok közé, ám — ha szerencsétlenül is — felismerve, hogy az élet más is, jobb is lehetne. A harmadik novella — Príbeh zapomenutého forta (Az elfelejtett erdész története) — a mában játszódik. A történet — egy már középkorú erdész és fiatal feleségének története — ebben sem végződik éppen szerencsésen. Az erdész fiatal felesége, aki a városi életből kiszakadva nem tud beleszokni a hegyek és erdők világába (és magányába), visszatér ugyan férjéhez, de teljesen rezignáltan, tudva azt, hogy a férje által annyira szeretett zord táj és természet neki örök ellensége marad. Mint a bevezetőben már leírtam ,a szerző, Zdenék Šmid neve nem sokat jelentett számomra. A könyv fülszövegéből még megtudhattam, hogy ez a harmadik kötete (a negyedik még szintén megjelenik az idén), s hogy a hegyeknek mindegyik könyvében fontos szerepe van. Az irodalmi lapokból azóta sikerült még megtudnom róla, hogy a fiatalabb írónemzedékhez tartozik, s hogy tanítóként, majd középiskolai tanárként dolgozott Csehország nyugati és északi vidékén. A közelmúltban vették fel a Cseh írók Szövetsége tagjainak sorába. A könyvet elolvasva megállapíthatjuk, hogy a novellák története mellett Šmid elbeszélő stílusa is igen lebilincselő. Gyönyörű, balladisztikus hangvétele főleg az első két novellában figyelhető meg, s mesterien tudja papírra vetni az emberi lélek leheletfinom rezdüléseit is. Szövege telítve van költői képekkel és metaforákkal, s a történetekben bőséggel felbukkanó misztikum valahol a Tamási művek misztikumával rokonítható. S mint azt egyik cseh recenzerise e műve kapcsán megállapította róla: személyében a cseh prózában egy jelentős alkotó készül elfogadni helyét. Németh Gyula JÁN KUDLIČKA KÉPEI Azokat a turistákat, akik a nyári időszakban Liptovský Mikulásra vagy környékére látogatnak, meghívjuk egy érdekes kiállításra, mely nemrég nyílt meg a Liptovský Mikuláš-i Peter Michal Bohúňról elnevezett képtárban. A tárlat Ján Kudlička észak-szlovákiai festő bemutatkozása, válogatás legújabb rajzaiból és pasztelljeiből. Kudlička a fiatal szlovák festönemzedékhez tartozik. Ružomberokban született és nőtt fel. A bratislavai Képzőművészeti Főiskola elvégzése után visszatért szülővárosába és végleg ott telepedett le. Nem csoda tehát hogy legutóbb képének témája éppen a liptói táj. A tájképi motívum Kudličkánál még ott is jelen van, ahol azt a legkevésbé várnánk — a tárgyias csendéletekben. Az ö tájképei viszont nem látképek. Olyan feszültségeket hordanak magukban, amelyek csak a látkép részleteinek kihagyásával, művészi egyszerűsítéssel érhetők el. Az a folyamat, ahogy a kép az első, előkészítő vázlatokból születik, szintén jól érzékelhető a kiállítás figyelmes megtekintése után, mivelhogy a festő vázlatfüzetének sok lapja látható a már befejezett művek között. Kudlička képeit sikerrel állították ki nemcsak Csehszlovákiában, hanem külföldön is. Sajátos kifejezésmódja és nagy tehetsége, melyek műveit fémjelzik ígéret arra, hogy a jövőben még hallunk róla. A Liptovský Mikuláš-i Kudlička tárlat szeptember végéig tekinthető meg. K. Kucsera Marianna 15
