A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 3. szám

3 A Piros Szoknyás Lány azonban még ■ az ifjú Álom Tivadar emlékeihez tartozott; ott lebegett valahol a Kari May-korszak és a detektivregény-korszak határán, piros fény, káfjrázat, sugárzás, szívdobogás, alkonyi hegedűzene.

A P. SZ. L. délutánonkint ott kerékpározgatott fel-alá a Rugdosó fölöttti töltésen, a Malomárok-menti sétányon, dadák, bakák, gyerekkocsik és a folyó tükréről visszaverődő, kacér villanások közepette. De erről Fenyőnek nem volt szabad tudnia. Pedig véletlenül mégis megtudta. A P. SZ. L. a Tüzér utca sarkán lakott, ott, ahol a Tüzér utca enyhe lankája véget ér, hogy átadja helyét annak a meredek kaptatónak, amely a Tábor festői és zajos cigányputrikból álló östelepüléséig vezet. A P. SZ. L. szüleinek kis, emeletes, erkélyes háza (az egyetlen emeletes, erkélyes ház a Tüzér utcában!) muskátlis ablakaival mintegy utolsó végvárként őrködött a Tábor felé vezető úton. Dölyfösen és zárkózottan (a P. SZ. L. papája városi adóellenőr volt!), mint akinek nincsen köze a Táborhoz: arra rendeltetett, hogy állhatatosan bevárja a Belváros közeledtét, ha majd egyszer az Úri Negyed, megkerülve a tüzérlaktanya sárga homokkal felhintett, sugaras, gesztenyefás, díszes rácskerítéssel nyájaskodó udvarát — fötüzér úr, hajítson mán ki egy fél komiszkenyeret, kezitcsókolom, az isten is megáldja! — úgy dönt, hogy a Tüzér utca felé terjeszkedjék.

Ám Fenyő nem várta ki ezt az ünnepélyes pillanatot, s bokros teendői közepette, szabályos időközökben a Tábor belterületén elterpeszkedő Brösztl-kocsmát (valaha ez is postakocsi-állomás és országúti vendégfogadó volt, csakúgy, rhint a Rogozsán) is szakmai ellenőrzése alá vonta.

így találkoztak össze: a fütyörészve bandukoló Fenyő, a rátartian lépkedő P. SZ. L. és a bimbózó szerelem rózsaligetébe felejtkezett Álom Tivadar. Alom Tivadar fél kézzel a P SZ. L kerékpárját tolta, a másik kezével hevesen hadonászott. Azt magyarázta éppen, hogyan kell megadni a kegyelemdöfést a térdre rogyasztott bikának. Amikor Fenyőt megpillantotta, a karja a levegőbe dermedt (a bika élve maradt; futhattak be a ringbe a vörösre mázolt barrera mellől a megrökönyödött picadorok — hijo de puta!), és ijedtében torkán akadt a szó. De Fenyő szemhunyorítással üdvözölte, szótlanul elballagott mellettük. A fütyörészést sem hagyta abba.

— Ki volt ez? — kérdezte a P. SZ. L kíváncsian.

— Kicsoda? Ki ki volt? — hebegte Álom Tivadar, és két kézzel meg kellett ragadnia a kormányt, mert a kerékpár le akart iramodni a járdáról.

— Ez az ember. Ez a kétes egyén. Intett magának a szemével — sürgette a választ a P. SZ. L. A hangjában félreérthetetlen roszszallás sötétlett.

Álom Tivadar nagyot nyelt, aztán dacosan kihúzta magát.

— A barátom. A legjobb barátom — ismételte meg nyomatékosan. — Frontharcos. Fenyő.

— Eeeez ? — kérdezte a P. SZ. L egész sor hosszan elnyújtott e-vel. — Inkább úgy fest, mint egy vén csavargó! Ez a barátja?! Döbbenetes! Frenetikus!... — (A P. SZ. L. sok ilyen választékos szót tudott, de Álom Tivadar ezúttal nem méltányolta a szókincsét.)

— Igenis, hogy a barátom! — Majdnem utána szalasztotta a bűvös formulát: Ő MAGA MONDTA! — de a P. SZ. L. a szavába vágott.

