A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-02 / 1. szám
Hallottukolvastukláttuk Innen-onnan HANGVERSENY Évadkezdés Még alig ültek el a Bratislavai Zenei Ünnep ségek eseményeinek hullámai, máris megkezdődött élenjáró szimfonikus zenekarunk, a Szlovák Filharmónia rendszeres csütörtöki-pénteki koncertjeinek sorozata és ezzel végérvényesen kezdetét vette az 1981 — 82-es zenei évad. Ennek az évadnak azonban — mely egyben fiiharmonikusaink 33. koncertidénye — meghatározója egy alapvetően fontos körülmény, éspedig az, hogy a nyugalomba vonult főzeneigazgató Ladislav Slovák után Libor Pešek személyében új karmester került a zenekar élére. Meghatározó ez a személycsere, mert hiszen minden vezetökarmester egyénisége, munkamódszere, igényessége és vonzódása bizonyos szerzőkhöz és stílusirányzatokhoz messzemenően kihat az egész zenekar tevékenységére is. Libor Pešek a cseh karmesterek középgenerációjának jeles képviselője nem ismeretlen előttünk,, sőt ellenkezőleg, máris népszerűségnek örvendő egyénisége zenei életünknek, hiszen 1977- töl kezdve egyre gyakrabban állt fiiharmonikusaink élére, mindenkor színvonalas teljesítményt nyújtva. Hogy a közönség is szimpátiával fogadta a zenekar és vezetősége döntését, azt egyértelműen bizonyította a lelkes taps, mely a pódiumra lépő Libor Pešeket fogadta. A nyitókoncertet egy romantikus-klasszikus vonalat követő „dramaturgia" jellemezte. Eugen Suchoň formás „Nagyzenekari balladikus szvit"-je hangzott el bevezetőül, melyet a szerző pályája kezdetén még 1935- ben komponált, majd Robert Schumann „a-moll zongoraverseny"-e következett a cjrúz Elisio Virsaladze tolmácsolásában, végül pedig Brahms Első szimfóniája hangzott el, melyet Hans von Bülow nagyon kifejezően -és szellemesen a „tizedik szimfóniának" nevezett, kidomborítva ezzel azt a tényt, hogy Brahms képes volt a beethoveni örökség újrafogalmazására. Varga József MŰVELŐDÉS irodalmi esték A CSEMADOK bratislavai óvárosi szervezetének József Attila Ifjúsági Klubjában az élet eleven. Állandó szerda esti műsorukba iktató jak időnként, de rendszeresen az irodalom művelőivel való találkozást. Nemrégen Kövesdi Károly volt vendége a klubnak, s a már önálló kötetes (Romvárosi beszélgetés) költőt, Vajkai Miklós fiatal, hamarosan első kötetes prózaíró mutatta be a hallgatóságnak. Jó, megbízható költő Kövesdi, mondotta, érzi a verset, kopogtat soraival, bebocsájtást kér. Vajkai szép bevezetője után a fiatal költő néhány versét olvasták fel, s utána a szintén egykötetes költőtárs. Balia Kálmán csapott fel kérdezőnek, vezette a beszélgetést, helyenként egészen ügyesen, lényegre törően, egész költészetünkben a költő helyét megjelölve, s irodalmi gondjainkba avatva az érdeklődő fiatalokat, klubtagokat. Alig csendesedett el a klubban Kövesdi Károly költői estjének visszhangja, már egy másik fiatal író, Grendel Lajos kopogtatott az ajtón, s ült a fiatalok közé. A beszélgetőtárs ezúttal is Balia Kálmán volt, az író újabb könyvének, kisregényének (Éleslövészet) kitűnő ismerője. Az érdeklődés most is nagy volt s több okból. Olyan kisregény volt a téma, amelynek a hagyományostól eltérően alig van cselekménye, s valamiféle lélektani rajz sem követhető nyomon a kisregényben. A vitában úgy követték egymást a kérdések, hogy modern vagy hagyományos formában megírt kisregény-e az