A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-28 / 35. szám
— Olyan értelemben, hogy hagyja ■ békén és ne bolondítsa! — Még mindig nem értem teljesen: mit akar tőlem tulajdonképpen? Ez a nyers, hideg és tárgyilagos hang még jobban felbőszítette Pálosnét. Láthatóan remegni kezdett. Félő volt, hogy rosszul lesz és összecsuklik. De nem, egyelőre nem kellett attól tartani. Egyenesen és keményen állt a talpán, mintha karót nyelt volna. — Hát idefigyeljen, tisztelt doktornő! — Csupa fül vagyok. — Vegye tudomásul, hogy én nem magának, nem a maga részére neveltem fel a fiamat!... Arról tegyen le, hogy a felesége lesz... Abba én soha nem egyezek bele, érti, soha! Hacsak nem akasztom fel magam az udvari diófára. Annak az árán esetleg a felesége lehet, különben soha! Hát csak ezt akartam mondani... — Hát igen... — mondta lbolya*mély lélegzetet véve. Tulajdonképpen túlságosan meg sem lepődött Pálosné szavain, hiszen számíthatott rá, talán már a megszületése pillanatától. Ellenben ami mégis meglepte, az maga Pálosné volt: a keménysége és a bátorsága, egyáltalán az, hogy volt mersze idejönni és a szemébe köpködni a méltatlanságát és a fiaragját. Bár fájdalmat okozott neki minden kimondott szavával, haragudni azért talán mégsem tudott rá egész szivéből. — Hát igen ... — ismételte meg a szót Ibolya —, a közmondás szerint is mondott szóból ért az ember. — Csakis abból. Ibolya a nyitott ablakhoz lépett és hosszan nézett kifele. A lombok közt langyos szél motozott, a büszke platánok azonban meg sem rezdültek. Méltóságuk mellett szinte eltörpültek az alattuk sétálgató emberek. — Ha már itt tartunk — fordult Ibolya Pálosnéhoz —, valamit azért mégis megkérdeznék: mondja meg nekem, de őszintén, miért haragszik rám, miért gyűlöl. Pálos néni!? — Nem tartozom magának számadással. — Pista tudja, hogy idejött? — Neki sem tartozom számadással. — Hát akkor... — emelte meg a vállát Ibolya —, végeztünk is ... Pálosné meg sem mozdult. — Még nem egészen — mondta várakozón. — Talán elfelejtett megmondani valamit? — Én már mindent megmondtam, amit akartam. — Nekem sincs mit mondanom. — Hogy, hogy nincs!?... — pattant fel Pálosné méltatlankodva. — Hogy, hogy nincs?! — Értem már, most már értem — bólogatott maga elé Ibolya majd hogy nem elnevetve magát. — Hogy megbékélt, nyugodt szívvel távozhasson tőlem, arra kíváncsi és azt akarja megtudni, hogy én, személy szerint én, hogyan vélekedek a dologról, s hogy milyen végleges álláspontra helyezkedem, igaz? — Pontosan erről van szó — helyeselte Pálosné a doktornő fejtegetéseit, s ha lehet most még kíváncsiabban várta a folytatást. — Nézze, Pálos néni — kezdte Ibolya látszólag most már teljesen megnyugodva. — Egy kis rosszindulattal szerezhetnék magának sok-sok nyugtalan és álmatlan éjszakát, mint ahogy sokan mások megtennék a helyemben. Egyszerűen csak azt kellene kijelentenem nagyon határozottan, hogy nem mondok le a fiáról, mert szeretem, mint ahogy igaz is... és a fia is szeret engem, mint ahogy az is igaz... És ha két ember szereti egymást, rendszerint össze is házasodik, ez törvényszerű, ez az élet rendje ... — Ibolya rövid szünetet tartott, de látva Pálosné elszürkülő arcát, folytatta. — Ha azt hiszi, hogy mivel cigányszármazású vagyok, nincs bennem egy parányi büszkeség sem, hát nagyon téved. Bizony téved. Pálos néni, és mindenki téved, aki azt hiszi!.. . Ezért hát megnyugtatom: ne féljen és ne akassza fel magát, soha nem leszek a fia felesége. Ezt vegye úgy, hogy egy rátarti büszke cigánylány mondta, akinek ha fekete is a bőre, a lelke tiszta... — Ezt akartam hallani! — Most pedig ... — lépett Ibolya az ajtóhoz és szélesre tárta — elmehet... — Ajtót mutat nekem?... Kirúg? — Vegye aminek akarja! Viszontlátásra! Pálosné haragos szemmel, dohogva lépett ki a szobából. Ibolya pedig indulatos mozdulattal csapta be utána az ajtót. Hajnalban súlyos beteget hoztak be a mentők. Középkorú férfi volt. Minden jel arra mutatott, hogy elkésett vakbélgyulladásról van szó, ami azonnali beavatkozást, illetve műtétet igényelt. Még így is fennállt annak a veszélye, hogy végzetessé válhat az állapota. Ibolya a történtek, főleg a nyugtalanul átvirrasztott éjszaka után nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy teljes felelősséggel, nyugodt és tiszta lelkiismerettel