A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-08 / 19. szám
ázsiai városba küldjék, ahonnan bevonult. E város mellett volt egy kis hegyi szanatórium — Kedves fiam — mondta a gyűrött válllapu egyenruhát viselő, bozontos ősz hajú főorvos: térjen észre! Egy hónapja van. Oda pedig csak az utazás tíz nap oda-vissza. — Előfordul, hogy egyetlen nap egy évnél is drágább — ellenkezett Petrov. — Nos, ha Így áll a dolog ... Ha különleges okai vannak arra, hogy oda igyekezzen — dünnyögte az orvos —, akkor én nem tehetek mást, mint hogy széttárom a karomat, és beleegyezem. Az útja Moszkván keresztül vitt. Vonatja éjfélkor érkezett Moszkvába, onnan pedig kora reggel indult a következő vonat a közép-ázsiai városba. Moszkvában egy gyötrelmesen hosszú éjszakát kellett töltenie a pályaudvaron. Petrovot már jóval Moszkva előtt izgalom fogta el, alkonyaikor, amikor a vonat, gőzzel a nyírfaligetek fáit súrolva, még Szmolenszk vidékén száguldott. Este pedig az ablakon túl sötét nyaralók, hócsikok, dérlepte kertek suhantak tova. Azután felderengett a félig elsötétített Moszkva bágyadt pírja, végül elsiklottak az ablakok előtt az éjszakai Belorusz-pályaudvar öblösen kongó, üres peronjai — és azután megálltak. Jeleňa Petrovna eloltotta a lámpát, az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt. A fűtőtestből meleg áradt. Homályos éjszaka borult a moszkvai háztetőkre. — Nos — mondta Jeleňa Petrovna, s ujjait a szemöldökére szorította: így szokott tenni, amikor elgondolkodott. — Nos, Közép-Ázsiából visszajöttél Moszkvába. Az ismerős munka, a barátnőid, — minden a régi. Mit akarsz hát? — Mit akarsz hát? — ismételte, és elhallgatott. Szeme sarkában könnycsepp jelent meg. Nem törölte le, figyelmesen kinézett az ablakon. — Ha tudnám, miféle titokzatos boldogság ez? Mi a titka? Nehéz dolog, hogy az ember állandóan egyedül legyen, és mindent lásson — akár ezt az éjszakát —, mindenre gondoljon, és senkire rá ne mosolyogjon, senkinek a vállára ne tegye rá a kezét, s ne mondja: „Nézd, milyen gyönyörűen esik a hó." Az asztalon álló telefon óvatosan felcsendült. Jeleňa Petrovna felvette a kagylót. Egy férfihang Mását kérte. — Mása már nem lakik itt — felelte Jeleňa Petrovna. — Ki keresi? — A dolog úgy áll — mondta némi gondolkodás után a férfihang —, hogy ő nem ismer engem. Céltalan, hogy bemutatkozzam. — Furcsa! — felelte gúnyosan Jeleňa Petrovna. — Nagyon — ismerte el a férfihang. — Most érkeztem a frontról... — Mégis mit mondjak neki? Nem a fivérétől hozott hirt? Ő is a fronton van. — Nem, a fivérét nem ismerem — válaszolt a hang, és elhallgatott. — Nos, hát akkor? Várok — mondta Jeleňa Petrovna. — Talán letegyem a kagylót? — Várjon! — mondta könyörgőn a férfihang. — Átutazóban vagyok Moszkvában. A Belorusz-pályaudvarról telefonálok. Nem tudom, sikerül-e elmondanom azt, amit akarok. Sokan várnak a telefonra. — Akkor beszéljen gyorsabban. Jeleňa Petrovna az ablaknál állva hallgatta a férfi szavait. Összeráncolta a homlokát, azután elmosolyodott, kezét az ablak felé nyújtotta; ekkor szemét kimeresztve, egy szürke kismacska ugrott rá nagy zajjal a függönyre, — s ő rászólt: — Pszt! Mi lelt?! — Dehogy, nem magának mondom — nevetett Jeleňa Petrovna. — A cicának. Hallgatom, bár még semmit sem értek az egészből. Igen, igen. Valóban, furcsa dolog. De talán éppen így jó ... Mindenre emlékszem: a pályaudvarra, az éjszakára, a szélre. Csak magára nem emlékszem. Hát valóban a hangom után?... De hát milyen csodabogár maga! Mikor indul a vonatja? Nem is tudom, mit gondoljak. Persze, hogy kár. Súlyos a sebe? Fejseb? Hiszen szörnyen elfárad ott a pályaudvaron. Magának nem szabad éjnek idején Moszkvában járkálnia. Nem szabad! Feltartóztathatják. Igen, halló! Beszéljen! A beszélgetés hirtelen félbeszakadt. Jeleňa Petrovna lassan letette a kagylót. — Talán újra felhív — mondta; leült az asztal mellett álló