A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-15 / 20. szám
PÁRBESZÉD Szilvássy Józseffel, a CSEMADOK KB Elnökségének tagjával, az öntevékeny művészeti mozgalom központi tanácsának elnökével Komárom (Komárno), ez a Csallóköz alsó csücskét záró, kedves város immár hagyományosan vendégmarasztaló házigazdája a hazai magyar szavalok és prózamondók, a kisszinpadok és az öntevékeny színjátszó csoportok országos seregszemléjének. A hazai magyar amatör színjátszás mércéjét jelentő Jókai napok, illetve a még korábbi esztendőkben megrendezett országos szavalóversenyek több mint két évtizedes „történelme" során újra meg újra megbizonyosodhattunk arról, hogy nagy szükség van a jól előkészített, nemes programmal meghirdetett fesztiválokra, ahol az együttesek felmérhetik képességeiket, a csoportok által képviselt stílusok eligazítást adhatnak az egész színjátszás s az együttesek törekvéseiről; ahol különböző gondolatok, nézetek, szemléletmódok konfrontálódhatnak a műsorokon keresztül vagy az azokat követő vitákban. Amatőr színjátszásunk jelenéről az öntevékeny mozgalom örömeinek és gondjainak egyik legjobb ismerőjével; Szilvássy Józseffel, az Új Szó kulturális rovatának vezetőjével, a CSEMADOK KB Elnökségének tagjával beszélgettünk. — Kulturális szövetségünk éppen egy hónapja, április derekán tartotta meg XIII. országos közgyűlését, ahol — érthetően — sok szó esett az amatőr mozgalomról is. Leszűkítve az öntevékeny művészeti mozgalom tág értelemben használatos fogalmát: véleményed szerint miként értékelhető a csehszlovákiai magyar kisszinpadok és színjátszó csoportok tevékenysége az elmúlt négy-öt esztendőben ? — Az amatőr mozgalomban szinte természetes jelenség a színvonal bizonyos fokú hullámzása. Az, hogy csoportok alakulnak, hosszabb-rövidebb ideig együtt dolgoznak, utána átszerveződnek, esetleg fölbomlanak. Amolyan törvényszerűség ez, mégis azt kell mondanom, hogy a szlovákiai magyar amatőr mozgalomban valahogy túlságosan is hullámzó a színvonal. Nagyon kevés az olyan együttes, amely néhány éven át töretlen ívű, tudatos munkát végez, s ennek eredményeképpen kielégítő színvonalat sikerül elérnie. Sajnos, ilyen együttesünk pusztán egy van: a kassai Szép Szó, amely esztendők óta valóban fölfigyeltetö és külföldi fesztiválokon is sikert arató műsorokat produkál, holott ebben á csoportban is váltakozik a tagság összetétele, sőt rendezöcserére is sor került. A Szép Szó élén azonban korábban is, jelenleg is olyan egyéniség, áll, aki nemcsak öszszefogja az együttest, de egyben azt is szavatolja, hogy a kassaiak eszmei és esztétikai szempontból egyaránt színvonalas műsorokat mutatnak be. Sajnos a Szép Szó, néhány további jó együttes és a tömegmozgalom derékhada között bizony alaposan megnőtt a „követési távolság". — Vajon mi lehet az oka annak, hogy öntevékeny csoportjaink zömében csak nehezen, vagy egyáltalában nem tudnak megbirkózni az amatőr mozgalom különböző buktatóival? — Kétségtelen, hogy Dél-Szlovákia valamennyi táján bőven találni tehetséges szereplőket. A bökkenő szerintem ott van, hogy akad-e egy-egy lelkes és hozzáértő ember, aki meg tudja szervezni ezt a közösségalakító és az anyanyelv ápolására serkentő munkát, akinek koncepciója, dramaturgiai és színpadi tudása van. Tapasztalataim szerint sajnos kevés az olyan egyén, aki tudatosan, éveken át vállalja ezeket a gondokat s esetleg kudarcokat is, hogy önmagát csiszolva előbbre lépjen és állandóan színvonalasabb műsorokat produkáljon. Kevés az olyan csoportvezető, aki sok egyéb elfoglaltsága mellett arra is képes, hogy éveken át huzamosan dolgozzon, tanuljon, igyekezzen minél többet megtudni a színpadi és a dramaturgiai törvényszerűségekről, tehát mindarról, aminek minél tökéletesebb elméleti és gyakorlati ismerete nélkül aligha születhet jó produkció. — Talán ezzel magyarázható, hogy az utóbbi években megtorpant a hazai magyar műkedvelő színjátszás? A köznapi gyakorlatot szemlélve valóban úgy