A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-04 / 36. szám
Pista felkapta a fejét. — Mire alapozod az állításodat ilyen határozottan? — Tudom ... — felelte Ibolya csendesen. Hosszabb szünet után szólalt meg Pista. — Szeretlek ... — Azt csak a naiv ember hiheti, Pista, hogy a házassághoz elég annyi, ha két ember igazán és őszintén szereti egymást. Nem elég, Pista, különösen nem a mi esetünkben ... Megmondtam én neked mindjárt a kezdet kezdetén, hogy mi ketten tűz és víz vagyunk, de te nem hitted el. — Nem hittem és most sem hiszem el — mondta Pista villogó szemmel. — Történjen bármi, én akkor is feleségül veszlek, érted, Ibolyka: feleségül veszlek! — A hangja viszszafogott volt, ugyanakkor érezni lehetett, hogy belül izzik az egész ember, mint a parázs. Az arca teleszaladt vérrel és a cigarettát tartó keze is megremegett. Odakinn villámlott, megdördült az ég, rövidre rá esni kezdett. A szél is meglódult. — Ne haragudj, Pista, de én az édesanyádnak a halála árán sosem sosem tudnék a feleséged lenni. — Miket beszélsz? — Nem bírnám elviselni, Pista, ezt meg kell értened! Annak az árán én soha nem tudnék igazán boldog lenni... és azt hiszem te sem... így hát... — hallgatott el Ibolya, mintha erőt akarna gyűjteni. Tudta, érezte, hogy azt lesz a legnehezebb kimondani, ami eztán következik. Szaporázta is a szíve, szinte fojtogatta. Zavarában a cigaretta után nyúlt és rágyújtott, pedig az előbbi cigaretta félig elszívottan füstölgött a hamutálca szélén. — így hát? — kérdezte Pista rekedten az izgalomtól. Ö is megérezte, hogy itt most komoly döntésre kerül a sor. — Tegnap estefelé nálam járt az édesanyád. — Micsoda!?... Nálad járt, és ezt csak most mondod! — Nem mindegy? — Lényegében, mindegy, igazad van. És mi történt? — Nyilván el tudod képzelni a köztünk lezajlott párbeszédet — mondta Ibolya mély lélegzetet véve. — Nem részletezem, Pista, semmi értelme ... A mindig vidám, derűs, erőtől és életörömtől duzzadó fiataíember most rettenettel, megrendültén ült az asztalnál. Mintha láthatatlan, durva kezek gúzsba kötötték volna, meg sem moccant. Mindezt jól látta Ibolya, de tartotta magát, pedig szinte kibírhatatlan fájdalom hasogatta, járta át meg át a szívét. — Megígértem édesanyádnak, hogy békén hagylak és hogy soha nem leszek a feleséged — folytatta Ibolya enyhén megremegö hangon. — így hát vége ... — hajtotta le a fejét. — Felejtsük el, ami köztünk történt. Nincs értelme tovább bonyolítani a kettőnk dolgát... Szép volt, ami történt, köszönöm! ... És most... szervusz! — köszönt el váratlan gyorsasággal. Felállt és kisietett a presszóból. Tudta, érezte, ha még egy percig marad, elbögi magát és valami nagy-nagy szamárságot követ el, ami később megboszszulhatja magát, s aminek most már az égvilágon nincs semmi, de semmi értelme. Zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. Ibolya most nem törődött vele, hogy bőrig ázik: bárcsak kimosna belőle minden keserűséget és fájdalmat! Jóformán futva tette meg az utat hazáig. Mikor megpillantotta a házinéni, rémülten, sopánkodva csapta össze a tenyerét. — Jézusom, de el tetszett áznil — Semmi az egész, nem számít... — mondta Ibolya, azzal berohant a szobába, az ágyra vetette magát és estig sírt. Pista pedig éjfélig ivott a presszóban. Akkor nehézkesen felállt, mintha mázsás súly nehezedett volna a vállára, s dülöngélve kibotorkált a kocsijához. Jucika rémülten futott utána, hogy lebeszélje a szándékáról, de őt is durván visszakergette a presszóba. Sokáig piszmogott, kínlódott az ajtó zárjával, míg végre sikerült kinyitnia az ajtót. Valósággal beszédült az ülésre. Mióta megszerezte a hajtási jogosítványt, első ízben történt meg vele, hogy ilyen állapotban ült volna a volánhoz. Most azonban nem törődött semmivel. Szédelgő fejjel, nagy-nagy