A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-28 / 35. szám
Csak egy percre-. Kiegyensúlyozott megjelenésű, karcsú termetű énekesnő CSERHÁTI ZSUZSA, akivel a minap — meglepetésszerűen — Bratislava belvárosi utcáinak egyikén hozott össze a véletlen. — Mi járatban vagy a szlovák fővárosban ? — Lényegében átutazóban. Az NDK-ból jövet két-három napot töltöttem ebben a hangulatos és számomra mindig kedves városban, hiszen mind a Bratislavai Líra dalfesztiválon, mind pedig más könnyűzenei rendezvényeken is több alkalommal szerepeltem már itt. Ezúttal csak pihenni igyekeztem, mert ősszel újra kimerítő hangversenyprogram áll előttem. — Elsősorban fiatal olvasóinkat a mai tizenéveseket érdekelheti: hogyan is lettél énekesnő? — Ennek hosszú, és sajnos, hovatovább régebbi története van. A hatvanas évek legvégén, számos hasonló törekvésekkel teli fiatallal együtt, jelentkeztem a Magyar Rádió tánczenei stúdiójába, ahol akkoriban szinte minden évben pályázatot indítottak, és a legtehetségesebbek kétéves tanfolyamon vehettek részt. Én is elindultam e „versenyen", s be is jutottam a továbbtanulásra alkalmasnak talált reménységek közé. — Nem tartottál attól, hogy esetleg nem felelsz meg? — Furcsa dolog, de erre egy percig sem gondoltam. Izgulni izgultam, de valahogy sportszerűen vettem a dolgot és bíztam magamban. — Erős volt a mezőny? — Csaknem kétszázan indultunk, s ha jól emlékszem, akkor három fiút és öt lányt vettek föl. Nem mindenkit hallottam énekelni, de így is volt miért izgulnom. — Milyen zenei stílust érzel magadhoz közelállónak? — Régebbi közönségem elsősorban a dallamosabb slágereket várja tőlem, de úgy érzem, hogy a rock is testhez álló műfaj számomra. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy állandó tanulás, hangképzés révén arra törekszem, hogy minden stílusban megfelelő gyakorlatom legyen. — Valamikori eszményképed, jelenlegi példaképed? — Pályafutásom kezdetétől fogva több világhíresség tudását, tehetségét csodáltam, de arra mindig ügyeltem, hogy esetleges kopírozás helyett, a saját egyéniségem alapján énekeljek. — Külföldi vendégszerepléseid? —- Szép számmal voltak, vannak is! Szerepeltem már valamennyi szocialista országban, de énekeltem Algériában, Írországban, Svédországban, az NSZK-ban és egyebütt is. — Mit jelent számodra a népszerűség? — Munkát! Pontosabban rengeteg gyakorlást, igyekezetét, odaadást, hiszen sehol, egyetlen alkalommal sem szeretném becsapni a közönségemet. — Gondolom, fiatalabbak és idősebbek egyaránt kíváncsiak arra, vajon meg tehet-e élni a könnyűzenéből? — Kizárólag a „pódium"-zenéből nem, ezért az énekesek és muzsikusok többsége egyben stúdió-zenész is, hiszen így születnek a lemezek és a tévéműsorok. — Szereted a könnyűzenét? — Rajongva. Ez a műfaj az életem. (M—) Rolf Pester: A GOMB A talált tárgyak kezelőségére beállít egy sovány férfi, kis ideig habozik, majd egy gombot tesz le a pultra. A mögötte ülő ember feltekint a könyvből s egy pillantást vet a gombra: — Hát ez micsoda? — Hogyhogy micsoda ? — kérdi a sovány férfi halkan. — Ez egy... gomb. — Azt látom, hogy gomb — feleli szigorúan a tisztviselő — de minek hozta ide? Talán gúnyt űz belőlem ? — N-nem — suttogja még halkabban a sovány. — Én... én... azt gondoltam... ha ez a talált tárgyak kezelösége... — Hát egy gyufaszálat nem hozott, amit valaki