A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-04 / 36. szám

LOVICSEK BÉLA HATVANÉVES

Amikor ötvenéves volt, lakásában beszélgettem vele. Felelevenítettük az indulás rózsásnak egyáltalán nem mondható körülményeit, meg a közös vagy a hasonló élményeket, hiszen mind a ketten falun nőttünk fel s nem neveltek bennünket magas házban. Abban, hogy a szülők nem sokkal vagy úgyszólván semmivel várták világrajövetelünket, nagyon is egyek voltunk. Abban is, hogy egyik falu olyan, mint a másik, ha szokásaiban, lakóinak életfelfogásában különbözik is valamelyest. Tehát valahogy a Garam menti és a gömöri falu gyermekeiként csöppentünk, vagy inkább csapódtunk bele a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalom gazos, jócskán parlagon heverő földjébe. Éspedig úgy, mint az eltévedt lövedék, hiszen dehogy akartunk mi toliforgatók lenni.

Lovicsek Béla egészen fiatalon és életreszólóan tanítónak készült s a pályára; állást lehetővé is tette számára a háború utáni szükség törvényt bont, amikor sorra megnyíltak a magyar iskolák és kellettek katedráira a pedagógusok. Lovicsek Béla a háború előtt szerzett négy polgárijával, a háborút, fogságot próbált élményével vállalta a felelős munkát, tanfolyamokat látogatott, érettségizett, pedagógiai képesítést szerzett. Talán két évtizednyi időt töltött a katedrán, pallérozta a gyerekek fejét Zsemléren, Ipolyszakállason, Zalabán és Csatán.

Ahol megfordult, mindenütt szeretettel emlékeznek rá. Mert hiszen közösséget éltetni tudó ember hírében állt. Nyakig merült a társadalmi munkában, különféle tisztségekkel bízták meg, színdarabokat tanított s maga is vállalt szerepeket. Már akkor, pedagógiai munkássága legelején sem csak a padokban szorongó gyerekeket látta maga előtt. Odaképzelte melléjük szüleiket, régebbi vagyon szerint megosztott faluvilágot, s az apjától tanult hittel azt is elég korán felismerte, hogy az ötvenes évek pédagógusának

nem csupán a gyerekek fejét kell palléroznia, de a felnőttekét is.

Változni kell és változtatni az iskola falain kívül is, az egész faluvilágot kell tegnapi alapjaiból kifordítani, s ez a munka rettenetesen nehéz. A már korábban is benne levő írói készség megragadtatja vele a tollat, küszködő és vonakodva változni akaró emberek sorsát veti papírra. Ekkor én már az Új Szó-ban dolgozom, az éppen most halott Egri Viktor közelében, de nem felénk hozza a posta első elbeszélését, az Apám azt akarta, hogy tanuljak, címűt, hanem az Alkotó Ifjúság szerkesztőségébe, amely a CSISZ Központi Bizottságának égisze alatt tevékenykedett. Aztán az Új Szó-ba is kézbesítették elbeszéléseit, a szlovákiai magyar olvasó egyre gyakrabban találkozhat nevével, s az első közlés évétől 1952-től alig öt esztendő telik el, s 1957-ben kötetben jelenteti meg elbeszéléseit a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó.

Egyre inkább tudomásul veszik öt a nagy szívvel, segítőkészséggel bábáskodó Egri Viktor (Viktor bácsi) és a Stószról figyelő visszafogottan ítélő és szigorú ítéletet mondó Fábry Zoltán. A kötetbe került huszonkét elbeszélés mind a változó falusi élethez kapcsolódik, vagy a tegnap még megosztott faluvilágba. S valamennyit tanító-író írta, aki megszokta a katedrán, hogy a tanításból soha nem maradhat ki a nevelési cél. Nyomatékosan belevitte történeteibe is, ezért vonta össze a szemöldökét Fábry Zoltán, amikor Haragosok című kötetét mérlegre tette. A stószi fenyvesek magányosa Wilhelm von Humboldot idézi figyelmeztetőként:

„A művészi alkotás magja a képzelőerő."

S hozzáteszi mindjárt a maga intelmét is:

„Ha Lovicsek Béla ezt most, pályája elején szeme előtt tartja és megszívleli, akkor a képzelőerő mint alkotó fantázia hatálytalaníthatja a benne rejlő és mindig szót kérő kísértőt: a novella-narrátort."

Mennyire fogadta meg Lovicsek Béla a stószi remete tanácsát, nem születésnapi köszöntő feladata eldönteni. Egyébként is, az írói életmű majd csak a halállal zárul le véglegesen, addig változhat a kép, teljesebb és maradandóbb lehet az a világ, amelyet az író a valóságmagból lényegesként, az emberiség számára tanulságosként a fantáziájával megalkotott.

