A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-04 / 36. szám

ÜDVÖZLET TURCZEL LAJOSNAK

A barátok, a tanítványok, a tudósok, írók, kritikusok és olvasók lélekben velünk együtt köszöntik Turczel Lajost, aki ez év szeptember 2-án tölti be hatvanötödik életévét.

Ha valaki részletesen megírná Turczel életútját, s csak ez az egy Írásos emlék maradna fenn tájainkról, életrajzának olvasója hihetetlenül sok lényeges adatot és törvényszerűséget tudna meg belőle. Születésekor még hullott az ember az első világháború frontjain, s a másodikban már neki is harcolnia kellett. Született a császári és királyi Magyarországon, felnőtt a polgári Csehszlovákiában, egyetemet — jogot — Budapesten (1942), tanárképző főiskolát Szlovákia fővárosában végzett (1955), miközben némi intézösködés után a komáromi magyar gimnázium (tizenegyéves iskola) és óvónőképző tanára, aligazgatója, igazgatója volt. A tanári oklevél birtokában aztán fővárosi Tanárképző Főiskola adjunktusi, majd egyetemi docens, és hosszú évekre a magyar tanszék vezetője lett. Figyeljük, mennyi korunkra jellemző részlet, fordulat, változás, dráma, akadály, hátrány — de mindenek ellenére emelkedés is: lelkierő, kedv, hit, energia, bizalom és derű. Pedig a gyermekkorát és nyilván habitusát is erősen, bár nem egyoldalúan meghatározó falusi (kiskeszi) zsellérsorsról még nem is beszéltünk, sem azokról a külső-belső fölhajtó, húzó és emelő erőkről, melyek az uradalmi udvar tájáról az egyetemi tanszék élére emelték, vagy legalább is elindították feléje egy olyan korban, mikor ez még nemigen volt megszokott jelenség.

A származás és a történelmi élménykor nem bűn és nem érdem, csak tény, de a

horizontális és vertikális életirányok kialakításában és abban, amit az ember erkölcsileg, lelkileg és szellemileg hasznosít belőlük, a személyiségnek hol lényeges, hol kizárólagos szerep jut. Turczel nevelő, tudós és kritikus, tehát éppen személyisége áll mindig a közfigyelem előterében. Az emberek személyisége nem feltétlenül állandó. Mi, akik jó harminc esztendeje állunk vele kapcsolatban, elfogulatlan, előítéletek nélkül való, minden értékre nyitott, minden túlzástól és szélsőségtől irtózó, minden értéket fölkaroló, minden problémát gondosan mérlegelő, felelős, igazságos és a szeretet állandó, meleg derűjével megáldott embernek ismerjük.

Élete persze nemcsak emelkedés; ahol akadályokat kell lebírnunk, az akadályok is hatnak a sorsunkra. A vázolt életutat nézve nem csoda, ha Turczel kritikusi és tudományos pályafutása csak az ötvenes évek közepe felé, harmincöt évesen indult el. Hogy is lehetett volna kritikussá egy kritikára méltó csehszlovákiai magyar irodalom, tudóssá pedig szakképesítés, valamint vezetők és műhelyek nélkül? (A jogi kart nem a legszerencsésebben választotta; a pesti bölcsészkaron csak az előadásokat hallgatta, de nem vizsgázott, noha szíwel-lélekkel bölcsész volt, s írt és publikált is.) A Bolyai Kollégiumban a rendszeresen odalátogató népi írók. Veres Péter, Darvas, Erdei és főleg Móricz Zsigmond igézetében élt. Még a komáromi gimnázium egyik magyar óráján mesélte el nekünk, diákjainak, hogyan nyugtázta egyik kamaszos fegyvertényét az öreg Móricz Zsigmond. Turczel a Bolyaiban egyik nála, a „kis Turczelnál" jóval termetesebb lakótársával birkózott, s nagy, nehéz küzdelem

árán, a lakótársak szoros koszorújában, sikerült felülkerekednie. Mikor a rendkívüli erőfeszítéstől homályos szemmel, szédelegve föltápászkodott, nagy restelkedve Móricz mosolygó arcát látta a fejek között föléje hajolni. Móricz bólogatva mormolta; „így győzte le Dávid Góliátot..."