tűnik, mintha egy helyben topognánk, mintha a folyamatos fejlődés helyett a rossz értelemben vett amatőrizmus lenne túlsúlyban, mintha szervezői rugalmasság és rendezői ötletesség helyett, különféle objektív okok és kibúvók keresésére pazarolnánk erőnket. . . — Úgy mondanám, ezzel is magyarázható! Hadd tegyem rögtön hozzá, hogy a mozgalom fölrázásához kétféle út kínálkozik. Az egyik a rendszeres önművelés szükségének felismeréséhez, a másik pedig a mozgalomirányítás és a szakmai tanácsadás minőségének javításához vezet. Mert valóban nagyszerű dolog, hogy különböző tanfolyamokat, szemináriumokat szervezünk. Ám nagyon sok rendezővel együtt azon a véleményen vagyok, hogy ezeken az összejöveteleken az amatőr színjátszók viszonylag kevés tudást szereznek. Ha igényesebb, vagy ennél is jobb lenne a tanterv, a hallgatóság is élénkebben figyelne oda. Érzésem szerint valahogy túlságosan elméletiek az előadások, hiányzanak a gyakorlati jellegű, rávezető foglalkozások. A hallgatóknak többet kellene közösen elemezniük egy-egy előadást, esetleg közösen megrendezni egy-egy szövegkönyvet. Az igazsághoz ellenben az is hozzátartozik, hogy jó lenne, ha ezekre a szemináriumokra ne olyan emberek jönnének, akik éppen ráérnek, hanem akik ambíciót éreznek az ott hallottak és tapasztaltak otthoni kamatoztatására. Különböző fesztiválok s egyéb rendezvények bíráló bizottsági tagjaként sok esetben kellett például rádöbbennem arra, hogy egy-egy csoport értékelése közben a rendező egyszerűen nem tudta kifejteni vagy megvédeni színpadi elképzeléseit, mert a színház örökérvényű törvényszerűségeire fittyet hányva, nem is volt koncepciója! Ez is azt bizonyítja, hogy rendezőink sok esetben eléggé ösztönösen állnak neki a munkának, pedig színpadi produkció alapkérdése a mit, miért és hogyan elveinek megnyugtató és színpadilag is olvasható tisztázása. Nyilvánvaló, hogy a színpadon megelevenítendő emberi és erkölcsi dilemmákat, konfliktusokat csak az esztétikai kritériumokat, dramaturgiai és színpadi törvényszerűségeket figyelembe véve lehet jól megfogalmazni. — Elvárható, számonkérhető mindez egy amatőr csoporttól is? — Fogas kérdés, ám a lényeg szerintem abban rejlik, hogy a hivatásos és a színvonalasan végzett amatőr színjátszás között csak olyan érteíemben lehet különbség, hogy a profinak ez a hivatása, míg az amatőr esetünkben az anyanyelv ápolásának szándékával, az önmegvalósítás eszközeként, a szabad idejében végzi ezt a munkát. Mert a színjátszás egységes esztétikai kritériumokhoz igazodó férfimunka a javából! Kétségtelen, hogy az amatőr produkciók olykor valóban nehéz körülmények között, mindenképpen többletmunkaként születnek, de zsákutcába vezet az a szemlélet, ami ennek fejében szinte minden tekintetben elnéző igénytelenséget követel. Ha valaki elhatározza, hogy eljátszik egy-egy szerepet vagy előadást rendez, akkor számára nem lehet mentség az, hogy ehelyett fóliázhatna vagy tévézhetne... Az illetőnek vállalnia kell, hogy a tervezett színielőadás jobban vagy rosszabbul fog sikerülni. Persze, az amatőr színjátszók odaadását és lelkesedését mindenképpen értékelni kell! — Évekkel ezelőtt Te is vezettél irodalmi színpadot, úgyhogy saját tapasztalataidból kiindulva tudod, mennyire összetett feladat kialakítani, majd összetartani egy közösséget... — Igen, épp a somorjai Üzenet élén állva jöttem rá, hogy évek munkája kell ahhoz, amíg egy csoport eljut a kívánt színvonalra. Máról holnapra sohasem születnek maradandó sikerek. Rengeteg múlik a csoportvezetőn, azon, vajon vannak-e elképzelései, jó kapcsolata van-e a csoporttal, műhelymunkára tudja-e bírni társait? És mert az amatőr csoportokban mindenképpen csapatmunka folyik, a rendezőnek nemcsak azt kell elérnie, hogy a többiek hallgassanak rá, hanem a közösségi munka lényege és a kölcsönös bizalom igénye sem lehet puszta frázis. Ez sok tekintetben meghatározza a próbák és az előadások hangulatát, hiszen az együttes tagjainak ízlése, véleménye, ambícióinak