Annyi bizonyos, hogy Lovicsek Egriék, Fábry Zoltánék mellett a legtermékenyebb írók közé tartozott. Szinte nincs is szlovákiai magyar lap, amely ne közölte volna folytatásokban a regényét, kisregényét. Ha elbeszéléseivel még nem is, de a Hét-ben közölt Csillagszemű asszonyával teljesen ismertté tette a nevét, az olvasók megszerették, várták írásait. Ha valamelyik lap újabb előfizetőket, vásárlókat, tehát ugrásszerű példányszám-növekedést akart, Lovicsek Bélától kérdezte meg:

— Nincs-e készen folytatásokban közölhető írásod?

S mindig előkerült valami az íróasztalfiókból. A Csillagszemű asszony, majd az azt követő Tűzvirág című regénye egymás után lett könyvsiker. Azok közé tartozik, akik drámaírással is próbálkoztak. 1958-ban megírja a Népművelési Intézet pályázatán első díjat nyert Húsz év utánt, amelyet a Szlovák Televízió, a Szlovák Rádió és magyar főszerkesztősége is sugárzott s a Magyar Területi Színház is bemutatott. A Baj van a szerelemmel című vígjátéka is sikert aratott. Magyar és szlovák színjátszó csoportok játszották. De említhetném a Csillagszemű asszony című színdarabot, vagy az Ezüst lakodalmat

Elbeszélések, regények, színdarabok. így váltakoznak műfajilag alkotásai. Folytatásos regények a lapokban. Fekete veszedelem című regénye a Hétben. Termékeny és olvasott író. Az Irodalmi Szemle a hetvenes években felmérést közölt, kiket olvasnak leginkább a szlovákiai magyar olvasók. Neve a legelsők között szerepelt. S hatvanéves korára sem fáradt el. Fiatalos lendülettel ír. Színdarabot és regényt. Nem törődve azzal, hogy a kritikusok szemével nézve mennyit nyom egy-egy munkája a mérleg serpenyőjében. Megy a maga elképzelte úton, lépeget a Csehov—Gorkij levelezésben olvasható barázdában, húzza az ekét immár három évtizede, s nem lát semmi mást, csak azt a bizonyos alkotói értelmű barázdát, amelyben az ekét húzva neki lépegetnie kell!

Három évtizede már, hogy állandóan jelentkezik írásaival, forog írótársadalmunk berkeiben, egyszer derűs, másszor gondfelhős homlokkal, s mi, barátai, kollégái, azt kívánjuk neki hatvanadik születésnapján, hogy még további termékeny esztendőket hagyjon maga mögött, írjon még sok vígságos és szomorúságos történetet.

MÁCS JÓZSEF (Prandl Sándor felvétele)

Csehek — szlovákok — magyarok

Ezzel a címmel olvasható Nánay István csehszlovákiai színházi körképe az igényes budapesti művészeti, elméleti és kritikai folyóirat, a Színház júliusi számában. A szerző, aki az utóbbi hónapokban többször járt Szlovákiában, elsősorban a Magyar Területi Színház komáromi és kassai társulatának előadásait kísérte figyelemmel, mivel azonban ott volt a fiatal színházak eperjesi (Prešov) fesztiválján is, úgy találta, hogy „a magyar színház munkáját a csehszlovákiai színházi háttérrel összehasonlítva" lesz célszerű megvizsgálnia.

Az eperjesi seregszemlén tíz — hat cseh és négy szlovák — előadást látott a neves magyar színikritikus. Ezek közül a besztercebányai (Banská Bystrica) bábszínház Carlo Gozzi-darabját, a Szarvaskirályt és a Hradec Králové-iek Voltaire-adaptációját, a Candide-ot értékelte különösen magasra.

Tanulmányának következő részében Nánay a Magyar Területi Színház művészi munkáját nehezítő körülményekről mond néhány — a magyarországi olvasót — tájékoztató szót. Számunkra is igencsak elgondolkodtató azonban az a véleménye, miszerint a két társulat munkáját, annak előrehaladását nemcsak a külső körülmények gátolják, „hanem egy olyan szemlélet is, amelynek érvényesülése fokozza az elszigetelődést. A

nemzetiségi színházaknak elsőrendű kötelessége a magyar nyelv ápolása, ébren tartása. Ám (...) a nyelv ápolása és az élő színház megteremtése elszakíthatatlan egymástól. Ha egy színház megszűnik élő színház lenni, tevékenysége beszűkül, önismétlővé válik, s előbb-utóbb legfőbb hivatásának is csak részben tud eleget tenni. Ha a színház nem fogalmazza meg a közösség problémáit, ha nem válaszol a nézők kérdéseire (...) elveszti élő színház voltát, s nem tölti be nyelvápoló szerepét sem." A Magyar Területi Színház két társulatának munkájában az elmúlt időszakban Nánay szerint bizonyos polarizálódás figyelhető meg, aminek magyarázata, hogy a kassai társulat „úgy tűnik — felismerte az élő színház kihívását".

