A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-31 / 31. szám
Barbara Streisand április 24-én ünnepelte negyvenedik születésnapját. Egy kicsit szomorúan (hogy már ennyi) és némi örömmel (hogy megélte). Barbara fél a haláltól, különösképpen az erőszakos pusztulástól. Három háza van Kaliforniában, mindhárom modern erődítménynek is beválna. Magas falak, körös-körül drótkerítés, benne villanyáram, s állig felfegyverzett őrök cirkálnak a házai körül, napi 24 órán át. Pitti Katalin 1978-ban a moszkvai Csajkovszkij-énekversenyen negyedik dijat k nyert, a döntőben Tatjána levelét énekelni te. Most a Moszkva Csillagai Fesztivál ! Anyegin-elöadására hívták meg, hogy a Nagy Színház színpadán alakítsa Tatjána szerepét. Ornella Mutit a legújabb hirek szerint Pasquale Festa Campanile szerződtette a Bongo-Bongo című filmjére, a híres Tarzan-filmek új, komikus változatára. A „spagetti-Tarzan" szerepét Adriano Celentano alakítja, aki híres arról, hogy kitűnően utánozza a majmokat. a Másnap azon kezdtem tűnődni — és most arra kérem a kedves olvasót, ne nevessen ki! —, hogy mi nem szeretnék én lenni Prágában. Rögtön három dolog is az eszembe jutott, de legelőször az, hogy vőlegény. Vagyis az, hogy ha csak egy mód van rá, akkor én Prágában nem leszek vőlegény. Hogy miért? Mert — és ez csak természetes — másnap is elmentem az Óvárosháza elé, ahol éppen egy esküvő „zajlott". Gondolom, ez valamiféle prágai attrakció. Nos, mig az apostolok vígan mászkáltak fent a toronyban, addig lent egy vőlegényt betyáros béklyóba vertek. Ezt pedig tessék szó szerint venni: az esküvő, vagy ha így jobban tetszik, a házasságkötés után, a vőlegény lábára egy hatalmas vasgolyót kötöttek, ami nyilván a házasság szent kötelékét szimbolizálta. No mármost: a vőlegény mosolygós arccal tűrte ezt a hagyományos ceremóniát, jómagam azonban egy kis enyhe idegbajt kaptam tőle. Ugyanis a menyasszony igen-igen csúnya volt. Sőt, legalább tíz évvel öregebb is, mint a vőlegény. Tehát: vőlegény semmi esetre sem szeretnék lenni Prágában. Először. És másodszor? Másodszor: nem szeretném, ha a fejemet felszögeznék a Károly-híd kapujára. Gondolom ezt is illenék megmagyaráznom, ezt az újabb negatívumot. Hát kérem: a fehérhegyi csata után lefejezték a cseh főurakat, a fejüket meg felfüggesztették a Károly-híd óvárosi kapujára. 1621-től 1631-ig, tehát pontosan tíz éven át, nézhették a lecsendesült prágaiak a tizenkét lázadó cseh főúr megaszalódott fejét a hídtornyon. Tehát ezért. Természetesen vigasztal az a tény, hogy sohasem voltam, s feltehetően már nem is leszek cseh főúr. És harmadszor? Nem szeretnék kőszent lenni a Károly-hídon. Még Nepomuki Szent János se! Hogy miért? Mert csúnyák. Ijesztőek. Sőt: hamisak. Ugyanis az eredeti szobrokat elszállították a városi múzeumba. Amit ma az ámuldozó turista lát ezen a gyönyörűséges hídon, az a sok szent, egytöl-egyig másolat. Még a szobrok csúnyaságát is lemásolták. Most képzeljen el a kedves olvasó engem ilyen csúnya másolatnak! Tehát, ha csak lehet, ne legyek kőszent a prágai Károly-hídon! ENNEK ELLENÉRE megkockáztatom azt az állítást, hogy a prágai Károly-híd, a világ egyik legszebb hídja. Ezzel aztán nem mondtam semmi újat, mosolyodik el a kedves olvasó. Csakhogy. Ismertem egy festőművészt, aki kizárólag ezen a hídon