A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-26 / 26. szám
hačavaiaknak. Szádelőben meg úgy tudják, hogy betöréskor az ujjacskákat meggyújtották és annak füstjétől mély álomba estek a háziak. Hačaván egy ottani asszony volt az élettársa, de azért szeretői is voltak a környező falvakban. Gyermeke azonban nem volt. Egyszer a szárpataki malomban, ahol a tornai öreg Oravec volt a molnár, az őrlők szárítkoztak a tűz körül, amikor beállított Gordán két zsiványa szintén szárítkozni. Egyszercsak váratlanul betoppant két pandúr. A kényes helyzetben az öreg molnár rákiáltott a két zsiványra: „A marha kinn ázik a legelőn, ti meg itt sütköztök a tűz mellett?" Akkor a két zsivány kiment és megszabadult. Más alkalommal Gordán is megjelent társaival a szárpataki malomban egy kis megvámolásért, amikor megjelentek a pandúrok. A molnár maga irányította a zsiványokat a padlásra, mert félt, hogy rágyújtják a malmot, ha beárulná őket a pandúroknak. Ugyanakkor Olajos Estvány, szádelői gazda is felvitt a vállán egy félzsák búzát a szárpataki malomba, de mivel ráesteledett az idő, felment a padra aludni a szénába. Hallotta, hogy a szénában már többen alszanak, azt hitte, hogy az őrlők és nem gondolta, hogy éppen Gordánék alszanak ott, de még arra sem gondolt, hogy ezek az alvótársak megelőzik őt a felkelésben. Gordánék kora hajnalban távoztak. Olajos pedig, mihelyt felébredt, elindult vadászni a Halházvölgybe és nagy meglepetésére ott találta a harmadik stécen (mile vagy faszénégetőhely) Gordánékat, amint szalonnát sütöttek. Gordán odaszólt neki: „Gyere Estvány, igyál!" Ö azonban nem akart. Gordán így folytatta: „De ha nem iszol, az anyádistenit, a szádat meg befogd, mert a vörös kakas a házad tetejére száll!". Barkán (Borka) volt Gordánnak egy szeretője, akit fel-fel szokott keresni. Egyszer a pandúroknak valaki besúgta, hogy odabenn van. A házat körülfogták és bezörgettek, hogy adja meg magát. Megpróbált menekülni a kerten át. Volt azonban egy kőkerítés, melyen át kellett másznia. Ekkor az egyik pandúr rálőtt és a lábát megsebezte, úgyhogy nem tudott tovább menekülni. Ekkor azt mondta a pandúrnak: „Szerencséd van öcsém, mert ha még két lépést tudok tenni, ti vagytok halottak." Ugyanis a kerítés túlsó oldalához volt támasztva három töltött puskája. Többször került börtönbe, rövidebb vagy hosszabb időre. Egynéhányszor meg is szökött a börtönből. Egy alkalommal több évre ítélték el és bezárták az illavai börtönbe. Törte a fejét, hogy hogyan lehetne onnan kiszabadulni. Egyik társával jelentkezett munkára a suszterműhelybe. Addig-addig mesterkéltek, míg sikerült ellopniok 2-2 lyukasztóárat. Az illavai börtönt akkoriban hármas meredek zsindelytető fedte úgy, hogy a harmadik már az ötméteres kőfal-kerítéshez ért. Gordán és társa egy éjszaka kimásztak a kéményen a tetőre és a zsindelyen az árak segítségével leereszkedtek mindhárom tetőn a kőfalra, ahonnan összecsavart lepedő segítségével sikerült megszökniök. Egy svedlérí betörés után a pandúrok a nyomukban voltak és Gordánék a Nagyhollókő földalatti járataiba menekültek. A pandúrok ott strázsálták a bejáratot, mint egy hétig, amikor kapják a hírt, hogy Gordánék Restén (Rešica) törtek be. A lopott pénzt és értékeket különböző lyukakban rejtették el és vérszerződést kötöttek, hogy maguk ahhoz nem nyúlnak. Egy környékbeli falusi családról mesélik, hogy rábukkantak volna egy ilyen elrejtett kincsre és azután hirtelen meggazdagodtak. Legutolsó esetét a volt gazdája, az öreg Ezemicky Ádám mesélte el még nekem, aki mint a falu fiatal számadó juhásza, felvette az akkor már igen öreg Gordán Gyurit bojtárnak. Betörtek egy stószi boltba, és természetesen Gordánt gyanúsították a betöréssel. Bekísérték a tornai bíróságra, ahol mindjárt