A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-26 / 26. szám

— Jól van, no, ne nyiss rám akkora pofát, nem vagyok süket! — sértődött meg Pálosné.

— Mindig felhúzza az embert a gyanakvásaival.

Pálosné megjuhászodott kissé.

— Egyél még.

— Elég volt.

— Jól esett?

— Jól-... Jobban, mint a szövetkezet kosztja. Ezt akarta hallani?

— Bolond lyukból bolond szél fúj! — legyintett Pálosné harag és sértődöttség nélkül. — Kávét iszol?

— Kérek... — Pista rágyújtott, s bekapcsolta a rádiót. Éppen cigányzenét sugárzott : „Lekaszálták már a rétet..."

— Szegény apádnak ez volt a nótája — jegyezte meg Pálosné. — Széphangú legény volt... Mikor esténként végigdalolták a falut, az ő hangja kivált a többié közül... — Az emlékezés elhomályosította a szemét, amit igyekezett elrejteni Pista elől. Nem kell azt tudni senkinek, még a fiának sem, hogy lélekben még mindig gyászolja az urát. Nagyon szerették és megértették egymást.

Pista figyelte az egyre magabiztosabban mozgó anyját.

— Jól van, édesanyám? — kérdezte csendesen, nem először az utóbbi napokban.

— Ki vele: mi fúrja az oldalad?!

— Mi történne, ha magára hagynám egykét hétre?

— Kibírnám ... Többet is kibírtam már... Mikor odavoltál tanulni meg katonáskodtál, mindig egyedül voltam a négy fal között, mégsem dőlt össze a világ. Megszokja az ember a magányt.

— De akkor egészséges volt.

— Most sem vagyok beteg. — Megállt a fia előtt. — A Balatonhoz készülsz?

— Oda.

— A szövetkezetesekkel ?

— Nem. Egyedül mennék autóval.

— Olyan hosszú útra? — méltatlankodott Pálosné.

— Kétszáz kilométer, az is valami? ... Mások a tengerpartra is elmennek.

— De nem egyedül!

— Jöjjön maga is, legalább kipiheni magát!

— Persze ... a baromfit meg a többi állatot akasszam a füstre?... De nagy okos vagy!

— Megfogadjuk a szomszéd Rozi nénit. Ellátja ő az állatokat, jobban mint a sajátját.

— Pontosan a Rozira pocsékolom a pénzem.

— Ne pocsékolja!

— Nem is.

— Jól féljen, mert kipusztul.

Pista elhallgatott. Újabb cigarettára gyújtott és kiment az udvarra. Nagy volt a hőség. Meg sem mozdult az átforrósodott levegő. Most még a diófa árnyékában is meleg volt, akár a kemencében, amikor kihúzzák a parazsat és megsütik benne az első lángost.

Később utána jött Pálosné is.

— Menj, ha annyira akarsz — mondta sokára.

— Tényleg ellesz nálam nélkül?

— Sok éjszakát kibírtam én virrasztással.

— Miért kellene virrasztania ?

— Semmiért... — komorodott el Pálosné. — Menj, ha annyira be vagy sózva! Nem köthetlek a kutya láncára.

— Megkeseredett a hangja, édesanyám ...

— Nem turbékolhatok. mint vadgalamb a diófán. Én már csak károgni tudok, édesfiam, mint a kivénhedt varjú ... Habár tudnék én még talán turbékolni is, ha kedvemre való menyecskét hoznál a házhoz és csinálnál egy-két unokát.. . Dehát van is eszedben. Csak szétpocsékolod a férfiasságodat, én

7— Az elnök lányát? — villant Pálosné ■ szeme.

Pista bólintott.

— Egészen a városból hoztad?

— Onnan.

— Hm... — mozdult el a lépcsőről Pálosné és gyanakodva mérte végig a fiát, ugyanakkor azonban meleg fény csillant meg a szemében. Nyilván tetszett neki a dolog, mármint az. hogy fia az elnök lányát furikázta haza.

Pista asztalhoz ült és falatozni kezdett. Pálosné szemben ült vele és vizsgáló szemmel figyelte, ízlik-e a föztje. Közben szüntelenül az elnök lánya körül forgott a gondolata. Nem bírta sokáig magában tartani, kibújt belőle az elismerés.

— Helyes, okos, igyekvő lány.

— Kicsoda? — emelte fel Pista a fejét kíváncsiskodva, mintha fogalma sem lett volna arról, kiről beszél az édesanyja.

— Hát az Irénke.

— Ja, az Irénke?... Az... helyes... mondta Pista két falat közt.

— Ennyi az egész?

— Ennyi... Mellesleg láttam én már különbet is.

— Meglehet, de Irénke asszonynak való. — Minden lány asszonynak való, édesanyám, nem?

— Asszonynak, asszonynak, csak nem az én házamhoz.

Erre fel Pista kiegyenesedett a széken.

— Csak nem azt akarja mondani, nem arra céloz, hogy ...