elveszített? — firtatja maró gúnnyal a tisztviselő. — Gyufaszálat? Azt nem — von vállat a sovány — gyufaszálat nem hoztam ... — Még szerencse! Vigye a gombját köszönöm a viccet, bár őszintén megvallva, nem valami mulatságos. — Bocsásson meg — a sovány férfi idegesen megdörzsöli a kezét — de nekem eszem ágában sem volt, hogy megnevettessem. Én egy gombot hoztam önnek. A talált tárgyak kezelőségére. Ezt a gombot én találtam. Mi ebben a nevetséges? — És el akarja hitetni velem, hogy komolyan csak ezt az árva gombot hozta a talált tárgyak kezelőségére? — Hát persze. Talán azt akarja, hogy egész vagon gombot szállítsak ide? — Uramisten, hiszen ez egy közönséges műanyag gomb! Ha aranyból vagy platinából volna — az egészen más... — Sajnos — feleli búsan a sovány — nekem sem arany, sem platina, sem más nemesfém gombom nincsen. Higgye el, ha ilyet találtam volna... — Jó, jó, ha már annyira erőszakoskodik — sóhajt fel a tisztviselő —, rendben van, jegyzőkönyvet veszünk fel, bár fogalmam sincs, ki jönne el hozzánk egy ilyen vacakért. — Rosszul ismeri a feleségemet — dünnyögi a sovány, szemlesütve. — De mi köze ehhez a feleségének?! — kiált fel a tisztviselő. — A dolog úgy áll, hogy ezt a gombot a feleségem veszítette el. — A felesége?! De ha így van, akkor miért nem adta vissza neki ezt a szerencsétlen gombot?! Hiszen ez valóságos téboly! — Tudja — suttogja a sovány — válófélben vagyunk. Már két napja ... — Igen, de hát... akkor hogyan tudja meg a kedves neje azt hogy ön megtalálta a gombját? — Én ugyebár, kérem szépen... levélben közöltem vele. A tisztviselő mélyet sóhajt — Az utolsó kérdés, szíves engedelmével — mondja —; talán azt gondolja, hogy a kedves felesége iderohan majd egy ilyen hitvány gomb miatt amelyet bármelyik üzletben meg lehet venni? — Igen, ebben biztos vagyok — suttogja a sovány férfi. — De miért, bocsásson meg a kíváncsi kérdésemért, miért? — Mert már odakint áll az ajtó előtt! Ford.: G. Gy. Alfred Salamon: ÖNTUDAT KÉRDÉSE AZ EGÉSZ... Paul Koppke odament a művezetőhöz — Heinrich — mondta — állíts ki nekem kilépőt Tudod, az imént telefonált a feleségem, az üzletben tojássampon kapható, vagy mi a fene, és az asszony nagyon kér, hogy vegyek belőle. Azt mondja, ettől a három szál hajam a fejem búbján úgy ragyog majd, mintha kétszer annyi volna... Műszak végére visszajövök. A művezető ráncba vonta a homlokát — Hiszen ismered a vezérigazgatói utasítást: munkaidőben senkinek sem szabad személyes ügyben elhagynia a gyár területét. — Éppen ezért kérlek, hogy állíts ki kilépőt A művezető sóhajtott, majd előhúzta zsebéből a töltőtollat A gyár kapujában azonban a portás sokáig forgatta a kezében a kilépőt és szigorúan megkérdezte? — Hová megy? — A berendezés javítása ügyében küldtek — válaszolt szemfülesen Paul. — Jól van, mehet, de be kell írnom a nevét a könyvbe. Az üzletben a sampon sajnos már elfogyott, és Paul kelletlenül visszaballagott a gyárba. A portás megint bejegyzett valamit a vastag könyvbe. — Ide hallgasson — szólt Paul — minek írogatja bele maga a távozókat és az érkezőket ebbe a könyvbe? — Hogyhogy minek? Mindennap kimutatást kell küldeni a vezérigazgatónak, hogy ki hová és mikor ment el. Érti? — És a vezérigazgató mit csinál ezzel a kimutatással? — kérdezte Paul, akit enyhe nyugtalanság fogott el. — Megfelelő utasításokat ad a