A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-31 / 31. szám

— Vezethetsz, ha akarsz — ■ mondta Pista. Ibolya örömmel ült át a volánhoz. — Repül, mint a madár! Remek kocsi! — Megjárja ... — Szólj ám, ha valamit nem jól csinálok! — Nincs semmi baj, nagyszerűen vezetsz. — Te is úgy csinálsz velem, mint a főorvos úr: dicsérsz, biztatsz, önbizalmat öntsz be­lém, legalábbis az a szándékod, pedig a kanyarban elkövettem egy kis hibát. — Semmi az egész, velem is megtörténik. — Csókolj meg! — mondta Ibolya kedve­sen —, de csak leheletszerüen, különben az árokba szaladunk. Késő éjjel vetődtek haza. Soha boldogabb napjuk nem volt még, legalább is azt bizony­gatták egymásnak, amikor végre ágyba ke­rültek. A háziak beleegyezésével ugyanis Ibolya végleg Pistához költözött. Hálából az idős házaspárnak minden útjukról hoztak egy kis ajándékot. Pénteken délig heverésztek. Estefelé aztán elsétáltak a postára. Elhatározták, hogy más­nap, azaz szombaton reggel felugranak Pest­re, hogy körülnézzenek, kicsit elszórakozza­nak annál is inkább, mivel Ibolya még soha életében nem járt Budapesten. S ha már ott járnak, gondolta Pista, meglátogatják And­­reáékat is. Előbb azonban fel kell őket hívni. Fél órai várakozás után Pista megkapta Pestet. Andrea vette fel a kagylót. Mikor felismerte a fiú hangját, majd kiugrott a bőréből örömében. Akkor sem keseredett el, amikor Pista bejelentette, hogy nem egyedül megy, hanem vendéget is visz magával, ha lehet, mégpedig egy elragadó, bájos terem­tést. — Délután öt óra tájban ott leszünk. Meg­felel? — Meg, meg, csak gyertek. Várunk!... De ha becsapsz, kitekerem a nyakad, hallod, Pistukám, kitekerem a nyakad! Szia, szia, várunk! Szombaton reggel elég korán elindultak s minden baj nélkül meg is érkeztek. Ibolya csak ámult, bámult, nem győzött betelni a magyar főváros szépségeivel és nevezetes­ségeivel. — Sosem hittem volna, hogy ilyen jóképű, nagyszerű idegenvezető oldalán ismerked­hetek meg Budapesttel... Most irigyellek csak igazán, hogy te itt tölthetted az egyete­mi éveidet. Nyilván sok szép emlék fűződik ide...? — Rengeteg. — Itt aztán vadászhattál kedvedre — mondta Ibolya csipkelődve. — Ahogy vesszük — nevette el magát Pista. — Annak ellenére, hogy nem szüzén érkeztem ide, az első időszakban bizony elég félénk legényke voltam ... Aztán belelendül­tem. Jött a foci, a haverok, szóval remek volt. Azokat az éveket soha nem lehet elfelejteni. Pontosan öt órakor csengettek be Andreá­­ékhoz. Andrea nyitott ajtót. — Az anyátokat! — kiáltott fel összecsap­va a tenyerét. — Ti aztán pontosak vagytok! — Akár vissza is fordulhatunk, ha nem tetszik — mondta Pista, s meg is fordult a nyomaték és a hitelesség kedvéért. — Majd mondok valamit, te lókötő! — hangoskodott Andrea. Aztán következett az összeborulás, a csó­kolózás, a jaj, de jó színben vagytok, meg hasonlók. Ákos a háttérből nézte végig a szemüvege mögül, hogy mit művel egymás­sal a három ember, s türelmesen várta, hogy sorra kerüljön. Végül neki is kijutott a nagy szeretetböl és hátbaveregetésböl, miközben a két nő lopva egymást mustrálgatta. Beterelődtek az ebédlőbe. Ibolya természetesen női szemmel nézett körül és vizsgálta a lakást. Szeme megakadt az egyik festményen. — Tetszik? — kérdezte Ákos szolgálatké­szen. Ha netán felvilágosításra lenne szüksé­ge Ibolyának, nagyon szívesen a rendelkezé­sére áll. — Szép ... Én is elfogadnám ... Erede­ti... és Munkácsy, ugye? — Munkácsy... — lepődött meg Ákos. — Ez egy, egy kevésbé ismert alkotása ... Miből ismerted fel? — A stílusából ítélve gondoltam ... A rövid közjáték után Pista szólója követ­kezett. — Ha már egyszer elkezdtük, végignézzük az egész lakást. Érdekel, ha úgy tetszik nagyon érdekel, milyen környezetben tenge­ted a napjaidat — mondta és jelentőségtel­jes pillantást vetett Andreára. Ezt a pillantá­sát elkapta Ibolya, amiből arra következte­tett, hogy Pista meg Andrea közt a barátság nem az egyetem padjai közt, hanem az ágyban köttetett. El is mosolyodott: gyarap­szik a rokonság! —■ Tessék, tessék! — terelte őket beljebb széles mozdulatokkal Andrea. — Ez itt az Ákosom dolgozószobája. Parancsoljatok!... Két falat könyvespolc borított sűrűn meg­­tömve könyvekkel, szépkötésű sorozatokkal. — Gazdag könyvtár — állapította meg