A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-31 / 31. szám
— Beethoven... — jegyezte meg Ákos csendesen. Rét felett a szél sír, bukdácsol és nevet hasonlóan, mint ahogy Ibolya ujjai nyomán pityegett, bugyborékolt, szárnyallt majd meg hullt a mélybe a hangáradat... — Chopin... — súgta a többiek felé Ákos. Újabb futamok, újabb szenvedélyek haldoklása, feltámadása és ragyogása után ... — Haydn .. — olvadozott Ákos. Végül Csajkovszkij következett, finoman árnyaltan és visszafogottan, édes bájjal és erős élniakarással, majd meg a reménykedés ölelkezett a lemondással... Ibolya ölébe ejtette a két kezét és mereven nézte a billentyűket. Arcán soha nem látott kifejezés ült. — Ne haragudjatok, nem megy ... gyakorlás nélkül nem megy — mondta mintegy önmagának őszinte szerénységgel. A három ember még mindig lenyűgözve, szótlanul nézte Ibolyát. Végül Pista megmozdult: megfogta a lány kezét, föléhajolt és megcsókolta. — Köszönöm! — mondta halkan. — Csodálatos vagy!... Egyszerűen nem találok kifejezést! — ugrott Andrea a lány nyakába és ezret csókolt rajta. — Gyerekek! Én, én olyan boldog vagyok, hogy ki sem tudom mondani! Erre inni kell! Ittak. Kétszer is kiürültek a poharak. Ákos még mindig nem tudott megszólalni, talán azért, mert a társaságban ö volt az egyedüli, aki leginkább értett a zenéhez, s aki leginkább tudta értékelni Ibolya játékát. Végül ő is kimondta a véleményét. — Kár volt abbahagynod .. . Téged hangversenydobogóra teremtett az isten. Ezt őszintén mondom, s gratulálok! — Kezetcsókolt Ibolyának. — Ha te mondod, Ákos — csapta össze a tenyerét Andrea —, elhisszük. Ha tudtok nélkülözni egy kis időre, kimegyek a konyhába kávét főzni. Pista, gyere segíteni, ök ketten meg hadd beszélgessenek zavartalanul a zenéről. Andrea a konyhában szembe fordult Pistával. — Azt mondod, sebész? — Igen ... — Ez egy gyöngyszem, Pistukám, egy gyöngyszem! Ha térdig jártad volna a lábad, akkor sem találtál volna különbet. — Biztos vagy benne? — Biztos ... Mint a halál... Ez egy igazi, fekete gyöngyszem! — Vagy veszedelem ... fekete veszedelem ... — Ugyan, Pista, ne beszélj bolondokat! ... Már miért volna veszedelem? — Nem tudom — húzta fel a vállát Pista. Meggyújtott két cigarettát, az egyiket Andrea szája sarkába biggyesztette, aki most a kávéfözéssel volt elfoglalva. — Állítólag nem jó az, ha a feleség többet tud, azaz okosabb, mint a férj. Mi a véleményed? — Szamárság! — legyintett Andrea. — Nem mondom, ha esetleg egy pályán és egy munkahelyen dolgoznak, talán ... de különben ... — Gondolod? — Nyugodt lehetsz, ez így van. — Andrea! — Tessék! — nézett az asszonyka kíváncsian Pistára. — Úgy elkomolyodtál, mint a vakbélgyulladás. Mi van? — Most arra kérlek, légy nagyon őszinte hozzám! — No fene! Mi a hézag?... Hadd hallom, ki vele! — Téged nem zavar, hogy... cigány? — Bolond vagy!?... Miért zavarna?... (Folytatjuk) Pavel Koyš ESŐ Haragot zúdítanak fekete istenek Kiárad a folyókból az ég A jóUakásig szeretnék esni még Derekad miből öntötték neked Áttetsző vagy az esőtől egész Fulladásig iszom a füzed Hörpintlek százszor naponta És még egyszer e/a/vás előtt Kacagsz az isteneken habosra kivirágzói szép mosolyodtól lángra gyűl a víz S a tüzek kialusznak A tavaszi szellő nyomán az ég küldi újra az esőt (Dénes György ford.) Tóth László MINDEN KÉPKERETBEN . .. Jegyzetsorok Kocsis Istvánnak és Csendes Lászlónak Minden képkeretben : rámányi végtelenség. Fölöttem képtelen ég vigyorog rám. Nem tudtam maradni, mivel maradnom kellett, s eljöttem, mivel nem jöhettem el. Visszatérek oda, ahol sohasem voltam, s ahol maradnék, oda nem megyek el. Egy hajtincs mindig belelóg a térbe. Nem megyek utána, s nem mozdulok érte. Mindig más korban, más alakban... Mindig más üresség bőg fel alattam. Hogy a valamiből élhessen belőlem, hogy a valamiért élhessen értem, naponta újrateremtem a hitet, naponta újrateremtem a kételkedést. Másból s másokból vétettem, s ha vétettem, a vétkem abban van, hogy saját képemre formáltam magam. M. HALCIN FELVÉTELE 11
