A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 18. szám
Emberi sorsok i_______i em vitás, hogy John Maserfield jobb volt matróznak, mint udvari költőnek, de nekem tetszik a versének ez a néhány sora: Megyek hozzád, futok megint, magános tenger, .szabad ég. már szinte látlak, nagy hajóm. fölötted vezércsillag ég. Tetszik, mert csak ezzel tudom megmagyarázni Siegfried barátomnak, hogy miért jöttem el megint Rostockba, és miért kívánok kikötőt, tengert, hajókat látni, miért akarom legalább a Warnowi-öblöt körülhajózni. — Még tengerjáró lesz belőled — mondja kacsintva, és figyelmeztet: — Maradjunk inkább itt, az elülső fedélzeten, innen többet lehet látni. — Most tengerjárók vagyunk — mondom önérzetesen. — Indulhatna is már a hajónk, a „Vorwärts", magyarra fordítva a nevét az „Előre". Rendszerető ember a barátom, azonnal pontosít: „Vorwärts II" a neve. Igaza van, hiszen tegnap Schmarl halászfaluban megnéztük hajónk hasonló nevű elődjét, az 1250 tonnás Vorwärts l-et, és fel is jegyeztem: 1952-ben az NDK kereskedelmi flottája ezzel kezdte meg a tevékenységét; már akkor 50 éves volt, ma az úttörők szórakoztatására szolgál. — És azt is feljegyezted — kérdi Siegfried —, hogy mi a helyzet ma ? Mutatom neki noteszomban: a flottának ma 200 tengeri hajója van, összesen 1,8 millió brutto regiszter tonna űrtartalommal, s a legnagyobb hajó 45 000 tonnás. Aztán sietve megjegyzem: — Tudtommal csehszlovák hajók is járnak errefelé. Hümmög rá valamit, de inkább a sirályokat figyeli. Szó se róla, furcsa látvány: ott az egyik szinte ráhasal a levegőre, csak lebeg és lebeg, alig mozdul, szárnya csücske is alig-alig rezzen. Felbúg a hajókürt, indulunk. Előttünk szikrázó szürkeség, mely egyre szélesebb, és sejtelmesebb. Bal felé nézek; nagy, fedett csarnok előtt óriásdaruk erdejét látom. Magamat pedig hajósinasnak képzelem: Jim Hawkins vagyok most, aki kucorogva figyel, vacogva hallgatja a szél zúgását. Jobbra nézek: egy nagy szovjet óceánjáró, a „Mekhanik Gerasimow" árnyékában haladunk éppen. A nagy hajó méreteit vizsgálgatom. Persze, nem akárhogyan, hanem a regényből ismert „Derbent" tankhajó matrózának szemével. Minek ilyenkor beszélgetni? Mozdul ám a szikrázó szürkeség. Előbb a kis méretű motoroshajót látom meg, de feltűnik mögötte egy jóval nagyobb, hatalmas tengerjáró is. — így vezetik be a révhajók a kikötőbe a tengeri hajókat — magyarázza barátom, és megjegyzi: — Ami ugyebár ismeretes a „tengerjárók" előtt... Hümmögök, mit mondhatnék erre, inkább fényképezek, és feljegyzem: „Arni" a révbárka neve, a tengerhajóé pedig „Müggelsee". Arra gondolok, hogy a „tengerjárókra" tett célzatos megjegyzéskor legjobb.csak krákogni, mint Ben Gunn tette, amikor két kerek sajttal a hóna alatt a hátsó fedélzeten sétálgatott. Balra, a part felé fordulok, majd kikötünk. — Megyünk a múzeumba! Kérdezném, hogy mifélébe, hiszen sehol sem látok épületet, de figyelem a velünk utazó úttörőket, természetesnek tartják ezt a bejelentést, így én nem szólok. A múzeum egy másik hajó. Neve: „Traditionsschiff", vagyis hagyományőrző hajó. 1958-ban épített, 157,6 méter hoszszú, 4 dízelmotorral felszerelt korszerű vízijármű. Gépházában rendezték be a német hajógyártás történetét bemutató igen érdekes múzeumot. Egyébként a hajót szabadon, tetszés szerint be lehet járni. Megtekintése után tovább hajózunk, Warnemünde felé. Egyre metszőbbnek, hidegebbnek érzem a szelet, előveszem hát a hazulról hozott kisüveget, és borovicskával kínálom a barátomat. Warnemünde