A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-08-28 / 35. szám

Az „álombéli" táj nem álom, hanem egy türkmén olajmező. A ragadozó madarakkal való vadászat ős­régi mesterség. Kirgizia fennsíkjain és he­gyei között gyakran látni kinyújtott karú vadászt, amint sólymát vadászni viszi. A két és fél méteres szárny fesztávolságú madár gyakran sikerrel harcol a kőszáli kecske ellen is. A vadászmadarakat Kirgí­­ziában külön erre a célra létesített iskolá­ban oktatják. A seriff és az idegenek című színes olasz film főszereplője Bud Spencer, aki az em­beriség elpusztítása után a Földet gyar­matosítani akaró idegen bolygó lakói el­len küzd — sikerrel. Másként kezdődik ez a film, mint a szokványos Piedone-film. Gyerek ugyan most is van benne, de ez rendkívüli kölyök. Ürgyerek, szó szerint az égből pottyant, mindig ott a keze ügyében egy villogó, kattogó masina. mwhi f« Édesanyámtól tudom, aki már évtizedek óta minden péntek délután bedagasztja a ke­nyérnek való tésztát, hogy a kenyér nemcsak a jó búzától, liszttől, kovásztól, sütéstől lesz finom, ízletes, ropogós, hanem: — Minél több veríték csurog le a gazdasz­­szony homlokáról, ha dagaszt, annál jobb lesz a kenyér — szokta mondani kimerülve, gyakran meg-megtörülközve. Róla mindig hull, hullott a veríték. Szerette a munkát, a kenyérkészítés ősi, szép folyamatát, s szeret­te, ha ízlik a családnak a kenyér, az anyám kenyere. Az a szeretet volt ez, ami mindenfé­le munka tisztességes elvégzéséhez nélkü­lözhetetlen. Anyám izzadtságcseppei és mondatai jut­nak eszembe, amikor a szeretvai erdő aljá­nak tanyáján észreveszem a kék, füstölgő kemencét. Barna bőrű, napégette asszonyok és purdék állják körül a ház végében, fák közelében álló, sárból tapasztott, az asszo­nyok által csinált kemencét. Tekenősöket mentem fotózni a szeretvai erdőaljba, ami­kor rábukkantam a kenyérsütőkre. Már javá­ban szállt a forgács, dolgozott a motorfűrész és a fejsze, amikor gyermekzsivajra lettem figyelmes. Hátranéztem. A gyerekek serege körülállt valamit, amiből füst csapott a ma­gasba. Aztán megjelent két asszony, hónuk alatt egy-egy fatállal, abban nemrég dagasz­tott kenyértésztával. Szinte hinni sem akar­tam a szememnek. A látvány úgy tódult a szemem elé, mint valami látomás. Mert nemigen hiszem, hogy az ország sok pont­ján lenne ilyenben akárkinek is része, hogy mindennapi, ősi folyamatnál lehessen jelen. Mint a kedves, készséges, mégis szűkszavú asszonyoktól megtudtam, ők se tudnak arról, hogy a környéken vagy esetleg távolabb, valaki is így sütne kenyeret. Mondják, ők se fanyalodnának erre a nagyanyáiktól látott, eltanult módira, ha nem lennének rákénysze­rítve. Ugyanis a huszonegynéhány házból álló tanyán nincs se üzlet, se kocsma. Bu­­szozniuk kell minden után. S mint mondják, sok mindent be lehet hosszútávra vásárolni. de a kenyér csak frissen jó. Frissen, ropogó­sán! így aztán két-három család összeáll, dagasztanak, sütnek. Ha elfogy a négy-öt kenyér, dagasztanak és sütnek újra. Mert friss kenyérnek — hivatkoznak az asszonyok a férfiak erélyes szavú érveire — lenni kell mindig! Maguk csinálják, javítgatják a ke­mencét is. Ha tönkremeny, készítenek újat. Annak a módját is, akárcsak a kenyérkészítés csínját-binját anyáiktól, nagyanyáiktól lesték el. Ahogy a fiúgyermekek megtanulták a tekenökészítést, úgy a lányok a kenyérsütést. Mert, ha volt kenyér, volt mit enni, volt erő. Ha volt erő a karban, tekenőt lehetett farag­ni. Ha kész volt a tekenő, el lehetett adni: lett pénz! Az élet biztosítva volt. E leegysze­rűsített lét-törvény lényegében még ma is létezik. Sül a kenyér, készül a tekenő... Az asszonyok a dagasztásról, sütésről, a kenyérkészítés folyamatáról úgy beszéltek, mint a számukra legtermészetesebb egyik mindennapi teendőről. Sőt, talán engem néztek csodabogárnak: miért kell ezt fotózni, miért kell kérdezősködni? Tenni kell a dol­got : megsütni, majd jó étvággyal elfogyasz­tani! Látszott rajtuk, kiérzödött szavaikból, örömmel, szeretettel végzik a munkát. Lát­szott az is, hogy azért a kenyérsütés-készítés folyamata mégis többet jelent számukra, mint a mindennapi teendők egyike. Volt mozdulataikban, munkájuk végzésének üte­mében valami megfoghatatlan ősi erő, moz­gatórugó, utánozhatatlan természetesség. Már-már misztikum. Marasztaltak, mondták, várjak néhány órát, míg megsül a kenyér, adnak kóstolót is. Sajnos, nem tehettem. Sajnálom, hiszen az a kenyér — az anyám sütötte után — a legjob­ban ízlett volna minden falat közül. Egyszerű oknál fogva: hozzáértéssel, szeretettel, örömmel készült! S ezekben a napokban, az új kenyér ünnepén, amikor már az idén levágott kalászok kicsépelt szemeiből sül a nagyüzemi pékségekben a kenyér, sokat gondolok ezekre a szeretvai fiatalasszonyok­ra. Tudom, ma képtelenség lenne egy több százezer lakosú várost, vagy akár kis falut is, két puszta kézzel dagasztott, sár, tégla vagy egyéb hagyományos kemencében sült ke­nyérrel ellátni, jóllakatni. Ma csak nagyüzemi technológiával lehet elegendőt sütni-gyárta­­ni. Mégis! Talán mindig minden kenyér sok­kal jobban ízlene, ha mindig minden sütő­ipari munkás szeretettel, örömmel, szívvel végezné mindennapi teendőjét. Úgy, mint ahogy anyám leizzadva, minden erejét kiad­va dagaszt; ahogy Szeretvén télben, nyár­ban, esőben, hóban sütik a kenyeret; ahogy dolgozni mindig kéne, szabad lenne: szívvel, szeretettel! ZOLCZER JANOS A szerző felvételei 9

Next

/
Thumbnails
Contents