A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-08 / 19. szám
KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ Ó, hová tűnt a csillagokkal izzó S jéghidegen tündöklő éjszakaI SZ. SZOLOVJOV Petrov festőművészt a háború második évében hívták be, az egyik közép-ázsiai nagyvárosból. Petrovot Moszkvából ebbe a városba evakuálták. A várostól délre zord falként emelkedett az Ala-Tau-hegylánc. Kora tél volt. A hó már belepte a hegycsúcsokat. A hideg házakban esténként csönd és sötétség volt, csak itt-ott pislákoltak mécsesek az ablak mögött. A városban igen korán kikapcsolták a világítást. Éjszaka a lombjavesztett nyírfák fölött felkelt a hold, és éles fényétől a város akkor vészjóslónak látszott. Petrov egy deszkafalú kis házban lakott, a hegyi patak mellett, amely megkerülte a város szélét. A patak zúgása sohasem változott. Éjjelente Petrov elhallgatta, amikor a vékony matracon feküdt, a háziak zongorája mögött. A víz a köveken át csörgött, és a falon túl lomhán, szüntelenül rágcsált a szomszédék vén tevéje. A vonat éjjel indult a városból. A néptelen pályaudvar előtt zúgtak a jéggel borított szilfák. A szuroksötét ázsiai éjszaka száraz havat sepert a vasúti kocsik között. Petrovot senki sem kísérte ki. Sem barátokat, sem emlékeket nem hagyott itt — semmi mást, csak azt az érzést, hogy itt megtorpant az élete. Csupán harminc-egynéhány éves volt, a hajléktalanság miatt azonban öregembernek érezte magát. Felszállt a vasúti kocsiba, bepréselte magát az egyik sarokba, cigarettára gyújtott. A peronon egy ismeretlen katona búcsúzkodott egy fiatal nőtől. Petrov a nö szavait hallgatva, megmagyarázhatatlan megkönynyebbülést érzett amiatt, hogy az magázta a katonát. Mély zengésű, tiszta, őszinte hangja volt. Petrovnak az jutott az eszébe, hogy az ilyen hangra, mint a távoli hívó szóra, elindulhat az ember, — sivatagokon, vaksötét éjszakán, jégtorlaszokon keresztül —, megy. egyre csak megy, véresre töri a lábát, amikor pedig elfogy az ereje, leroskad és tovább kúszik. Csak hogy megpillantsa őt, az ajtófélfába kapaszkodjon, s ezt mondja: — Nos ... itt vagyok... ne űzzön el. Vannak olyan hangok, amelyek szinte boldogságot Ígérnek. Amikor a vonat elindult, Petrov kinézett az ablakon. A peronon, a lámpa világos fénycsíkjában megpillantotta a fiatal nőt. Sápadt arc, halvány mosoly, magasra emelt kéz- és vége. Az ablakra nyomban ráborult az éjszaka. — Ha megáll Moszkvában mondta utoljára a nö a katonának —, akkor hívja fel Mását, — és megmondta a telefonszámot. Petrov sokáig ismételgette magában a számot, és azután, mert nem -bízott az emlékezőtehetségében, felírta a katonai igazolványára. Útközben Petrov gyakran nézett ki az ablakon. A távírópóznák hosszú sorai tovatűntek a sűrű hómezök, a kékesszürke messzeség közepette. A közép-ázsiai város mind meszszebbre távolodott, oda már nem volt visszatérés. Lassanként emlékké változott — homályos és valószerűtlen emlékké, amely elvész az élet folyama közben, ahogyan elvész egyetlen átélt nap a hosszú esztendő háromszázhatvanöt napja között. A tél, a tavasz és az esős nyár harcok közepette telt el. A Vityebszk környéki védelem áttörése során Petrov fejsebet kapott. Három hónapig feküdt a tábori kórházban. Itt úgy döntöttek, hogy szanatóriumba küldik, hogy erőre kapjon a súlyos sebesülés után. Petrov azt kérte, hogy abba a közép-10