A komáromi társulat előadásában a kritikus Osztrovszkij A négylábú is botlik című vígjátékát és Sztratijev Velúrzakóját látta Szűcs János, illetve Konrád József rendezésében. Úgy véli, hogy az Osztrovszkij-előadás „egységes stílusáról nem beszélhetünk, mivel a színészek legtöbbje a maga egyéni stílusát érvényesíti a színpadon". A Velúrzakó színészi alakításai ugyancsak „meglehetősen különböző színvonalúak, s főleg az igazukat kereső középponti figurák színtelenek. Emiatt az előadás hangsúlyai még inkább a kabaréjelleg felé tolódnak el."

A Thália Gyurkó-produkcióját, A búsképü lovagot az elmúlt év tavaszán két írásban is elemezte már a Színház. (Ugyanezeken a hasábokon annak idején már ismertettem ezt a két kritikát.) Nánay az együttes újabb négy előadását — Gágyor Péter Szélkötő Kalamonáját, Örkény István Kulcskeresőkjét, Kocsis István Bolyai János estéjét, valamint Jozef Gregor Tajovský Zavaros örökségét minősíti. (Az első hármat Gágyor Péter, a negyediket Daniela Kapitánová rendezte.) A kritikus, holott egyik előadást sem tartja hibátlannak, mégis „sajátos hangvételű, a közösségi munkán alapuló, erősen gondolati, ugyanakkor a színházi kifejezési eszközök komplexitásra épülő előadásokról beszél. Szerinte a Szélkötő Kalamona „a gyerekdarabok egy sajátos megjelenítési módját reprezentálja":, a Zavaros örökségben a színészek „ízléssel, a túlzásokat elkerülve" oldották meg feladataikat, „bár néhol, különösen a humoros epizódokban, bizonyos parasztábrázolási klisék kísértenek"; a Kulcskeresök bemutatója „a társulat alighanem eddigi legnagyobb vállalkozása", s noha „az eddigiekben inkáb Szigligeti Ede humorát ismerő társulat még csak akadozva beszéli az Örkényi groteszk nyelvét", „mégis, felemásságában is, nagyon jelentős" ez az előadás, „mert az élő, korszerű színház megteremtésének törekvése körvonalazódik" benne; a Bolyai János estéje pedig — Csendes László előadásában, Szigeti László dramaturgiai és

Gágyor Péter rendezői közreműködésével — „a részfenntartások ellenére (...) színvonalát, eszköztárát tekintve, bátran versenyezhetne a Fiatal színházak fesztiválján is”: (Erről a Bolyai-előadásról ír egyébként — Csendes miskolci vendégszereplése kapcsán — Tarján Tamás is a Kritika júliusi számában: Csendes „színészi ereje kiemelkedő előadást hozott létre. Legemlékezetesebb pillanataiban úgy izzott föl a játék, mint egykoron Darvas Iván megjelenítésében az Egy örült naplója.")

Talán nem mindenkiért majd egyet Nánay egyik-másik — túlontúl szigorúnak ítélhető, de semmi esetre sem alaptalan — következtetéseivel. Ám ha nem is mindig hízelgőek — töprengésre, megvitatásra feltétlenül alkalmasak az ö megállapításai, ítéletei. „Egy színház hosszú ideig — írja Nánay — képtelen elszigetelten működni. Szükség van arra, hogy legyenek kapcsolódási pontjai a környezete színházi életéhez. Az egyik kapcsolódási pont természetesen a nyelvi azonosság miatt a magyarországi színházi élethez köti a szlovákiai társulatokat, a másik viszont a cseh és a szlovák színházi élethez kell hogy kösse őket. (...) Ám akár a magyar, akár a csehszlovák színházi élethez csak bizonyos eredményeket felmutatva lehet kötődni... mindkét ország színházi kultúráját gazdagíthatnák a szlovákiai magyar színházak." S ebben, úgy vélem, akár meg is egyezhetnénk. (T. L.)

15