most is, mint öt évvel ezelőtt, amikor legutóbb jártam itt: szelesen kedves. A kompkikötő, ahol a vonatszerelvények felfutnak a komphajóra, hogy az vigye őket tovább Dániába, bizony szeles. A hajógyár, a Neptunvwerf nagyobb, mint volt. Végigsétálunk a halászkikötő, az Alte Strom mentén, egészen a móló bejáratánál álló kilátótoronyig. Onnan átmegyünk a Warnow deltájának másik ágához, s a híd mellől figyeljük a kikötő felé igyekvőket. Nem akarok hinni a szememnek, amikor meglátom, hogy az országútról a kikötő felé kanyarodik egy csehszlovák jelzésű autó, mégpedig komáromi rendszámú. — Tőlünk jött — mutatom a barátomnak, lelkendezve, mint aki valami különöset lát. Siegfried megnézi az elsuhanó autót, és nagyon tárgyilagosan csak ennyit mond: — Ne kívánd tőlem, hogy most kiselőadást tartsak a KGST jelentőségéről. Különben, pedig tudhatnád, hogy az itteni hajógyár meg a komáromi baráti üzemek. Nem maradok adós a válasszal: — Persze, persze, azért magyarázom, hogy mi bizony tengerjárók vagyunk. Nincs hát vita, újra hajóra szádunk. Olyanra, melynek úti célja Rügen szigete. Vagyis: kihajózunk a nyílt tengerre. Egészen otthonosan érzem magam a hajón, gondosan bejegyzem noteszomba, hogy a komphajónak, amely mellett az előbb elhaladtunk, „Inselberg Rostock" a neve. Felírom a révhajóra várakozó angol felségjelű hajó nevét is: „Upwey Grange". Később persze legyintek: — Nem írok én semmit, úgyis vezet hajónaplót a kapitány vagy valamelyik tiszt. Inkább körbejárom a fedélzetet, nézem a tengert. Szemem nem akar betelni a látvánnyal. Hideg a szél, nem baj. Szikrázó fényességű az ég, vakító kékségű a víz, nem zavar. A levegőnek só és füszerillata van, egészen kellemes, ha szokatlan is. Olyan szabadságot érzek, mint amikor a csallóközi tájat látom magam előtt. Most lesz tudatossá bennem, hogy mit kerestem, miért jöttem tengerre: a teljességnek azért az érzéséért, amit csak gyermekkorban vagy nagyon fiatalon ismerünk, amikor készek vagyunk a nagyszerí ismeretlennel azonosulni. Barátom figyelmeztet: — Még látni a kilátótornyot, amely éjjelenként világítótoronyként szolgál a hajósoknak. Pillants csak vissza. — Egyszer majd felmegyünk még oda, a toronyba is — mondom. Komolyan, meggyőződött elhatározottsággal, mert nemcsak hiszem, hogy tengerjárók vagyunk, érzem, tudom: a Baltitenger a miénk is. HAJDÚ ANDRÁS A szerző felvételei CSAPDA Az eset amelyből rendőrségi ügy, majd bírósági eljárás lett, reggel fél kilenckor kezdődött és este húsz óra után fejeződött be. § § § H. Mária, az N.-i nagyüzem pénztárosa reggel nyolc óra után elindult, hogy az Állami Bank járási kirendeltségében fölvegye a dolgozók bérét: 140 000 koronát. Előírás szerint elkísérte őt a vállalati rendészet vezetője. Az üzem és a bank közötti utat, mint mindig, ezúttal is gépkocsin tették meg. A pénztárosnő előzőleg összeállította a cimletjegyzéket, amelynek alapján a pénzt igényli. Pontosan megjelölte, hány darab ötszázas, százas, ötvenes és húszas bankót kér. E címletjegyzékbe, óvatlanul, az igényelt kétszáz darab ötszáz koronás mellé egy harmadik nulla is került: a 200-ból Így 2000 lett. A nullát a pénztárosnö irta be. Később úgy vallott, hogy a szorzást véletlenül végezte hibásan, ő maga sem vette észre, hiszen a végösszeg ennek ellenére a helyes 140 ezer korona maradt. A bank pénztárosának, S. Gabriellának elkerülte a figyelmét, hogy ha a végösszeg 140 ezer korona, akkor nem adhat pusztán az ötszázas címletekből kétezer darabot. Egymillió 40 ezer koronát