A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-28 / 35. szám
— Ezt olyan határozottan mondta, hogy le sem lehetne beszélni róla — mosolyodott el a főorvos. — Itt, nálunk akarja megszülni, vagy ... kéri az áthelyeztetését? ... Őszintén sajnálnám, ha itt hagyna minket. — Hát a főorvos urat nem zavarná, ha itt szülném meg? — kérdezte Ibolya felcsillanó szemmel, önmagát nyugtató reménykedéssel. Nagyon tartott ettől a kérdéstől, főleg a főorvos reagálásától. — Engem nem zavar, kis doktornő, egyáltalán nem zavar — mondta ki most már félreérthetetlen egyenességgel a főorvos, ami végleg megnyugtatta Ibolyát. — Hová is menekülhetnék? — tette fel Ibolya szinte önmagának a kérdést. — Szerintem semmi értelme elfutni innen. A tény itt is, másutt is tény, amit sem eltitkolni, sem letagadni nem lehet. Nem is akarom. Szégyellni sem fogom ... Úgy gondolom, a szüléssel sok minden megoldódik, sok minden másképpen alakulhat az én helyzetemben és életemben. — Okos kislány maga, Ibolyka, nem kell magát félteni — mondta a főorvos elismerőn, felderülő arccal. — Úgy gondolom ... — folytatta Ibolya az elmélkedést —, ha szerencsésen megszülöm, és miért ne szülném, lesz határozott célja és értelme az életemnek. Lesz valaki, aki egészen az enyém és aki csakis hozzám tartozik... Mondhat a világ bármit, ujjal mutogathatnak rám, nem törődöm vele, akkor is embert nevelek a gyerekemből. A főorvos elmosolyodva bólogatott. — Helyes, nagyon helyes ... Nézze, kis doktornő, egyedülálló, idősödő ember vagyok, de ettől függetlenül rám mindig és mindenben számíthat... Ezt olyan kedvesen, olyan meleg emberséggel mondta, hogy Ibolya legszívesebben a nyakába ugrott volna, hogy összevissza csókolja, de az a mély és kimondhatatlan tisztelet, amit a főorvos iránt érzett, visszatartotta, pedig lehet, hogy szívesen fogadta volna a magas, szikár ember. — Köszönöm, nagyon szépen köszönöm, főorvos úr! — mondta Ibolya csendesen és elment. A szobájában a tükör elé ült, s hosszan nézett magával farkasszemet, majd az asztalra borult és keservesen felzokogott: a benne viaskodó fájdalom és boldogság kergette szemébe a könnyet. Szerencsére senki sem zavarta azokban a percekben. Ha csak tehette, soha nem sírt mások előtt. Megalázónak tartotta. Később némileg megnyugodva rágyújtott, miközben az esti találkozásra gondolt. Tartott tőle, mégis nagyon várta. Százféleképpen is elképzelte. Egyre azon törte a fejét, hogyan, miként tartsa magát, hogyan, milyen hangszínnel beszéljen ... Semmi esetre sem szabad gyengének mutatkoznia, azaz ellágyulnia, s főleg arra kell törekednie, hogy mindenképpen lehűtse, s ha lehet, teljesen kiábrándítsa Pistát. Igen, igen, mindenáron ki kell ábrándítani! Pálos Pista estefelé előbb a kocsiját hozta rendbe: úgy csillogott a keze nyomán, mint a tükör. Gyönyörűség volt ránézni. Aztán meg a fürdőszobában cicomázkodott vagy fél óráig. Mindezt jól látta Pálosné, s azt is sejtette, hová készülődik olyan nagy gondossággal és körültekintéssel. Szóvá is tette. — Hová, hová készül a fiatalúr? — Megyek az orrom után, ha nincs ellene kifogása — felelte Pista jókedvűen s fütyörészett. No, majd elmegy a te fütyörésző kedved, csak találkozz össze a kis feketerigóddal, gondolta magában. Bár elhatározta, hogy nem teszi szóvá, mégsem nyughatott, csak megpedzte a dolgot. (Folytatjuk) Vladimír Reise! / Felkelés Szirtek sziklák közül Visszhangot vet a szó Gyertek gyertek közénk A hegyre A szirtre A főid sötét erőinek gátat vetni Az elhullt lelkek sorsát megbosszú/ni Rabszolgaságot összezúzni Szabadságért fegyvert fogni Az új Gyönyörű Csendért Gyertek gyertek közénk Homlokunkkal szemben az éjjel Lompos viharral veszettséggel szemben Mögöttünk gyermekek rémült asszonyok Mögöttünk gazság mocsara Véres pocsolya Ki ingadozik Ki hallgat itt még Puskák és éj éj és golyószóró Elől a kis tüzek hiénák szemei E szemekbe kell lőni Te és én én és ti Valamennyi Az ellenállás Egyetlen Oszlopa Vojtech Mihálik Hegyek Szél indul a Vepor felől, borzolja hajad szálát, sugaras illatot szippantasz boldogan. Hagyd most, öcskös a vers alkímiáját, felhők locsolják zöld erdők ruháját: s amíg a forró nyár suhan, messél utadra pálcát Harmatos rét smaragdjai sziporkáznak a napban, s mintha leskelne ezernyi éber parázs, mintha a hegyekben kiömlött vér csillognak kristály-folyókban, rezdü/nek fűszálakban s visszhangoznék a pásztorsípban halkan a fegyverropogás. Éjszakánként, midőn a gyantás szél a völgyekbe leszáll, mogyorósból, fenyvesből, hegyi legelőről csak a holt-éber szemek néznek a fényes város felé, ahol a seb tán gyógyulást talál: vajon ifjú vérünk milyen termésre vár? Vagy elfelednek bennünket talán ? Szél mozdul a Vepor felől, susog a táblás árpa, édes illatfelhő sugarasan jár át olykor, ha a kihalt város sivatagába fúl a lámpa, messél utadra pálcát, ■ porold le sajgó szívedet baráti hegyek közt, hol nem kísért az unalom világa, merülj a partizán-tüzek lángsűrűs csillagába, csihold a fény szikráját. Ó, hegyek, fenyveseitek adnak lelkemnek tápot, hol lelhetnék támaszt ha ti nem volnátok? Törzsetekből a vér a lombok felé árad, és a szabadságot zümmögik az ágak, győzelem énekét. (Dénes György fordításai) FOTÓ: KÖNÖZSI 11