karosszékbe, megkereste a letett cigarettáját, és mohón rágyújtott. Elmúlt negyedóra, azután félóra, de senki nem telefonált. Az óra kettőt ütött. — Hát nem! Ez képtelenség! — mondta hangosan Jeleňa Petrovna, és felugrott. — Ebbe beleörülök. A szekrényhez ugrott, kitárta az ajtaját. A kismacska ijedtében a divány alá bújt. Jeleňa Petrovna kapkodva kivette a fekete ruháját, azután felborította a parfümös üveget. A kismacska a divány alatt ült és reszketett a vadászszenvedélytől, és szétterpesztett lábával hol a csipke, hol a könnyű zsebkendő után kapott, amely sorra elrepült mellette. Ez a játék kedvére való volt; fintorgott, sőt tüszkölt is a holmi furcsa szagától. Amikor Jeleňa Petrovna kilépett a házból, az óra hármat ütött. Moszkva az utcalámpák és a hó bágyadt fénye közepette aludt. A Puskin téren a járőr megállította. Jeleňa Petrovna megmutatta a katonáknak az iratait, közölte, hogy a férje, aki megsebesült a fronton, átutazóban van Moszkvában. Most a Belorusz-pályaudvaron van, és neki találkoznia kell vele. A férj szóra Jeleňa Petrovna elpirult, de a katonák közül egyik sem vette észre. A katonák topogtak, gondolkodtak, azután a parancsnokuk megjegyezte: — Tegyük fel, hogy igaz. Moszkvában azonban hadiállapot van, polgártársnő. — Olyan kevés időm van — mondta kétségbeesetten Jeleňa Petrovna. — Éppen ez az! — dünnyögte a parancsnok. — Ha volna ideje, akkor most mi okvetlenül őrizetbe vennénk. Erre mérget veheti Ide hallgasson, Szidorov — mondta aztán az egyik alacsony termetű katonának: — Állíts meg egy autót. Az alacsony termetű katona megállított egy üres személyautót. A járőrparancsnok igazoltatta a sofőrt, beszélt vele, majd Jeleňa Petrovnához fordult: — Szálljon be! Szidorov, te elkíséred a polgártársnőt a pályaudvarra. Ellenőrzés kedvéért — tette hozzá, és elmosolyodott. — Különben azért is, nehogy újra feltartóztassák magát. Jeleňa Petrovna besietett a pályaudvar zöldes színű csarnokába, de nyomban elfúlt a lélegzete, úgy rémlett, elállt a szívverése. Ha módja lett volna rá, akkor lehunyja a szemét, a falhoz támaszkodik, és így áll, s közben hallgatja, amint vékony hangon zümmög valami — talán a pályaudvari csillárban a villanyégő, de talán a halántékában lüktető vér zúgott. A fapadokon fáradt emberek aludtak ülve. Az egyik távoli pádon egy elgyötört arcú, sovány tiszt ült. Bal szemét fekete kötés takarta. Jeleňa Petrovna odament hozzá, s így szólt: — Hát itt vagyok ... A tiszt gyorsan felállt. — Hát itt vagyok . .. ismételte Jeleňa Petrovna, és elmosolyodott. — De maga szakasztott olyan, amilyennek elképzeltem. A váróterem megingott, falai félresiklottak ... Petrov megfogta Petrovna karját, leültette a padra, ahonnan az egyik közlegény zavartan leszedte a kenyérzsákját, hogy Jeleňa Petrovnának kényelmesebb helye legyen. Ö Petrov izgatott arcára nézett — erre a kedves, szinte egészen ismerős arcra, — és halkan kérdezte: — Maga érti ezt? — Nem — felelte Petrov. — De kell-e értenie? — Talán valóban nem is kell — állott rá Jeleňa Petrovna, és felsóhajtott. — Szegénykém, mennyire megijesztettem. A keze olyan, mint a jég. Megfogta Petrov hideg kezét és a két tenyere között melengette. — Ez az érzés hosszú időre szól... — mondta szinte önmagának. Petrov hallgatott. Jeleňa Petrovna hangjából gyengédség és aggodalom csendült ki, mint akkor, azon a decemberi éjszakán a pályaudvaron, amikor a szél havat hordott a sivatag felől. Petrov hallgatott, de úgy érezte, hogy már nagyon sokat, majdnem mindent elmondott Jeleňa Petrovnának. A közép-ázsiai város a hómezők fehérségével és a tavasziasan tiszta égen ragyogó, óriási nappal fogadta Petrovot. Az Ala-Tau hegyláncnak patyolat tiszta, kékes jégpáncélja ragyogóan csillogott a város felé. A hegyek között olykor lavinák zúdultak alá, s fölöttük fehér porhó csapott a magasba. Az utcákon ballagó szamarak rázogatták a dérlepte fülüket. Csilingelt