keserűséggel a szívében vágott neki a tízkilométeres útnak. Baj nélkül hazaért. Közben az eső is elállt, s a derült égen fényesen ragyogtak a csillagok. Édesanyja most is a veranda lépcsőjén ülve várta. Mikor Pista megállt az udvar közepén és kiszállt a kocsiból, elibe ment, hogy csendes, szelíd szóval fogadja, Pista azonban félresodorta az útjából. Szó nélkül bement a lakásba és ruhástul végigdőlt az ágyon. Azon nyomban elaludt. Hajnalig meg sem moccant. Reggel rettenetesen összevesztek, ahogy még soha azelőtt. Mindig csipkedték egymást az igaz, de komoly veszekedéssé soha nem fajult el köztük a viszony. Három-négy napig tartott ez a már-már tűrhetetlen állapot: veszekedéssel feküdtek, veszekedéssel ébredtek, miközben durva és trágár szavakat csapkodtak egymás fejéhez gondolván: majd csak megpuhítják egymást. Tévedtek: sem az anya, sem a fia nem puhult meg. Sőt! F’ista, ha lehet, egyre dühödtebbé és elszántabbá vált. Pálosné sem engedett a magáéból. Szinte már csodálatra méltó volt az a szívós kitartása, amivel újra meg újra visszaverte és ellenállt a fia támadásainak, mert Pista pillanatnyi szünet nélkül támadta. Csütörtökön estefelé Pista jóval korábban ment haza a munkából, mint máskor szokott. Pálosné gyanakvó s egyben kiváncsi szemmel kísérgette egy ideig a fia jövését-menését, s csodálkozott. Máskor alig lépett ki a kocsiból, máris rátámadt, most meg nem szól semmit, mérgesnek sem látszik, csak jön-megy, s közben még dúdolgat is. — Mi ütött beléd? — pattan ki a kérdés végül is Pálosnéból. Nem győzte cérnával. — Mi történt volna — nézett rá Pista tettetett csodálkozással. — Nősüléshez készülődök. — Azt ággyá neked az isten! — Eddig mindig amiatt siránkozott hogy nem akarok megnősülni, most meg az a baja, hogy akarok? — kérdezte Pista vidáman és rágyújtott. — Meg sem kérdezi, hogy kit veszek feleségül?... Kérdezés nélkül is megmondom: a szögi Juhász Arankát. Megfelel? — Kicsodát!? — kérdezte Pálosné olyan formán, mint akit ostorral vágnak végig. — Azt a trózsákot, azt a falu szégyenét, akihez úgy járnak a férfiak, mint a jó kútra a vízért!? — Hát aztán, mit számít az!... De nem cigány, édesanyám, érti?... Nem ci-gányl — Neked tisztára elment az eszed, hallod! — Ha nem tetszik, mást is hozhatok a házhoz, nekem mindegy — vonta meg a vállát Pista könnyedén. — Elveszem a Galambos Irmát. — De hiszen az púpos! — Az is valami?... Azzal a kis púppal igazán elsündöröghet itt maga körül az udvarban ... Hogy még púpos! De nem cigány! ... S ha minden jól megy, csinálok neki vagy tíz gyereket, hadd marják le magáról a húst. Mit szól hozzá? — Hát csak annyit, hogy orvoshoz kellene menned kivizsgálásra, mert alighanem meghibbantál! — Dehogy hibbantam, édesanyám, inkább most jött meg az eszem — mondta Pista könnyed hangsúllyal, mintha bizony nem is halálosan komoly kérdésben vetegetnék egymásnak a szót. Megmosta a kocsit és a kifényesítéséhez látott. Utána a fürdőszobába ment, rendbe hozta magát, szépen felöltözött, áztán elövette a két nagy utazó bőröndjét és lassú, nyugodt mozdulatokkal pakolni kezdte a fehérneműjét, nyakkendőket, cipőket, egyszóval mindent, amire szüksége volt. A bőröndöket a kocsi csomagtartójába tette, majd kiakasztott a szekrényből néhány öltöny ruhát. Azt meg a hátsó ülésre fektette szépen eligazítva, hogy össze ne gyűrődjön. Pálosné ezt már nem bírta elviselni szó nélkül. — Hová készülsz? — Elmegyek. — Hová? — Semmi köze hozzá. — Végleg? — Igen, végleg elmegyek. — Hát a munkád? — Elhoz a kocsi meg vissza is visz ... No, isten áldja! — mondta Pista szárazon. — Mondom: isten áldja! — Beült a kocsiba, letekerte az ablaküveget, s kiszólt. — Éljen boldogan!... — Elindult, de mielőtt kiért volna az utcára, még megállt egy pillanatra, s kihajolva az ablakon visszaszólt. — És megnősülök, hogy