— Hát akkor nagyon blizarr barátai vannak! Maga nagyon bazírt társaságban forgolódik, csérií!... — (A P. SZ. L. franciául is tanult. Privátim, ahogyan egy alkalommal megjegyezte.)

Ebből alapos vita kerekedett: Álom Tivadar nem hagyta Fenyő becsületét. De mégis ezen vesztek össze végérvényesen: a P. SZ. L. később, s még mindig pihegve a szóváltás hevétől, nem minden célzatosság nélkül, fölényesen közölte, hogy hétfőtől teniszezni fog járni — a hét elejétől, a hetes számú kurtöra —, és megkérdezte — ismételten nem minden célzatosság nélkül és fokozott fölénnyel, hogy Álom Tivadar „nem szánja-e rá magát a tenisz nemes sportjának űzésére?"

Álom Tivadarnak erről nyomban Kurdupej jutott az eszébe, mert Kurdupej, amikor nem CSAPATKAPITÁNY-ként rendelkezett a Rugdosón, labdaszedö volt a teniszpályán, s noha eme tevékenysége közepette gyakran hangzottak el olyasfajta buzdítások, mint „Ugorj, te gyerek!" meg „Ne aludj, te kölyök, mert megpofozlak!". Álom Tivadar Kurdupejt is tisztelte. Sőt, csodálta. Különösen, amikor az említett biztatások hallatán Kurdupej úgy tett, mintha bőszen az elgurult labdák után vetné magát, titokban azonban a nyelvét öltögette, vigyorgott, és a sürgető játékos háta mögött jelentős karlendítéssel közölte a véleményét és az óhaját az illetővel kapcsolatban. Kurdupej egyéniség volt. Éppen ezért, hogy Kurdupej szeme láttára és nyomatékos karlengetései közepette ő is beálljon a teniszezők előkelő, tanítóné asszony tehénkéjétől és Fenyőtől oly távol eső és nem utolsó sorban meglehetősen költséges kasztjába. Álom Tivadar elképzelhetetlennek vélte. A P. SZ. lánnyal azonban mindössze annyit közölt, hogy a teniszt nem tartja komoly sportnak. Foci, bicaj, atlétika, ökölvívás (mert Álom Tivadar olykor öklöző meg marathoni futó is szeretett volna lenni) — az igen. I

— Úúgy? — kérdezte a P. SZ. L. ezúttal összesen két ú-val, és nyomban utána megtudakolta, hogy Álom Tivadar ősztől melyik „táncintézetet fogja látogatni?"

Mire Álom Tivadar kibökte, hogy az egész „tánciskola-izét" nyegle hülyeségnek tartja, pedig, ha akarja, akkor toppan be Duleczkyhez, amikor kedve szottyan . .. Barátai járnak oda. (De csak vasárnap délutáni össztáncra. Ám ezt bölcsen elhallgatta. Karpelesz, Bosnyák...)

— Duleczkyhez?!! — csapta össze a P. SZ. L. a két tenyerét. — Duleczkyhez!??

— Igenis, hogy Duleczkyhez — hörögte Álom Tivadar, noha jól tudta, hogy a jobb társaságbeli ifjú hölgyek és urak (a Tüzér utcai erkélyes házból a Belváros felé számítva) Kemenszky úr és Révész úr tánciskoláját — táncintézetét — látogatják. — Duleczkyhez! Duleczkyhez.

Ez mindent betetőzött.

A Piros Szoknyás Lány — búcsúzzunk el tőle kellő tiszteletadással — hevesen kitépve Álom Tivadar kezéből a kerékpár kormányát és köszönés nélkül elsietett.

— Megkérném, hogy többé ne molectáljon — kiáltotta vissza a házuk kapujából. — Köztünk mindennek vége. Definitívó.

Álom Tivadar másnap csatárrá lépett elő Kurdupej csapatában (pedig a lasztit sem ő hozta, de Fulvézer a Vágóhíd elleni előmérközésen csúnyán megrántotta a bokáját és nem játszhatott), és két gólt lőtt Karpelesz csapatának a kapujába. Az egyiket Karpelesz megóvta, mert a Rugdosón két féltégla és a fölösleges ruhadarabok pótolták a nemlétező kapufát, a felső lécet pedig képzeletbeli vonal és pontos szemmérték helyettesítette, s ez gyakran vitákra adott okot. A jó csatárok ezért rendszerint kerülték a magasra szabott lövéseket.