járt át az óvárosból a Kisoldalra, mert véleménye szerint a többi prágai híd nem érdemli meg, hogy azokon átmenjen egy komoly ember. Ebből egyenesen következik, hogy én egy komoly ember vagyok, hiszen jómagam is ezen a hídon megyek át a túloldalra. Ez szép és kényelmes séta is egyben, mert egyrészt nagyszerű a kilátás Prága mindkét városrészére, másrészt nincs autózaj, nincs kipufogógáz, füstköd, mivel innen a járműközlekedést kitiltották, amit csak helyeselni tudok, sőt ha rajtam múlna, én a belváros egész területéről kitiltanám a gépkocsikat. A „KOLEJ" Fenti szót hallva mindig valamiféle sínekre gondoltam, holott ha jó a hangulatom, akkor egészen tűrhetően beszélek csehül. A kolej, azaz a festőakadémia hallgatóinak kollégiuma, a Kisoldalon található, ötven méternyire a Károly-híd kettős kapujától, egy szűk, girbegurba, macskaköves utcácskában. Itt keresem L. Árpád végzős grafikust. Alig elképzelhető, hogy megtalálom öt, pontosabban, hogy itthon lelem, hiszen nem írtam, nem táviratoztam, nem telefonoztam neki. A portás nem tájékoztat, már csak azért sem, mert egyáltalán nincs portás, illetve ha van is, nem tartózkodik a portásfülkében. Eléggé reményvesztetten böngészem át a lakók névsorát. Árpád az első emeleten lakik, állapítom meg repesve az örömtől. Már épp az ajtaja előtt állok, már épp kopogtatni akarok, amikor furcsa érzésem támad: mintha valaki igencsak figyelné a hátam közepét. Hirtelen sarkonfordulok. Hat fiatalember néz velem farkasszemet. Hat vészesen villogó szempár. Itt engem megpofoznak — ez az első gondolatom. Kit keresek, kérdi az egyik villogó szemű, izmos fiatalember. L. Árpádot, válaszolom eléggé rekedtes hangon. Olyan itt nem lakik, morogják felém kórusban, és félkört alkotnak körülöttem. Támadóállásban, mint a bokszolok. Persze, hogy van mennyei sugallat, gondolom most ateista létemre — szégyenszemre. Mert másképp hogy jutott volna eszembe. épp az utolsó pillanatban, hogy hiszen Árpádot tulajdonképpen Lajosnak hívják (az Árpád csak a művészneve!). — Hát nem itt lakik L. Lajos? — kérdem a hevesvérű fiatal művészektől. — Jaj, hát maga a Lájost keresi? Hát akkor miért nem ezzel kezdi! És már ölelnek is, a támadóállásból amolyan baráti gyülekezetté alakulunk, és közben a hátam mögött is kinyílik az ajtó, kópé mosollyal az ajkán kilép rajta Árpád, azaz Lájos, aki nyilván végighallgatta az iménti vészes tereferét. Benyomulunk a szobába, ahol eszményi a rendetlenség (mindig ilyen kollégiumi szobában szerettem volna lakni!), villámgyorsan megiszunk minden föllelhető sört, pertut iszom Lájos barátaival, akik ezután hangos „csaó"-zással elvonulnak. — Szeretnek téged ezek a betyárok — mondom az ifjú művésznek, amikor kettesben maradunk. Ö csak széttárja a karját, mintha azt akarná jelezni, hogy nem tehet róla. Megmutatja legújabb munkáit. Néhányat már ismerek a lapokból. Szépek, eredetiek, érdekesek. Száz, vagy százhúsz grafikai lapot nézek át. Vajon mikor csinálta őket ez a kényelmesnek tartott ember? — Sajnos — mondja — a diplomamunkámat még el sem kezdtem. Én azonban már tudom, hogy Árpi, aki most végzi el a második főiskolát, azaz mérnökként grafikusművésszé képezte magát, ezt az utolsó akadályt is simán leküzdi. „Mert van szivemben akarat!" — mondom helyette Babits szavaival. Zs. Nagy Lajos 9