a víz az öntözöárkok jégkérege alatt, s mint megannyi óriási téli rózsa, az elökertekben virult a bolyhos hóval borított, megfagyott kupvirág. Petrov magába szívta a levegőt, s nem tudott betelni vele. Még a feje is megfájdult ettől a téli levegőtől. Csodálkozva gondolt arra, hogy egy évvel ezelőtt még zordnak és vészjóslónak tűnt ez a város. Makacs emlékezete azonban most ugyanilyen derűs napokat, ugyanilyen kristálytiszta eget, a megfagyott lomb ugyanilyen illatát, a százéves kertek ugyanilyen csöndjét fedezte fel a múltban. Azelőtt nem vette észre ezt. Miért nem?Talán azért nem, mert egyedül volt, s mindig egyedül nézte mindezt. És nem volt mellette sem meleg kéz, sem nevető szempár, és ez a mély zengésű hang sem hallatszott. Petrov a város közelében levő szanatóriumban lakott, a magas hegy, fagyos táj pompája közepette, ahol — legalább úgy látszott — a csillagok éjszakára megfagytak, és szúrós jégpáncélba burkolóztak. Szüntelenül könnyű izgalomban élt. Ez az izgalom egyre fokozódott, míg végül a valószínűtlen és majdnem kibírhatatlan boldogság érzésévé változott; amikor egy csupán három szóból álló táviratot kapott: „Húszadikán érkezem, várjon". E távirat után minden felbolydult, akár a hóvihar, amely nem hagyja az embert lélegzethez jutni, megvakitja, s az egész világot fehér szivárvánnyá változtatja. ... Az éjszakai pályaudvar, a megremegő kedves száj hideg csókja, a hangja, az éjszakai út a szanatóriumba, a vadalma-erdőn keresztül, a vízesések zúgása, amelyek súlyos tajtékot zúdítottak alá a hó és a széldöntötte fák közepette. Meg a csillagok világoskék pírja, amint lassan a hegyek fölé emelkednek, örök és vakító füzérükkel. És a sivatagok, a hegyek, a tél levegője, amely arcunkba fújt a meredek lejtő szélén, ahol egy percre megálltak, hogy egy pillantást vessenek a végtelen éjszakába vesző csúcsokra, amelyek a jeges hó halvány fényével csillogtak. És Jeleňa Petrovna szavai, amelyeket halkan, szinte kétségbeesetten mondott." — Ez az érzés hosszú, nagyon hosszú időre szól... Talán örökre. Ford.: Gellért György DÉNES GYÖRGY Menyegző Tündöklő almafák fehéren habzó kertek a gyepen már lépked a tavasz tündérlánya renyhe pocsolyákban lubickolnak a vágyak az ég ledér felhőivel melyek tereferélve öltöznek vetkőznek A pocsolyák tükrében ott lépkednek ők is a menyasszony ezüst csipkéiben fátylaiban virágaiban melyek elrejtik a nyugtalan szivet elrejtik a gondolatok papagáj-seregét a pillangókat és a darazsakat meg a sóhajt A pocsolyák tükrében ott ragyog a vőlegény arca ott úszik a szeme kékje s összevegyül a felhőkkel az alma fák szűzi csokrával a lányok mosolyával akik méltósággal ringatják derekukat s pirulva rejtegetik lányságuk gyöngykoszorúját Harang kondu! a házak felütik vén fejüket mintha titkos kéz érintette volna fehér falaikat mintha megnyílt volna bennük a sejtelem forrása A násznép tarka kígyóként siklik a friss sáron át sem arca sem szíve sem teste csak fehér fekete ruhája csak virágai s kegyetlen öröme JULIUS LENKO Virág és dal Sok hidat láttam, várost és folyót, de az illanó évek azt mondják nekem, csak pici résen láttam a világot. Tudom, ami elmúlt, nem tér vissza már. Nem villan felém Grönland havas síkja, nem zeng Óceánia asszony-éneke, Pamír vizeinek dalát sem hallhatom. Az argentin mezők ekefordulóin sosem állhatok meg. Örök talány marad számomra annyi ország, város. Nem áhítom a szépet, mely messze repült tőlem, mert a fölfakadt szilvák ajka súgja titokzatos, forró suttogással, hogy nálunk otthon, ismeretlen tájon, kékhabos ég alatt, nevesincs hegyen túl, mélységes völgyben, szürke kúp alatt szenvedélyt fakasztó hegyi parlag vár rám, parlag közepében virág, s virág mellett a dal. Mindjárt elfelejtem a világ-körhintát, csak a tíszta rímnek hallom a csengését. E szép virág láttán és e dal hallatán száz határon által gázolok örömmel. (Dénes György fordítása) 11