Az imént az akadályokról és az őket lebíró akaratról szóltunk. Az utóbbinak köszönhetjük, hogy van Turczelnak öt könyve, s az előbbieknek, hogy még csak öt könyve van. (Munkásságának egyéb területeiről most ne beszéljünk.) Az írások mérlegen (1958) még együtt tárgyalt világ-, magyar és csehszlovákiai magyar irodalmi kérdéseket, s hazai magyar kritikai részében jórészt Fábry eszmei szempontjait követte. Második könyvének címadásánál magam is jelen voltam. Turczel a kiadóban hosszan fejtegette szerkesztő barátjának, földijének és diákköri pályatársának, Hubik Istvánnak és nekünk, Hubikkal egy szobában dolgozóknak, miért tartja fontosnak az írás és szolgálat címet. Hogy az írás ugyan maga is szolgálat, de a kritika és az irodalomtudomány az ő külön szolgálata az irodalom, a közönség és az utódok javára, s hogy ez a két szó egy címben egy kicsit pleonazmus, de ugyanakkor egymást kiegészítő kapcsolat és feszültség is. Ennek az 1965-ben megjelent könyvének értékét már az is növeli, hogy irodalmunk az azt megelőző években hordta ki az első mélyen hiteles szövegeket, s Turczel a művészi kibontakozás jeleit is észrevette irodalmunkban. Kitűnő szemre vall, hogy meglátta : Bábi a negyedik kötet verseivel a költői szintézis küszöbére érkezett. (Bábi szintézisére mindjárt a következő évben, A forrás énekével sor került.) Harmadik könyve, a rendkívül fontos, nagy sikerű Két kor mezsgyéjén a polgári Csehszlovákia magyar irodalmának társadalmi, politikai és kulturális hátterét rajzolta föl páratlan, turczeli elevenséggel, minden kortársi és filológiai kritikát kiállt pontossággal, s jellemző, hogy ebben az évben a könyv második kiadása is megjelenik. A Portrék és fejlődésképek (1977) néhány hazai kritikai reagálás és szomszéd irodalmi kitekintés mellett a Két kor mezsgyéjén kérdéskörét vizsgálja tovább irodalomtörténeti mélyfúrások és szondák alakjában, s ugyanezt teszi legfrissebb könyve is, az ez évi Hiányzó fejezetek.

Teljesen kézenfekvő, sorsszerű és predesztinált dolog (Turczel biztosan megbocsátja nekem ezt a zord genfi fogalmat), hogy őrá vár, senki másra az első köztársaság és a szlovák állam magyar irodalmának szintétikus történelmi feldolgozása. Nem írja, nem is írhatja meg senki más. Turczel élte is azt a kort, az érsekújvári magyar gimnázium diákja, Krammer Jenő tanítványa volt, egy életen át kutatta, olvasta, elemezte a korszak irodalmát az ifjú kortárs, a tudós, a válogató és az egyetemi tanár szemével, s könyveket irt róla. Le kell gyűrnie a ma már csak belső, lelki akadályokat, s be kell tetőznie munkásságát. Tekintse ezt az olvasók közös óhajának, s bocsássa meg, ha az ünneplés koszorúja helyett újabb közösségi megbízatással terheljük meg szerencsére változatlanul teherbíró, „kisturczeli", dávidi vállait.

KONCSOL LÁSZLÓ

BESZÉLGETÉS IRINA GREKOVÁVAL

Irina Grekova a modem szovjet „városi" prózaírónők kicsiny, de lelkes gárdájának idősebb nemzedékéhez tartozik. I. Grekova (az írónő határozottan tiltakozik kezdőbetűinek „megfejtése" ellen, minthogy álnevét az „ipszilon" matematikai jelölés orosz elnevezéséből vette) későn kezdett publikálni. Magyarázata talán az, hogy sohasem akart komolyan író lenni, bár már régóta próbált csak úgy „önmagának" írogatni. Az első kisregényének, amely a Novij Mir című népszerű moszkvai folyóiratban jelent meg, a címe A gyárkapun túl volt, és Grekova azóta e lap állandó szerzője. 1966-ban megjelent elbeszéléskötete, A lámpa alatt, azután pedig többi műve (A hölgyfodrász, A szálloda tulajdonosnője, a Tanszék és új kisregénye, az Özvegy hajó) feltétlenül igazolta, hogy jelentős íróval gazdagodott az irodalom.

Grekova azonban különösképpen most sem tartja magát hivatásos irodalmárnak. Legfőbb ideje, hogy eláruljunk egy kis titkot: I. Grekova, ismert könyvek szerzője: matematikus-tudós professzor, a műszaki tudományok doktora, a Valószínűségelmélet című jelentős mű írója. Ezenfelül három felnőtt gyermeke és négy unokája van.

Az igen gazdag életanyag jelentős támogatást nyújtott az írónő munkásságához. Akkor is nagy szolgálatot tett, amikor utolsó kisregényét, az Özvegy hajót írta. A régi

moszkvai társbérleti lakás világát nemcsak a művész, hanem a szemtanú éles, okos tekintetével is megvilágítja. Nem véletlen, hogy ez a kisregény, amely öt asszony nehéz sorsát beszéli el a háború utáni mostoha időben, nagy társadalmi visszhangot keltett.