Éleslövészet?, s vajon az irodalmi műnek föl kell-e mutatnia példát? Grendel szerint az Éleslövészet kísérlet új kifejezési formák keresésére, s az irodalmi mű funkciójáról szólva azt állította, hogy a toll nem kard, vagyis nem a verekedők eszköze és ezzel nem mindenki értett egyet. Balia Kálmánnak, a beszélgetőtársnak nem volt könnyű dolga, a klub tagjai közül néhányan azt a közeget kérték számon jobban Grendeltől, amely éltető s munkánknak értelmet adó közegünk. A József Attila Ifjúsági Klub irodalmi estjeinek margójára jegyezném, hogy ezek a találkozások minden kétséget kizáróan hasznosak, szükségesek, bepillantást nyújtanak a meghívott író-vendégek műhelyébe megjelent könyvük kapcsán. Ügyesnek tartom a formát is, ahogy a beszélgetőtárs faggatja az írót könyvéről. Már csak azért is, mert a két irodalmi est tanulsága szerint az érdeklődő fiatalok elég bátortalanoknak bizonyultak a véleményalkotásban. KÖNYV Latinovits, a filmszínész „Ha a művész élete rövidre szabott: élete sűrű-vérű, sűrű-idejű, hosszában mondja el a rábízott mondatot" — fogalmazta meg egy alkalommal Latinovits Zoltán és szomorúan kell hozzátennünk, hogy látnoki erővel, érvénnyel. Hiszen a megfogalmazás idejében aligha tudhatta még teljes bizonyossággal, hogy ö is a rövidre szabott életüekhez sorakozik fel, ám mintha előre megsejtett volna valamit: emberként is, művészként is sűrűvérű, sűrű-idejű" életet élt. A múlt év őszén lett volna ötvenéves. De hat esztendeje már halott. Az önsorsrontók, a túlvállalok között a helye. Pedig milyen kevés ideje, mindössze két évtizede volt megalkotnia ezt a terjedelmében is hatalmas, mélységeiben is alig belátható színészéletmüvet, amelyhez hasonlót is csak igen keveseknek, mert csak a legnagyobbaknak sikerült, sikerülhetett. Huszonöt éves korában, friss építészmérnöki diplomával a zsebében megy el Debrecenbe — segédszínésznek. Első fílmszerepét 1959-ben kapja, utolsó filmjét 1976-ban fejezi be, nem sokkal vállalt/választott halála előtt. Tizenhét esztendő alatt negyvenöt mozifilmben szerepelt! Amihez vegyük még hozzá a színpadi és televíziós szerepléseit, és föllépéseit, gazdag előadóművészi tevékenységét, a szinkront, írói megnyilvánulásait, rendezői és színházalapitói próbálkozásait. Azután gondoljunk bele abba is, ekkor még csak a mérhető dolgokról beszéltünk; teljesen ma még alig fölmérhető jelentőségről, stílus és példateremtö erejéről, erkölcsi és művészi hatásáról még csak nem is szóltunk. Egy ilyen rövid jegyzetben töredékesen is csak nehezen mondhatnánk el róla valami lényegeset. Nem is célunk ez, hiszen e sorokhoz most az a kismonográfia adja az apropót, amely a közelmúltban jelent meg Kelecsényi László tollából. Ez a harminc képpel gazdagított könyvecske Latinovits Zoltánt, a filmszínészt hozza olvasóközeibe. Latinovits nem szerette különösképpen a celluloidszalagot: a filmet „gépmüvészeti ágazatnak", „halott mozgóképnek" tekintet te. Mégis ez őrzött meg arcából, lényéből-lé nyegéből, erőfeszítéseiből és nagyságából a legtöbbet: a filmszalag. Noha Latinovitsról nem lehet elmondani, hogy filmszínész-alkat lett volna, mégis maradandót alkotott filmszínészként is. Kelecsényi tömören, érvényesen fogalmaz, figyelmét nem kerüli el semmi, érvelései-megállapitásai — mégha olykor vitathatók is — mindig alaposak, lényegretörők. Könyvét, akárcsak