— Persze hogy nem — kapott észbe Pálosné. Egyelőre nem erőlteti a dolgot, gondolta. mert még megvadul a bolond kölyök és csakazértis az ellenére tesz. így hát másra fordította a szót. — ízlik az ebéd?

— Jó.

— Sört is hűtöttem be.

— Hiába, nem ihatok.

— Hát persze, mindig csak a kocsi, a kocsi, ki nem eshetsz belőle.

— Életszükséglet.

— Valamikor gyalog is eljutottunk oda, ahová akartunk.

— Az valamikor volt.

Pálosné eleresztette füle mellett a fia megjegyzését.

— Jártál a kórházban?

— Jártam.

— És...?

— Semmi.

— Hogy, hogy semmi!?

— Szabadságra ment az üvegpohár kezűje ... Hiába néz rám olyan hitetlenkedve. Szabadságra ment, ha mondom, no! Szabad-ság-ra!

meg leshetem az unokákat. A diófa nem terem gyereket, azt te is tudhatnád!

— Azon ne múljék, édesanyám! Majd szerzek menyecskének valót a Balatonnál, olyat szerzek, hogy a nap is megáll rajta!

— Azt nem kétlem — mondta Pálosné gúnyosan. — Nem azért visz oda a nyavalya, hogy csak a hasad süttesd. Ismerlek, hogy ki vagy!... Pedig arra valót itthon is találsz, azért kár kétszáz kilométert autózni meg elszórni egy csomó pénzt. Mert a flancolás bizony pénzbe kerül...

— Szépen keresek — mondta Pista megbántottam

— Éppen azért nem kell elpocsékolni.

— Sosem költekeztem mértéken felül.

— Tudom.

— Akkor meg miért teszi szóvá?

— Addig kell szólni, amíg nem késő.

— Hát csak dorgáljon, szidjon ... — adta meg magát Pista. — Addig jó, amíg dorgál...

Pálosné elsírta magát. Nem az elkeseredése csalta most szemébe a könnyet, hanem a fia szava. Az ütötte szíven, mert úgy érezte, a fia szeretete sugárzódik feléje.

— Most meg miért sír?

— Mindig megríkatod az embert...

— Ugyan, ugyan, semmi oka rá. — Aztán hogy felvidítsa az anyját, még hozzáfűzte. — Tudja mit, édesanyám?... Majd írok magának szép képeslapokat, meg ajándékot is hozok.

— Kell is nekem már az ajándék.

— Tudja mit hozok? — kérdezte Pista kaján mosollyal.

— Hátba váglak, ha marhaságot mondasz! Látom a szemedből, abból a huncutból, hogy megint marhaságon töröd a fejed.

— Mézeskalács huszárt hozok, tükrösét.

— Ó, te bolondos! — derült fel Pálosné arca.

— ... meg egy síposseggű lovat is, jól?

— Menj a szemem elöl, te lókötő! — vágta hátba Pálosné a fiát és jóízűen felnevetett. Először ilyen ízesen, ilyen hangosan, ilyen felszabadultan azóta, hogy hazajött a kórházból. Nagyon szerette a fiát, az ő egyetlen, nagydarab fiát.

Pista a kocsijába vágta magát és kirobogott az udvarból. Sok volt az elintézni valója estig. Útban a szövetkezet irodaháza felé. Borsos Irénkére gondolt: helyre kislány, és milyen édesen megnyílt a szája, amikor föléje hajolva megcsókolta ... Estére még Ágitól is el kellene búcsúzni, és a vincellérekkel is sok mindent meg kell még beszélni.

Hát élet ez!?

Másnap hajnalban kelt. Édesanyja gondosan becsomagolt mindent a nagy utazó bőröndbe, miközben ezernyi tanáccsal látta el s figyelmeztette, hogy óvakodjon a rossz társaságoktól, vigyázzon magára, a pénzére, autójára, egyszóval mindenére. Végül lábujjhegyen állva megcsókolta Pistát, s könnyes szemmel csukta be utána a zöldre mázolt vaskaput. Mindaddig nézte a távolodó autót, amíg csak nem tűnt el a szeme elől. Mintha a világ legkedvesebb madarát eresztette volna útjára a tenyeréről.

Jó is, nem is egyedül robogni a hajnali derengésben. Meg kellett volna pedzeni a dolgot Irénkének, felkínálni a mellette lévő üres ülést, hátha kötélnek állt volna!... Mindegy, vigye fene, jobb egyedül, mindentől és mindenkitől függetlenül pihenni és szórakozni a Balatonnál.

Bekapcsolta a rádiót, hogy ne érezze magát annyira társtalanul. Az előrejelzés jó időjárást jósolt. Kell is!

A határátkelőhelyen jó hosszú kocsisor állt előtte. Valahogy most az sem idegesítette, pedig életében mindig utálta a sorban állást. A mai nap kivétel volt, amin maga is elcsodálkozott. Az utazással járó különös, ritkán

10