sokrétűsége csupán fokozatosan illeszkedhet egymáshoz. Sajnos, az első balsiker láttán sok rendező elkedvetlenedik, pedig a jó előadások csak a hosszan tartó munka gyümölcseként születhetnek meg. — Miben látod az együtteseket fölkereső szakmai tanácsadók szerepét illetve a különböző bíráló bizottságok feladatát? — A szakmai tanácsadásról röviden csak annyit, hogy az amatőr mozgalom társadalmi jelentőségére való tekintettel, nagy szükség lenne a kerületi és járási népművelési központok szakemberekből álló gárdáinak megerősítésére. Olyan szakemberekre gondolok, akik képesek az amatőr csoportokat erkölcsileg és szakmailag is támogatni, mert érzésem szerint a rendezők gyakorta magukra maradnak problémáikkal. Gondolom, elég a darabválasztás rendkívül komoly és sarkalatos kérdését említenem, hiszen sok esetben már ekkor eldől egy-egy előadás sikere vagy kudarca. Általános tapasztalat, hogy csak akkor figyelünk oda a csoportra, akkor nyújtunk neki módszertani segítséget, amikor már vajmi keveset tudunk változtatni az előadáson. Alapvető hiányosságokat egyszerűen nem lehet utólagosan kikozmetikázni, mint ahogy a teljesen elhibázott darabválasztást vagy rendezést sem lehet gyökeresen megváltoztatni. De az úgynevezett zsüriprobléma is szorosan összefügg az amatőr mozgalom megbecsülésével. Ezért már járási szinten is olyan szakembereket kell meghívni a bíráló bizottságokba, akik fölkészülten tudnak szavahihető véleményt mondani. Természetesen, a központi seregszemlékre ugyanez hatványozottan érvényes. — Véleményed szerint olykor-olykor a bíráló bizottság is ludas abban, ha mondjuk a Jókai napok után egy-egy csoport felhagy a munkával? — Valaki megsértődhet a bírálat miatt, érzékenyen reagálhat a zsűri által kifogásolt hibákra, sőt ideig-óráig el is kedvetlenedhet; de ha az illető dolgozni akar, akkor nem hagyja abba pusztán azért, mert a fesztiválon őszinte, általa azonban igazságtalannak vélt kritikát kapott. Ha egy csoport ezért hagy fel a munkával, akkor egyértelműen a felkészültséggel és az ambícióval van baj! — Országszerte tapasztalható jelenség, hogy egyre több csoport támaszkodik hivatásos rendezők, díszlettervezők, színészek segítségére. Ki tudja miért, de hazai magyar viszonylatban eléggé nehézkesen valósulnak meg ezek a törekvések... — Ebben a tekintetben valóban szaporábbra kell fognunk lépteinket, mert a szlovák és a cseh együttesek példája egyaránt azt bizonyítja, hogy a jövő útja mindenképpen errefelé vezet. Elsősorban a rendezők, de a jobb csoportok tagjai számára is patrónusokat kell találni. Körültekintően rugalmas irányítással és céltudatos munkával olyan színvonalat kell elérni az amatőr művészeti mozgalomban, hogy az üzemeknek vagy szövetkezeteknek is érdekében álljon Nymodon is biztosítani a dolgozók művelődését és szórakozását. — Miként látod: rend van amatőr színjátszásunk házatáján ? — Nincs, és talán nem is lesz soha, hiszen a mozgalom állandóan hullámzik s forrásban van, ami a színjátszásban lényegében törvényszerű jelenség. Más kérdés, hogy amatőr színjátszó mozgalmunkban egyelőre a kelleténél is több a bizonytalanság, a zűrzavar. — Vajon miért? — Úgy érzem, hogy sem az irányítás, sem a gyakorlati megvalósítás szintjén nem veszszük eléggé komolyan az öntevékeny színjátszást. Sok helyütt tapasztalni, hogy hiányzik a lelkiismeretesebb hozzáállás, a körültekintőbb irányítás, a növekvő igényesség, a céltudatosabb feladatvállalás. — Sokan megkérdőjelezik, kétségbe vonják az amatőr színjátszás jövőjét... — Szerintem alaptalanul, mert hovatovább több lesz a szabad időnk, s nem mindegy, mit teszünk a napnak ezekben az óráiban. Az amatőr színjátszás mindenképpen nagyszerű időtöltési forma. Nemcsak önmagunkat gazdagítjuk vele, hanem a közösséget is. A sikernek egyetlen „titka" van; a színpadot komolyan kell venni! Irodalmi összeállítást vagy pódiumjátékot gyakorolva, vígjátékot próbálva vagy drámát játszva egyaránt. MIKLÓSI PÉTER