összeült a tanács, hogy szigorúan eljárjon az eseten. A főszolgabíró Koós Aladár úgy látta, hogy az ilyen öreg megtört ember aligha vihette volna végbe ezt a betörést és a tagok haragjának enyhítésére ezt mondta: „Uraim, ez az ember 25 évig volt állami szolga." (Értsd: 25 évet ült börtönben). A tárgyalás befejeztével Gordán levevén kalapját körbejárta az urakat és maga Koós Aladár egy ezüst forintost dobott be az öreg kalapjába. Az itt felsorolt adatokat Hačaván (Falucskán), Barkán, Szádelőben és Ájban szedtem össze. Az áji Andó Józsi bácsi, még el is énekelte nekem Gordán Gyuri következő nótáját: Csengetnek az illovai fegyházba. Rabot visznek az itélőszobába. Hamis tanúk mind egyformán valljatok, Hogy a rabidőmet meg ne hosszabbíjjátok. Nem sokára eljön már az az idő. Hogy megszólal a kilencórási csengő. Ma fogják a sorsomat tárgyalni, Hogy meddig fogok az egyesbe hervadni. Kedves bíró arra kérlek titeket. Hogy a bűnöm sokra ne Ítéljétek, mer én a börtöntől már nagyon félek. Megígérem, hogy többé betyár nem leszek. Hej istenem mért teremtettél betyárt, Amerre jár mindenütt csak nagy a kár. Utoljára csak a börtönbe kerül És ő felette az ég többé nem derül. id. STIBRÁNYI GUSZTÁV A KIHALÁSTÓL MEGMENTETT BÖLÉNYEK Európa sűrű erdőkkel borított területein valaha sok-sok ezer bölény élt. Különösen az ókori Európában éltek nagy számban. Erről tanúskodnak az antik vázákon látható képek, vadászjelenetek, sőt az egyes barlangokban talált rajzok is. Egy bizonyos: a Közép- és Kelet-Európábán élő népek bölényekben bővelkedő erdőket és síkságokat találtak a Kárpátok és környékének területein. Mátyás király uralkodása idején (1458— 1490) a magyarországi visegrádkörnyéki (Börzsöny, Pilis hegységek) erdőségekben is bőven tanyáztak bölények és elejtésükre számos királyi vadászatot rendeztek. A XVII— XVIII. században Európában már kiveszőben volt a földrésznek e legérdekesebb állatfaja, de 1781-ben Erdélyben még látták. Kedvezőbb volt a bölények helyzete az Északkelet-Európát boritó hatalmas kiterjedésű őserdőkben, ahol többezer bölény talált megélhetésre. III. Ágost lengyel király (1696—1763) a lengyelországi Bialowieza őserdejében még nagy vadászatot rendezett, amelynek során a krónikás szerint egyetlen napon 42 bölényt ejtettek el. Ilyen „fogyasztás" mellett nem csoda, hogy a számuk egyre csökkent. Az Európa-szerte tartó szüntelen vadászatok, a népesség szaporodása, a háborúk, a civilizáció terjedése, a vadállományt az erdők legmélyére húzódni kényszeritette. Ilyen vad volt a bölény is. A XIX. század elejére egész Európában már csak a bialowiezai erdőségekben élt mintegy 300—500 bölény és ezeket is állandóan pusztították a vadorzók. Az utolsó vadon élő bialowiezai bölényt 1921-ben ölte meg egy vadorzó. A továbbiakban már csak az európai állatkertekben és Hohenlohe herceg magastátrai vadaskertjében lehetett fellelni, szám szerint 56 megmaradt bölényt. A bölény a szarvasmarha távoli rokona, magassága 1,80 m, súlya 800—900 kg és zöld növényzettel táplálkozik. Természetük rokonaiéhoz hasonló, de élettartamuk meszsze túlhaladja azokét. Kedvező körülmények között ötven évig is elélnek. A tátrai kísérlet Hohenlohe herceg 1885-ben magastátrai uradalmában, a Javorinán, bölénymentési munkába kezdett. Persze elsődlegesen a különleges vadászélmények biztosítása volt a cél. A nagy kiterjedésű és lakatlan javorinai erdőségekbe 42 db amerikai és 2 db erdei bölényt bocsátottak szabadon, hogy azok ott akklimatizálódva biztosítsák a faj fennmaradását. A kísérlet azonban csak részben sikerült, mert 46 év alatt mindössze 18 volt a szaporulat. Javorina éghajlata és természeti körülményei nem voltak megfelelők a bölények számára. A bölények fiziológiájának a bükk és a tölgyerdő felel meg, a Javorinán