A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 4. szám
örivás tekintetében hazánk — statisztikai adatok tanúsága szerint — a világranglista második helyén áll, ám borból vagy a különféle röviditalokból is rendkívül sok fogy hazánkban. Az sem titok, hogy a kalóriadús, nehéz táplálékot jelentő disznóhús-fogyasztás dolgában sem vagyunk sokkal szerényebbek, bár itt csupán az európai élmezőny nagyétkűi közé tartozunk. És ami mindennek kapcsán a legrosszabb: amit a mértéktelen evésivással rontunk egészségünkön, azt általában túlzott gyógyszerfogyasztással akarjuk — többnyire önhatalmúlag, orvosi tanács nélkül — meggyógyítani ... Hazai szokás ugyanis, hogy az emberek úgy tárolják a gyógyszert a ládikában, mint a kamrában a szilvalekvárt. Ennek az évről évre növekvő gyógyszermennyiségnek előállítása nemcsak igényes, de fárasztó feladat is. Pedig a farmakológia, azaz a gyógyszertan a legősibb tudományok egyike, hiszen már az ősember is füben-fában orvosságot látva igyekezett betegségére gyógyulást keresni. 1. Pillantás a múltba Gyógyszertörténeti vizsgálódásainkat valóban az ősembernél kell kezdenünk, aki a környezetében található állati, növényi s ásványi eredetű anyagokat megízlelte, kipróbálta és így megismerte ezek fájdalomcsillapító, étvágygerjesztő, esetleg bódító hatását, amivel azután a betegek panaszait igyekezett enyhíteni. Ezek az ismeretek pusztán tapasztalatokon alapultak; a kuruzslók és mágusok adósak maradtak a tudományos magyarázattal, s így e szerek hatásához fantasztikus elképzelések fűződtek. Csakhamar kialakultak a varázslók és gyógyítani tudó papok kasztjai, akik imádkozással, ráolvasással s egyéb misztikusan szuggesztív erejű szertartásokkal igyekeztek a gyógyszerek hatását erősíteni. A görög Hippokratész még időszámításunk előtt megkísérelte a gyógyhatású anyagok rendszerbe foglalását, az első gyógyszertant pedig párszáz évvel később az ugyancsak görög Dioszkoridész írta, s ebben felsorolta az akkor ismert gyógyszereket és használatukat. Az arabok létesítettek elsőként külön gyógyszerészeti rendet, és adták ki a gyógyszerek készítését előíró gyógyszerkönyvet, míg a tizenkettedik század körül virágzó itáliai, pontosabban salernói orvosi iskola már csaknem másfélezer drogot ismert. A népies gyógyítást szolgálták a nép nyelvén írott és a tizenhatodik században már nyomtatásban is megjelent, gyakran illusztrált füves könyvek. Ilyen kiadvány volt például Melius Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbáriuma. Érdekes, hogy egészen a tizenötödik századig nem találunk a gyógyszerészek kiképzésére vonatkozó rendeletet. Valószínű, hogy az orvosok maguk okították ki az orvosságkészítés titkaira az általuk gyakorlatra fölvett egyéneket, akik csupán a későbbi időkben váltak önálló gyógyszerészekké. Korabeli följegyzések tanúsítják, hogy az ezerötszázas évek első harmadában például Brassó gyógyszertárában 25 forint évi fizetése volt a gyógyszerésznek; az akkori Lőcsén pedig 1563-ban egy bizonyos Sophus Frigyes kéri a hatóságtól a már esztendők óta fennálló apotheka megvétel! jogát. De olykor-olykor bonyodalom is kerekedett a patikáriusokkal... Sokáig divat volt a gyógyszerekkel való házalás is, míg az első okleveles gyógyszerészek — legalábbis hazánk tájain — a nagyszombati egyetem materia medica tanszékén szerezték diplomáikat. A véletlen azonban úgy hozta, hogy a mai Nyugat-Szlovákiának ez a vidéke nemcsak a régmúlt időkben volt a hazai gyógyszerészet „fellegvára", hanem napjainkban is annak számít. Az időközben korszerű nagyvárossá kiépült Trnavától alig néhány kilométernyire fekvő Galgócon (Hlohovec) működik ugyanis hazánk egyik legnagyobb gyógyszervegyészeti gyára: a Slovakofarma, ahol a Csehszlovák Gyógyszerkönyvben jegyzett, kereken háromezer orvosság jelentős hányada készül. 2„ Pillantás a patikába, orvosi rendelőbe Párbeszéd a rendelőintézet várótermében: — Hogy van kedvesem? Már régen nem találkoztunk ... Még mindig olyan nehezen kap levegőt? — Köszönöm, most egy kissé jobban vagyok. A doktor úr legutóbb új orvosságot írt elő, valami barnás tablettákat. — Barnásakat?... Bizonyára Syntophyllint, nem? Én is nehezen lélegzem, de nekem Antasthnant adott. Tudja mit, kérjen ma azokból a barna tablettákból egy skatulyával többet, én is kipróbálnám ... Párbeszéd a rendelőben: — Doktor úr, borzalmasan fáradékony vagyok és nagyon gyakran fáj a fejem is. Kérem, írjon elő nekem valami orvosságot! Az orvos megvizsgálja a pácienst és egészségileg rendben találja, csak nikotinsárga ujjai és a szeme alatti mély karikák tűnnek föl neki. — Hány cigarettát szív naponta? — kérdezi. — Körülbelül negyvenet. És a munkámtól függően négyöt kávét iszom ... — No látja, akkor nem orvosságra van szüksége! Holnaptól kevesebb kávét igyon és próbáljon meg csak feleannyi cigarettát szívni. Két hét múlva jöjjön el újra, meglátjuk, javul-e addigra a közérzete?! A páciens meghökken, aztán a türelmét veszti. — Én nem jótanácsokért fizetem a betegsegélyzőt, hanem azért, hogy orvosságot kapjak. Míg maga a recepttel takarékoskodik, nekem az egészségem van veszélyben ... Párbeszéd a gyógyszertárban: — Valami fájdalomcsillapítót kérnék. — Mije fáj, kérem ? — Nem mindegy az magának? Adjon valamit, amitől elmúlik! — Higgye el kérem, hogy nem. Mert más-más orvosságot kell ajánlanom, ha a feje, a tarkója, a foga, a gyomra, a hasa vagy történetesen épp az ízületei fájnak ... — Minderre külön-külön fájdalomcsillapító létezik? — Ezt inkább csak azért soroltam föl, hogy megértse, miért is kérdez-12
