A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-26 / 26. szám
Csak egy percre... TARR LÁSZLÓT harmincnégy éves korában olyan élmény érte, amely másban nem is hagyott volna nyomot, neki azonban nagyot dobbant a szíve, mert amit akkor, négy évvel ezelőtt látott, máig sem hagyja nyugodni... — Más ember számára tényleg nem jelenthet csodát az, ha egy idős képzőművészt faragni lát. Nagyon megkapott az, ahogyan az élettelen fába lelket lehelt, s úgy éreztem erre én is képes vagyok. Szóval így kezdődött... Azóta állandó vágyat érzek, hogy faragjak. Minden nap előveszem a vésőt, mert valamiféle belső ösztönző erő nem hagy nyugodni. Ha valami mást csinálok, gyakran rajtakapom magamat azon, hogy öntudatlanul az jár a fejemben, milyen téma is kívánkozna a vésőm alá. — Érezte-e ezt már máskor is ? Gyermekkorában biztosan sokat farigcsált... — Soha. Nem faragtam, nem rajzoltam. Nem is feltételeztem magamról, hogy képes vagyok „életre kelteni" a fát. Egészen más beállítottságúnak tudtam. ismertem magamat, hiszen technikus vagyok, s jelenleg az egyik párkányi (Štúrovo) házkezelőség alkalmazottja. — Soha senkitől nem tanult faragni, a saját elképzeléseire, tudására, kézügyességére kellett, hogy rábízza magát. De talán így van jól, hiszen nem befolyásolta senki, munkáin nem érződik az erőlködés, egyéniségétől idegen kifejezésmód. Éppen ellenkezőleg. A képekről egyszerűség sugárzik. Megkapja az embert az a tisztaság, hamvasság, amely minden egyes alkotását jellemzi. — Én is úgy érzem, hogy mindennemű „külső” segítség, mesterségbeli útbaigazítás, tanács az én koromban rontana csupán a munkáimon, mesterkéltté tenné őket. Ennek ellenére úgy érzem, nagyon sokat kell még tanulnom, fejlődnöm. — Témaként elsősorban a régmúlt, a letűnt parasztvilág ábrázolása izgatja. Miért? — Természetes dolog ez, hiszen ebben a világban cseperedtem fel. Őseim többségükben szántóvető parasztemberek voltak. Az ő világukat szeretném ábrázolni, fába vésni, s ily módon őrizni meg emléküket. Házunk padlásszobájából kialakított műhelyemben szinte kizárólag olyan munkát találni, amely parasztembereket, parasztházakat, udvarokat, falusi életképet ábrázol. Ha már rabja lettem a faragásnak, kötelességemnek érzem ily módon is átmenteni a mába azt a világot, amely már szinte teljesen a múltba veszett, s csupán az ember emlékezetében él. — Amatőr képzőművészek számára rendezett kiállításokon részt vett-e már? — Egy közös kiállításon szerepelt már néhány munkám. Elismerő oklevelet is kaptam az Öregasszony kecskével című képemért. Ősszel — minden bizonnyal — önálló kiállításom is nyílik majd a párkányi kultúrházban. — Jelenleg min dolgozik ? — A szó átvitt értelmében is kemény fába vágtam a fejszémet, illetve a vésőmet. Gyermekkori élményeim, illetve egy régi, megfakult fénykép segítségével egy hajdanvolt cséplést szeretnék fában megörökíteni. L. Dusík Éva így hívták a 19. század egyik betyárját, aki Torna (Túrna n/B.) vidékén a század utolsó negyedében garázdálkodott. Gordán Gyuri és bandájának központja Hačava, akkori hivatalos nevén Ájfalucska, népiesen egyszerűen Falucska volt, a falu határában levő számos bariangokkal és üregekkel együtt. Az egyik ilyen üreget még ma is így hívják: Gordán-lyuk, (Gordánová dira, Gordans- Loch). Végszükség esetén szívesen használta a Nagyhollókő földalatti járatait is. Érdekes magyarázata van annak, hogy még a múlt század végén is hogyan tudott sikeresen bujkálni a hatóságok elöl. Egyrészt Hačava megközelíthetetlensége tette ezt lehetővé. A faluba csak három, de csakis ökrösszekéren megközelíthető, meredek sziklás út vezetett. Az egyik Somodiból (Drienovce) a Miglincen át, a másik Mecenzéfről (Medzev) a Vaskapun át, a harmadik út Ájból (Háj) a Várút, de ezen csak egy tengelyen két kerékkel lehetett megközelíteni. A mai összeköttetést csak 1907-ben olasz és dalmát munkások készítették el az Ördöghíd (Čertov most) sziklatömb áttörésével. Másrészt azért talált Gordán és bandája Hačaván jó menedékhelyet, mert az egész lakosság védte, rejtegette őket a hatóságok elől, egyöntetűen drukkolt nekik. Nem volt ellensége a faluban. 30—35 évvel ezelőtt beszélgettem olyanokkal, akik még személyesen ismerték őt és köztük például Ezernicky Ádám számadó-juhász elmondta, hogy ö is rejtegette őt a pandúrok elöl de a többiek is elmondták, hogy szükségszerint védték őt, bár sokan csak félelemből, hogy bosszúból fel ne gyújtsa a házukat. Hačava lakói eredetileg németek — mániák voltak. Innen származik minden bizonynyal a máig is használt mánta neve: F*ungahau. A vas, réz, ólom és ezüstbányák kimerülése után a mánták visszaköltöztek Mecenzéfre, Szomolnokra (Smolník). Egy-két bányabejárat még ma is megvan. A mai hačavaiak mint ukrán (ruszin) erdei munkások, faszénégetők telepedtek le a XVII. században és mint ilyenek faszénnel látták el a mecenzéfi, lucskai, dernöi kohókat, hámorokat. Dehát ki is volt Gordán Gyuri? Az alsószepességi Kojsóhegy alatti Folkmárról származott. Zsiványságai miatt hamar menekülnie kellett a pandúrok elöl és tevékenykedésének folytatására megfelelőbb tájat nem is találhatott volna, mint az akkoriban még hozzáférhetetlen Hačaván és környékén. Itt bújt meg bandájával és kivívta a lakosság szimpátiáját azáltal, hogy otthon Hačaván senkit sem lopott meg, sőt a bankok, raktárak, üzletek kirablásából a fölösleges holmikat elosztotta a falu lakossága között. Működési területe az alsószepességi Merény (Nálepkovo), Svedlér, Szepesremete (Mníšek), Stósz és Mecenzéf voltak, de néha váratlanul igen messzire is elkalandoztak. Amint azt a tanúkkal folytatott beszélgetések alkalmával tapasztaltam, a faluban nem volt egyetlen haragosa sem, de a még ma is élő, 80—90 éves hačavaiak, egy bűne elkövetését fájlalják, noha ez a bűn lett elkövetett csinyjeinek a bűvös, mitikus rejtélye. Egyszer megölt egy viselös asszonyt és ennek felvágott hasából a megszületendő csecsemő beleakaszkodott karocskájával a széles derékszíjába. Gordán a kezecskét lemetszette és annak kiszáradt csontvázával azután minden zárat ki tudott nyitni. (S tými palčekmi — ahogy Hačaván mondják). Ez a hiedelem, mítosz még ma is meggyőződése az öreg 22