merje vállalni a műtétet. Természetesen, ha csak egyedül rajta múlott volna a beteg megmentése, gondolkodás nélkül vállalja, de így, hogy maga mögött tudta a főorvost, aki minden pillanatban készen állt a munkára, nem ... Gyors intézkedéssel mindent előkészíttetett a műtéthez, s közben az egyik nővérrel üzent a főorvosért, aki a kórház területén lakott és élt. Jött is néhány perc múlva. — Mi történt, Ibolyka? — Főorvos úr, kérem, most olyan állapotban vagyok, hogy nem merem vállalni — vallotta be nagyon őszintén. — Mi történt magával, kislány? — Majd a műtét után elmondom ... — Rendben van — bólintott rá a főorvos —, attól függetlenül azonban mosakodjon be, mert maga fog asszisztálni nekem. Minden elő van készítve? — Igen. — Mehetünk — mondta a főorvos. — Nézze, kis doktornő, minden helyzetet meg kell szokni. Az orvos csak addig magánember, amíg a kötelesség a beteghez nem szólítja. Értjük egymást? — Igen. — Hát akkor munkára fel! Aránylag gyorsan és minden zökkenő nélkül végeztek a műtéttel. Mint utólag kiderült, a gyulladás nem is volt még annyira veszélyes stádiumban, mint ahogy az első pillanatban gondolták. — No, jöjjön, szomorú kislány! — fordult a főorvos Ibolyához. Az irodáig egyetlen szót sem szóltak. Mikor beléptek, a főorvos azonnal szélesre tárta az ablak két szárnyát, s nagyot, csontot ropogtatón nyújtózva szippantott a friss levegőből. — Foghatatlan és utolérhetetlen varázsuk van az ilyen szép, tiszta és friss hajnaloknak, igaz? — kérdezte kedvesen, Ibolya felé fordulva. — Várjon csak! — A szekrényből elővette azt a barackpálinkás üveget, amit Ibolya hozott ajándékba a Balatontól. — Látja, milyen jó. hogy spóroltam. Milyen jól fog esni most egy-egy kupicával — mondta, s már meg is töltötte a két kis poharat. — Tessék, igya meg ezt a kis bátorítót! És most ki vele, mi a baj!? — Tegnap estefelé felkeresett Pálosné — kezdte ibolya, aztán mindent elmondott nyíltan, őszintén, semmit sem hallgatott el. — A végén kinyitottam előtte az ajtót... — fejezte be. A főorvos hátra tett kézzel fel s alá sétált, olykor megállt az ablaknál, hosszan nézett a lombok közé, mintha onnan akarna leolvasni valamit, valami okos. megnyugtató dolgot, ami mindenkinek használna, de a lombok mozdulatlanul és némán hallgattak, csak az ébredező madarak kezdtek pityegni, mint hangverseny előtt a zenekar tagjai, mikor hangolni kezdik a hangszereiket. — Szó ami szó, nehéz helyzet — szólalt meg végül a főorvos. — Tanácsolni sem könnyű, mert ha netán nem úgy alakulnának a dolgok, ahogy kellene, ahogy elképzeli az ember... érti ugye, mire gondolok? Ibolya bólintott. — Hm, hm, mikor találkozik a fiúval ? — Ma este. — Természetesen sok függ attól, hogy most, ebben a helyzetben mit gondol, vagy mit csinál a fiú. — Én tudom, hogy mit fog csinálni, főorvos úr. — Maga szerint mit? — Továbbra is ragaszkodik majd ahhoz, hogy feleségül vesz. — Akkor meg hol a hiba? — Hát nem tetszik érteni, főorvos úr? ... Annak csak tragédia lehet a vége!... És én azt nem akarom, pontosan azt nem akarom — mondta Ibolya .fájdalomtól és szenvedélytől fűtött hangon. Már-már eltörött a mécsese. — Az nem törvényszerű, Ibolyka, hogy tragédiába kell torkollania a dolognak... Flátha meggyőzi Pista az édesanyját és jobb belátásra bírja, hátha beletörődik Pálosné a változtathatatlanba és végleg megnyugszik ... — Én tudom, érzem, hogy csakis tragédiával végződne; és én azt nem veszem a lelkemre — jelentette ki Ibolya nagyon határozottan. — Nem tudom, nem tudom — tárta szét a karját a főorvos. Ez a mozdulata bizonytalanságot és tanácstalanságot árult el. — Alakuljon bárhogy is ez a dolog, egy tanácsot azért tudok adni: nem szabad elkeseredni és olyan hibába esni, hogy ennek a következtében mindent felad. Hiszen fiatal még, úgyszólván még az egész élet maga előtt áll, s ami nem sikerült ma, sikerülhet holnap, holnapután, vagy tíz év múlva. Hosszú, feszültséggel teli csend zuhant közéjük. — Még egy problémám van, főorvos úr — szólalt meg Ibolya hosszú szünet után, kissé bátortalanul. — Úgy érzem és gondolom, hogy amiről szólni akarok, talán mindent eldöntő és mindent meghatározó lehet... Egész éjjel volt bőven időm végiggondolni... — Kíváncsivá tesz. Miről van szó? — Állapotos vagyok. — Biztos? — Most már biztos. — Mi a szándéka? — Megszülöm. 10