pedig szinte kizárólag csak fenyők voltak. Ebben az élettérben a bölények saját erejükből már nem tudtak volna megélni, ezért táplálásukat etetők felállításával biztosították. Télen ide helyezték ki a bölénytakarmányt. Az utolsó nagy bölényvadászat a javorinai erdőségekben 1907-ben zajlott le s egyben ez volt Európában is az utolsó. Ekkor még féltucat bölényt ejtettek el, persze olyanokat, amelyeket kiselejtezésre ítéltek. Az utolsó bölényt a Javorináról 1932-ben elszállították a prágai állatkertbe. A szlovákiai kárpáti bölények sorsa ezzel egyelőre lezárult, de a lengyelországiak jövője valamivel biztatóbbnak látszott. A kiterjedtebb és sűrűbb erdők valamelyest nagyobb védelmet nyújtottak a bölények számára, ezért itt lehetett újra kezdeni a faj megmentésére irányuló munkát. Közben a végső pusztulás megakadályozására 1923-ban Berlinben nemzetközi öszszefogás jött létre, amikor megalakították a „Nemzetközi Társaság az Európai Bölények Megtartására" nevű szervezetet. A mentési munka megindult s a bialowiezai őserdőben ismét megjelentek a bölények. A munkát a második világháború újra veszélyeztette, mert nemhogy a szaporodást lehetett volna biztosítani, hanem a zavaros időkben az állatok újabb vadorzásnak voltak kitéve. A háború után a megmaradt bölényeket törzskönyvezték s a bialowiezai erdőkben található példányokat védelem alá helyezték. Újabb állatokat bocsátottak szabadon, amelyek hamar akklimatizálódtak és 1959. január 1 -én már 130-ra emelkedett a számuk. Ugyanekkor egész Európában már 330 bölény volt található. Napjainkra a csak Lengyelországban élő bölények száma ezer fölé emelkedett. A bialowiezai területen kívül Lengyelországban a Kárpátok Tatrzanski területén és az olstyni vajdaságban levő Boreckieben létesítettek rezervátumot 40—50 bölénnyel. A legnagyobb azonban a bialowiezai „Park Narodowy", amely 47 négyzetkilométernyi területével Európában a legjelentősebb. Szelíd bölények A javorinai kudarc után úgy látszott, hogy Szlovákiában nem lesznek újra bölények. Ám a lengyelországi sikerek láttán a zoológusok és a természetbarátok elhatározták, ismét megkísérlik a bölények tenyésztését. 1957- ben Lengyelországból hozták be a Putifár- Pumarka nevű bölénypárt. Egy év múlva a Szovjetunió a Bereg-Beglianka nevű bölénypárt adta. Ez a két bölénypár volt a Szlovákiában újra indított bölénytenyésztésnek az alapja. Előbb a Tátralomnic-kömyéki rezervátummal kísérleteztek, de azután a kedvezőtlen tapasztalatok miatt, véglegesen Kistapolcsány (Topoľčianky) mellett döntöttek. Ez a rezervátum 28 hektár kiterjedésű, a növendék-bölények részére külön 102 hektár erdős területet biztosítottak, amelynek 90 %-a tölgy. Ezen kívül még egy 40 hektáros rét is a bölényeké, ahol kedvükre száguldozhatnak. A megfelelő klíma és élettér megtette a hatását és a kistapolcsányi bölények száma 22-re emelkedett. Állatbarátok és turisták nagy számban látogatják a bölényrezervátumot, aminek következtében a bölények megszokták az embereket és egészen szelíddé váltak. Ez persze már távol esik a faji tulajdonságtól, ezért felmerült a gondolat, hogy Kelet-Szlovákiában kellene egy nagyobb területet biztosítani a számukra, ahol szabadon élhetnének, a látogatók közelsége nélkül. A zoológusok viszont azon az állásponton vannak, hogy nem lehet tudni, vajon nem vadulnának-e teljesen vissza, amely félelmet keltene az ottani lakosság körében, — tehát maradjon minden a régiben. A két szocialista állam, — Csehszlovákia és Lengyelország (az amerikaiak sikereitől függetlenül) az egész Föld természetvédelme érdekében hozza meg áldozatát a bölények fennmaradásáért. Munkájuk következtében most már biztosak lehetünk abban, hogy a kihalástól megmentett bölényeket unokáink is látni fogják. KELENVÁRY JÁNOS 23