ő, nem ajánljuk azoknak, „akik botrányok és szenzációk felidézését várják tőle . .. azoknak sem, akik a színészről nem produkciója, hanem világnézete, viselkedése, tévhitei alapján alkotnak véleményt . .. azoknak, akik életében is, holtában is eleve elfogultak Latinovits Zoltánnal szemben." Rajtuk kívül azonban, ugyancsak egyetértve Kelecsényival, mindenkinek. (tóth I.) Örkény István: Lágerek népe Mi, akiknek életrajza a negyvenes évek má sodik fele után kezdődött íródni, nem tudjuk mi az az éhség. Azóta felnőtt már egypár nemzedék; teli gyomorral, mindennap jóllakottan; s azóta nagyokat zabáit, elhízott ugyancsak több nemzedék. Ki hogy van ezzel, de én nem tudom egyértelműen azt mondani, örüljünk neki. És főleg most már nem, hogy sokszor visszalapozgatva végigolvastam Örkény István fogságban írt „riport ját", amely az író életművét bemutató soro zat egyik darabja, s a riport a teljes terjedel mében most lát először napvilágot. Igaz, szinte a teljes terjedelemben már 1 947-ben megjelent az Új Magyarországban, de azért elég gyakori a könyv lapjain a kurzív szedés, ami azt jelenti: ezek a szavak még csak most kaptak nyomdafestéket. Szivszorítók, fájdalmasak és szépek Ör kény István mondatai. Olyan fejezeteket ta látunk a kötetben, amelyet szinte márványtáb lába véshetnénk. Mintha a fogság türelmet len évei alatt — mert ott, a lágerben íródtak — már be is vésődtek volna: a hazaszeretet ről, a honvágyról, az éhségről, emberségről, múltról, jelenről, jövőről, emberekről, sorsok ról rótt szavak. Persze, ismeretlen stílusban, ismeretlen hanglejtésben kiejtett szavak, hi szén a fogság rányomja bélyegét a gondola tokra. Hiszen a láger határolta világon belül minden más, mint annak a normális életben lennie kéne. Olyannyira más, hogy a papa elfelejti kislánya nevét, s akinek már évek óta nem írtak, ez egy ismeretlen lány szerelmes levelét két- vagy több napi kenyéradaggal megvásárolja társától... Hiszen a fogság ban verset ír az is, aki verset még alig olvasott. Örkény István tudta mi az éhség: átélte az éhséget. S egyebek mellett az éhség árán tanulta meg, a fogság nem méltó az ember hez, hogy a fogság egyáltalán nem méltó senkihez. -zolczer Sokak szerint a fiatal Elisabeth Taylor óta nem volt még olyan szép ifjú lány Hollywoodban, mint a most 16 éves Brooke Shields. A kék öböl című filmje nagy sikert aratott. Végtelen szerelem című új filmjéért már több mint egymillió dollár gázsit kapott. Franco Zeffirelli, a film világhírű rendezője így nyilatkozott Brooke Shieldsről: „Aki ránéz, nem tudja a szemét levenni róla. Elisabeth Taylor óta nem találkoztam ilyen szépséggel a mozivásznon!" Erre Brooke: „Zeffirelli csodálatos ember! Ha az van a forgatókönyvben, hogy éppen sírnom kell, akkor együtt sír velem mindaddig, amíg nem sikerül a felvétel..." A képen: Brooke Shields Hosszas huzakodás után végre kötélnek állt a krimit kedvelő közönség kedvence, Colombo, azaz Peter Falk. Hajlandó eljátszani egy újabb tévésorozat főhősének szerepét. Örvendetes elhatározásában a döntő szerepet valószínűleg nem az érdekeltek, a producer, a film alkotóinak érvelő-kérlelő meggyőzése, hanem a fölajánlott gázsi összege játszotta. A több részes filmsorozat egy-egy epizódjáért ugyanis negyedmillió dollár üti a világszerte népszerű Colombo markát. A képen Peter Falk és felesége, Shera. y 8