Ibolya. — Szereted az irodalmat, édes szívem? — kérdezte Andrea, de az „édes szívem" se­hogy sem illett hozzá. Nyilván megszokás dolga az egész, talán az édesanyjától hallot­ta gyakran, vagy valamelyik barátnőjétől és most már nem tud leszokni róla. Különben nem zavar vele senkit. — Diákkoromban elég sokat olvastam ... Olvasok most is, de kevesebbet. — mondta Ibolya a könyveket szemlélve. — Remek az a Dosztojevszkij sorozat! — Te is szereted Dosztojevszkijt? — vil­lant fel Ákos szeme. — Nekem ő a kedven­cem. — Egy időben elég sokat foglalkoztam vele — mondta Ibolya anélkül, hogy dicsek­vésként hatott volna. Egyszerű természetes­séggel fűzte egymáshoz a gondolatait, s öt perc alatt olyan nagyszerű kiselőadást tartott Dosztojevszkijről, hogy mindannyiuknak tát­­va maradt a szája, legfőképp Pistának. — No, de ilyen szamárságokkal untatlak bennete­ket, ne haragudjatok — kért elnézést. — Az én kedvencem egyébként Jack London — mondta még elfordulva a könyvespolctól. Akkor pillantotta meg a zongorát. Különös fény villant a szemében. Andrea rögtön ész­revette azt a különös pillantást, amit csak a zenét és hangszert szerető ember szemében lehet felfedezni. Megszólalt. — Ha még zongorázni is tudsz, édes szí­vem — nevetett fel csengőn —, akkor én itt nyomban elolvadok és nem marad más belő­lem, csak egy nagy viztócsa. Pista hahotázva nevetett. — Akkor máris kezdheted, édes szivem! Erre már Ákos is felkapta a fejét és felélén­kült. Ugyanis ő zenész családból származott. Apja a rádió nagyzenekarában csellózott hosszú évekig. Ákos zongorázni tanult, de csakhamar rájött, hogy a jó műkedvelői szinttől magasabbra soha nem tud eljutni. Most már csak kedvtelésből játszik néha­­néha. — Tényleg zongorázik?... Pardon, zava­romban már magázlak, ne haragudj, bocsáss meg, tényleg azt sem tudom ... ha megkér­hetnélek .. . játssz nekünk valamit... csak egy keveset az én kedvemért... — Mi a jó isten van veled, Ákos!? — nyeritett fel Andrea. — No, nézzük csak, mint egy pattanásos kamasz! Pontosan úgy viselkedsz, édes szívem, mint egy mamlasz kamasz. Mit szóisz ehhez, Pista? — Voltam én már nagyobb zavarban is! — Rólad, Pista, sok mindent el tudok képzelni, de azt, hogy zavarba jöjj, nehe­zen ... De ha már idetelepedtünk, az italt is idehozom. Mi legyen az? — kérdezte Andrea őszinte és tiszta barátságból eredő mosoly­­lyal. A mosolya az, ami rendkívül bájossá teszi az arcát, egész lényét. — Attól függ... — húzta el a szót Pista. — Ugyan mitől? — Hogy melyikünk vezet? — nézett Ibo­lyára. — Azt, a kutyagumit vezettek. Egyik sem! — harciaskodott Andrea. Ellentmondást nem türöen adta ki a parancsot. — Itt alusztok, holnap megebédeltek, aztán délu­tán szépen visszavitorláztok. Egy szót se tavaszig! Pistáéknak összevillant a szemük. — Hát akkor. .. töményét — adta meg magát Pista. Nem mintha nehezére esett volna, ellenkezőleg, nagyon tetszett neki az ötlet, sőt Ibolyának is, amint látta. — Máris jön a tömény! — s Andrea kivi­­harzott a konyhába. A poharak telitöltödtek, koccintás, ivás, majd még egyszer, sőt harmadszor is. — Most már a zongorához ülhetsz, édes szívem, megerősödtem, nem olvadok el! — Andrea nagyon kedves, nagyon szeretetre méltó tudott lenni, most azonban felülmúlta önmagát. — Hadd halljuk, hadd halljuk! Ibolya előbb szabadkozott, majd tanács­kérőn nézett Pistára, mintha azt kérte volna tőle a szemével, hogy akadályozza meg. Pista nem vett tudomást Ibolya kéréséről, ellenkezőleg: széles mozdulattal mutatott a zongorára. — Tessék, tessék! Parancsolj, édes szí­vem! Andrea észrevette a célzást és jól hátba ütötte Pistát, amit azonban simogatásnak is lehetett venni. — Nem is emlékszem rá, mikor ültem utoljára a zongorához, szavamra mondom, nem emlékszem — szabadkozott Ibolya, de azért csak leült. Körülállták. Pista a zongorá­ra könyökölve várta, telve kíváncsisággal, hogy mi történik. Ibolya pedig, megadva magát a sorsának, végigfuttatta ujjait a bil­lentyűkön. — Mint a botok, kemények és görcsösek — jegyezte meg, annak ellenére tisztán csendültek fel az akkordok. — Fog az menni! — mondta Ákos biztatón és különös izgalommal a hangjában. — Gondolod?... Vagy inkább csak re­ménykedsz? — kérdezte Ibolya Ákosra pil­lantva, aztán elkezdett játszani. 10

Next

/
Thumbnails
Contents