gyárigazgatóságnak. Az pedig továbbítja a műhelyekhez. A műhelyfőnökök megbeszélést tartanak a művezetőkkel, azok pedig ezután nevelő munkát folytatnak a fegyelemsértőkkel. Érti már? — Hát persze — mondta megkönnyebbülten Paul, és arra gondolt hogy ezentúl nem érdemes a kilépővel bajlódnia — hiszen szégyenletes dolog, ha az ember miatt ez a roppant adminisztrációs gépezet mozgásba jön —, hanem jobb, ha egyszerűen átbújik a kerítésen lévő nyíláson... Ford.: Gellért György Numizmatika A régi típusú aes grave a Janus-fővel Római pénzek 1. A rómaiaknál — akár a többi ókori népeknél — a vert, öntött pénzt megelőzte a terményekkel, tárgyakkal való cserekereskedelem. A leggyakrabb általánosan elfogadott értékmérő a szarvasmarha volt, mely tíz juhhal volt egyenlő. A pénz neve is ebből származott: pecunia. A pecu a latinban marhát, barmot jelent (a régi magyar nyelvben a marha sokáig pénzt, kincset is jelentett.) Később számos más elnevezést is használtak az egyes pénznemekre (argentuum, nummus, moneta stb.). A pénzt a rómaiak először akkor kezdték használni, amikor közelebbi kereskedelmi érintkezésbe léptek Dél-ltália görög telepeseivel (i. e. IV. sz.) Ekkor ismerkedtek meg a görögök ezüst pénzeivel is. Mivel Itália nemes ércekben elég szegény volt: az első pénzeket rézből öntötték (aes rude). Ezek idomtalan rézrudak, téglaalakú bronzlapok voltak pecséttel ellátva. Később korongalakú formát kaptak. Súlyuk is állandósult (325, 450 gr.) Az előlapon (avers) a kétarcú Janus, az ősi római isten portréja, a hátlapon (revers) pedig egy hajóorr, (rostrum) Róma ősrégi címere volt látható. De voltak egyéb ábrázolások is. Az ast 12 unciára osztották fel. A rézpénz mindaddig maradt használatban, amíg Róma politikája csak Itáliára összpontosult. Mihelyt megkezdte hódító háborúit a görög gyarmatok felé és gazdaságilag megerősödött nyomban áttért a tetszetős, görög mintára épült ezüstpénz rendszerre. Livius szerint ez i. e. 267-ben történt. Az ezüstpénz neve: denár. Magyar jelentése: tízszer, vagyis egy denár tíz as-szal volt egyenlő. A köztársaság ezüstérmeinek előlapján leggyakrabban Róma istennő sisakos feje volt látható. A sisak teteje ki volt csipkézve és madárfejben végződött. A hátlapon a Dioskurokat tóháton vágtatva, előreszegzett dárdákkal ábrázolták. Ez a típus i. e. 120-ig általános volt. Ettől kezdve a dénárokon egyre inkább a római pénzverő hivatalnokoknak címerei és nevük rövidítései jelennek meg a hátlapon. Ezeket consuláris, vagyis családi érmeknek nevezi az irodalom. Ábrázolásuk rendkívül változatos és pontos meghatározásuk nagy szakértelmet kíván. Művészi tekintetben nem érik el a görög pénzek színvonalát. A köztársaság korában a pénzverés joga a senátus hatáskörébe tartozott. Caesar azonban már az arany- és ezüstpénz verését magának tartotta fenn. Augustus császár pedig a senatusnak már csak a rézpénzveretés jogát hagyta meg. (Ezt Aurelianus — i. sz. 270—276 — szüntette meg). A császárkori pénzek nagyon sok tekintetben eltérnek a köztársasági érmektől. Az előlapon megjelenik a császár (vagy a szőkébb rokonai) arcképe; körirásban rövidített, összevont neve, tisztsége és címei találhatók. A hátlapon történelmi, vallási, hadi és egyéb ünnepi eseményeket láthatunk a császár uralkodásának korából. Ezek fontos történelmi dokumentumok is. (folytatjuk) Ozsvald Árpád 22