— A női sors: az ön munkásságában központi téma. Általában mi a véleménye „a nő és a társadalom"problémájáról?

— Már régóta sarkigazság lett, hogy a nő igen nagy szerepet játszik a mai társadalomban. Hiszen — akárhogyan van is — mégis az emberiség jó fele részéről van szó. De vajon ez a „jobbik" fél kivívta-e a teljes egyenlőséget a férfiakkal? Úgy hiszem, nem. Meg aztán, nézetem szerint, ez az egyenjogúság aligha érhető el, és nem is kívánatos. Hiszen nincs és nem is lehet egyenlőség a fiziológiában, érzelmi területen, a gyermeknevelésben.

— Mellesleg szólva, az Özvegy hajó c. kisregényben is fontos szerepet játszik a nevelésnek, a fiatal ember formálásának a témája ...

— Az ember nevelésének problémája számomra a legfontosabb a mai korban. Az írói tevékenység legfőbb feladata. Az iskolai oktatás kérdései is nagyon izgatnak. Hogy itt mit tartok a legfontosabbnak? Elsősorban a tartós erkölcsi alap létrehozását — az igazságosság, az emberség érzését, a megvetést az opportunizmussal és annak szélsőséges fokával: az aljassággal szemben.

— Ön különböző területeken nagy sikereket ért el. Áruljon el egy titkot: hogyan tudta a komoly tudományos munkát összekapcsolni az írói tevékenységgel, és mindezt együttvéve — a népes családról való gondoskodással?

— Ezt gyakran kérdezik tőlem, és én rendszerint őszintén ezt felelem: „Nagyon sok mindenre nem jut időm." Nehéz hivatását betöltő asszonynak lenni, de ez nemcsak engem érint, hanem a dolgozó nők millióit.

— Az ön műveiben feltétlenül szerelem is van. Egyetért-e John Updike-kal, aki valamikor megjegyezte, hogy a szerelem vagy a házasságtörés egyetlen valamirevaló könyvből sem hiányozhat?

— Cseppet sem értek egyet. Először: én nem teszek egyenlőségi jelet a szerelem és a házasságtörés közé. Másodszor, vajon olyan kevés nagy mű van, amelyben sem az egyik, sem a másik nincs, vagy majdnem hiányzik? Például Csehov Sztyeppje, Gogol Holt leikekje ...

— A kritikusok néha azt mondják, hogy az Özvegy hajó női kézre vall. Azt jelenti ez, hogy az úgynevezett „női" irodalomhoz tartozik?

— Én nem fogadom el a „női irodalom" szakkifejezést. Egy mű tehetséges vagy tehetségtelen lehet. Ez a legfontosabb ismérv, annak pedig, hogy férfi vagy nő írta, szerintem semmiféle jelentősége nincs. Iris Murdoch angol regényírónőt én például a jelenkor egyik legtehetségesebb művészének tartom. Más lapra tartozik, hogy a nők között esetleg kevesebb a nagy író, mint a férfiak között. De hiszen ilyesmi nemcsak az irodalomban van így, hanem az alkotó tevékenység más területein is. Úgy vélem, az ok a női személyiség különleges emocionális alkata, valamint az, hogy a nőre nagyobb teherrel nehezednek a család és a személyes boldogság problémái.

— Van-e irodalmi eszményképe?

— Az én eszményképem: az egész orosz irodalom, és elsősorban — Dosztojevszkij.

— A kortárs írók közül ki áll különösen köze! a szívéhez?

— Valentyin Rasžputyín, Vaszilij Belov, Vaszil Bikov és a korán eltávozott Jurij Trifonov. Éppen az ő utolsó műveiben látom az új szovjet próza vonásait.

— Mit ért „új prózán"?

— Az összes műfaj teljes és fesztelen egybeötvözését: a realizmust és a fantasztikumot, a humort és a tragédiát, a publicisztikát ezzel is, meg azzal is.

— Próbáljuk meg legalább egy időre elfelejteni a munkát Mivel szokta tölteni a pihenés óráit?

— Szabad időm kevés van, de ha mégis jut — akkor nagyon szeretek olvasni. Az olvasás számomra olyan, mint a cigaretta a szenvedélyes dohányosnak. Szabadságom alatt pedig irodalmi munkával foglalkozom.

— Mondjon valamit a terveiről!

— Életkorom miatt távlati terveim nem lehetnek. Talán írok egy új kisregényt. És még egy valószínűségelméleti könyvet is tervbe vettem.

(Gellért György fordítása)

14