tudjon róla ... hogy ne legyen nyugodt az álma ... — Azzal elhajtott. Olyan üres maradt utána az udvar, de talán az egész világ, mintha kiseperték volna. Ezt már nehezen tudta elviselni Pálosné. Elgyengülve roskadt le a veranda lépcsőjére, mintha kiszaladt volna minden vére. Most már sími sem tudott, pedig érezte, hogy örökre elveszítette a fiát, az egyetlent, akiért érdemes volt eddig élni. Elibe ült a Bundás. Hol jobbra, hol meg balra billentve a fejét nézte a gazdasszonyát, farkával seperve várta a szavát, de Pálosné nem szólt, csak ült, ült hallgatagon, magábaroskadva és lélektelen szemmel bámult a semmibe. Talán éjfélig ült ott mozdulatlanul, miközben sok minden eszibe jutott, s emlékezett ... A belső erdő alatti dűlőben aratták a búzát, ami sűrű és mellig érő volt. A szél meg-meglódította az arasznyi kalászok tengerét, felettük a magas kék égbe fúródva trillázott a pacsirta zengőn, messzehangzón, a dülőút mentén meg rengeteg pipacs lángolt ... Ő a markot szedte, előtte meg a párja vágta a búzát, mint a gép, fáradhatatlanul. Csak a széles háta látszott meg a suhintásra lendülő, izmos karja. Egyszer csak felegyenesedett a marokszedésből és felkiáltott. — Megmozdult! Hallod, ember, megmozdult! — Micsoda, Eszter, mi mozdult meg? — A gyerek ... a hasamban ... itt, ni:.. Gyere csak, tedd rá a tenyered, gyere gyorsan! — Fiúgyerek lesz, Eszter, azok rugdalóznak ennyire! Őszutóra elkészült a bölcső is a szín alatt, rá egy hétre pedig világra jött a belevaló is. Nagy, hangos keresztelőt csaptak, s ha az isten is úgy akarja, még nagyobb, még hangosabb lesz a lakodalma, gondolták akkoriban. Most meg üres minden. Mindent elfújt a szél... Pálosné feltápászkodott. Nagyon fáradtnak és öregnek érezte magát. Bement a lakásba. Megállt a szekrény előtt, kinyitotta az ajtaját és előkereste a fekete plüss ruháját, fejkendöjét, elővette a fekete lakkcipőjét, harisnyáját, s az ágyra tette. A fürdőszobában megmosdott, megfésülködött és kontyba csavarta a dús, de már erősen őszülő haját. Mintha egy ismeretlen, idegen arc nézett volna rá vissza a tükörből. Lassan felöltözött. Mikor elkészült, az ágy felett függő esküvői fényképre esett a pillantása. Nagy lakodalom volt, gondolta. Százházas. Emlegették is sokáig a faluban. Emlékszik: mikor a templomból a Pálos házhoz vitték, egy gyerek feküdt a küszöbre, azt kellett átlépni. A mai napig sem tudja, hogy miért. Csengő ötkoronást dobott a gyereknek, az volt a szokás ... A fényképet leakasztotta a szegről és egy székre ereszkedve sokáig nézte. — Becsaptál, kedves párom ... Korán itt hagytál... Engem mindenki becsapott, tán az isten is az égben — mormogta maga elé színtelen hangon. A fényképet az ágyra dobta, aztán kicsoszogott a konyhába. A falióra egyenletesen ketyegett. Pálosné fülében ágyúdörgéssé erősödött fel. Hirtelen elhatározással megfogta az óra ingáját, mire az ágyúdörgés süket csenddé változott. Elindult kifelé az udvarra, de az ajtóból még visszajött: jó sertéskarajt vett ki a hűtőből és a kutya elé vetette. — Egyél, Bundás, lakj jól... Még egy pillanatra leült a veranda lépcsőjére, ahol az elmúlt napokban annyit, de annyit üldögélt. Pillantása a diófára vándorolt. Újra a párját látta maga előtt faültetés közben. Mintha csak most történne: ott térdelt a kiásott gödör szélén, gondosan a közepébe igazította a facsemetét és nagy, kérges markával a tövéhez habarta a földet, közben-közben megnyomkodta az öklével, majd amikor a gödör megtelt földdel, körültapodta a csizmás lábával. — Gondoltad-e akkor, édes párom, hogy az akasztófámat ülteted? Gondoltad-e, édes párom?... Virradatkor a felkelő nap rőtt fényében égve csüngött Pálosné kissé félrebillent fejjel, mozdulatlanul a diófa legvastagabb ágán. Alatta a Bundás kaparta a földet nyüszítve... (Vége) 11