— Magas volt! Magas volt! — hadarta Karpelesz és kinyújtott karral a magasba ugrott. — Nézz ide, hogy magas veit! Még én sem értem volna el!

— Nem volt magas! — vitatkozott Kurdupej és ö is az ég felé nyújtotta a két karját és a magasba ugrott. — Én kényelmesen elértem volna. Három-egy!

— Nem érted volna el! Kettő-egy!

Álom Tivadar nem szólt; szerényen a háttérbe húzódott. Csak a szívében ujjongta: Három-egy! Azért is három-egy. És a Piros Szoknyás Lány sajgó emlékére — noha a P. SZ. L. akkor is ott kerékpározgatott fel-alá a Rugdosót szegélyező töltésen, de Álom Tivadar tüntetőén nem nézegetett arrafelé — kezdett rátelepedni a férfias feledés első, jótékony rétege.

A Víztorony alatt sárgulni kezdtek a bokrok lombjai, és Fenyő három napja nem mutatkozott. A negyedik napon négykézláb mászott át a kerítés résén (tanítóné asszony tehénkéje nyájasan rávigyorodott: kedvelte Fenyőt, még ilyen szokatlan testhelyzetben is), és harsányan kurjantotta:

— Riska, öllé!

Nagyon be volt rúgva.

De a Piros Szoknyás Lányról nem szólt.

Viszont a fekete szemű kislányról sem beszélt soha többé. A fekete szemű kislány halálának az évfordulóján azonban virágcsokorral a kezében csúszott át a kerítés résén, s amikor megpillantotta Álom Tivadar kezében tanítóné asszony kertjének utolsó őszirózsáit, szótlanul bólintott. Aznap is borús, nyirkos, komor idő volt, pontosan olyan, mint a fekete szemű kislány halálának a napján. Fenyő teljesen józan volt aznap.

Esztendőkkel később történt első ízben, hogy Fenyő mégis elmélázott a fekete szemű kislány emléke felett.

— Most már ő legeltethetné tanítóné aszszony tehénkéjét...

Álom Tivadar összerezzent, a kezéből kihullott a detektívregény. De amikor felpillantott, látta, hogy Fenyő nem néz rá; valahova a többiek feje fölé bámul, a lágyan úszó felhőkhöz beszél.

Ott ültek a Víztorony tövében: Hababak egy zsinegdarabbal játszadozott. Varjú kavicsokat hajingáit a levegőbe és megpróbálta egyikkel a másikat eltalálni, Daniló egy ágat farigcsált.

— Tegnap összeakadtam a Böbével — magyarázta Fenyő a szelíd, megértő felhőknek. — Már egy hete kujtorgott a nyomomban.

Daniló kezében megállt a bicska. A Böbe nevű hölgy hajdan Fenyöné néven volt ismeretes.

— Mit akart? — kérdezte Varjú sötéten, mert Varjúnak szigorú erkölcsi elvei voltak a házasság szentségével kapcsolatban (ezért nem nősült meg soha), és ö is ismerte ama bizonyos Böbe nevű hölgy és a fekete szemű kislány szomorú történetét.

— A kislányt kereste. Megmondtam neki, hogy meghalt.

Daniló újra a farigcsálásába merült.

— Nem hitte el. Azt hiszi, rejtegetem előle.

Daniló felpillantott, fürkészön Fenyőre nézett.

Fenyő elfordította a fejét.

— És? — kérdezte Daniló kurtán.

— Semmi. Hagytam, hadd pofázzon. Nem győzködtem tovább. Hadd higgye.

Daniló folytatta a farigcsálást.

— Azért ezt nem köllött volna — mormogta később.

De Varjú Fenyő pártjára állt.

— Úgy köll neki. Minek lépett meg tüle? Ocsmány dolog lelécelni valakitül, aki a fronton nyúzza a keserves életit. Aztán még egy kakukkfiókával is átverni.

Ettől Hababak is tűzbe jött.

— Ha ve-velem csi-csinálja, megkeresem és ki-kinyírom!

10