fizetett ki 140 ezer korona helyett! H. Mária visszaindult az üzembe. Az elő írásoknak megfelelően — a gépkocsiig, illetve az autóból az üzemi pénztárszobába — most már a rendészet vezetője viszi a pénzzel teli táskát. § § § Az üzem gazdasági részlegvezetőjének utasítása szerint F. Júlia, a bérelszámoló iroda adminisztrátora segít a pénztárosnönek a borítékolásban. Amikor F. Júlia belép a pénztárszobába, csak H. Mária tartózkodik ott. A pénzt címletenként már kirakta az asztalra. A bérosztáshoz szükséges szokásos boritékmennyiséget elövették a páncélszekrényből és hozzáláttak a munkához. Már minden alkalmazottnak borítékba tét ték a bérét, és mégis maradt 850 ezer korona. Hogy a következő néhány percben mi történt a két nő között, nem lehet pontosan rekonstruálni. Utólag egymásra igyekeztek hárítani a felelősséget, mondván: a másik agyában pattant ki az ötlet, a másiknak jutott eszébe a vétkes gondolat. . . Mindenesetre gyors félszavakkal és pillantásokkal kellett eldönteniük, hogy a pénzt elrejtik, hiszen az idő sürgetett. Hogy milyen arányban osztják majd el a nagy összeget, és egyáltalán mikor veszik majd elő, erről talán nem is esett szó közöttük. Gyorsan, kapkodva becsomagolják a pénzt. F. Júlia távozási engedélyt kér, és pontban negyed egykor hivatalos kilépővel elhagyja az üzemet. Közel lakik az üzemhez, hazaszalad s elrejti a csomagot. Hatvanöt perccel később tér vissza munkahelyére, természetesen, most már a csomag nélkül. § § § A bank pénztárosnöje időközben fölfedezi a tetemes hiányt. Azonnal jelenti feletteseinek. Végigvizsgálják a kifizetett tételeket. Rájönnek, hogy a szóbanforgó nagyüzemmel szemben voltak „bőkezűek": nem 140 ezer, hanem egymillió 40 ezer koronát fizettek ki! Azonnal telefonálnak az üzembe, ahol H. Mária azonban letagadja, hogy 850 ezer koronával többet kapott a kért összegnél. Újabb telefonhívás a bankból: az üzem főkönyvelőjét keresik, aki azonnal beszél is H. Máriával és F. Júliával. Mindketten azt állítják, hogy a szokásos, kért összeget borítékolták, hogy nem volt több pénz. A főkönyvelő azonnal pénztárrovancsolást rendel el; a 850 ezer korona, természetesen, nem kerül elő! Ezt hivatalosan is közük a bankkal. A főkönyvelő szól közben az igazgatónak, aki azonnal magához hivatja a pénztárosnőt, az adminisztrátort, a bankban járt rendészt és a gépkocsivezetőt. A nők továbbra is tagadnak; a rendész és a sofőr azt vallják, hogy súlyra és „külalakra" egyaránt nagyobb pakkban hozták a pénzt, mint máskor. A bank közben rendőrségi följelentést tesz. Azonnal nyomozók szállnak ki a helyszínre. H. Mária és F. Júlia érzi, hogy szorulni látszik a hurok, úgyhogy elöszörre bátortalanul tagadnak, de másodszori „rákérdezésre" bevallják: a pénzt elrejtették. F. Júlia azt is bevallja, hogy otthon rejtette el a csomagot. A pénz este nyolc órakor megkerül, érintetlen csomagolásban. Mindkettőjüket, azonnali fegyelmivel, elbocsátották az üzemből. A rendőrség eljárást indított ellenük társadalmi tulajdon jogtalan elsajátításának vétségéért. § § § Az ügy ezzel nem zárult le, hanem a bankban is vizsgálatot folytattak arról: hogyan történhetett a tévedés? Az előírások szerint a címletjegyzék először a számfejtőhöz került, aki a végösszeg helyessége láttán kipipálta az irat egyes sorait és visszaadta a bank pénztárosnőjének. Ő — futólag — szintén ellenőrizte, de ugyancsak elkerülte figyelmét a durva hiba. Figyelmetlenségből tehát két ellenőrzésen is átcsúszott a plusz nulla. A rendőrségi vizsgálat megállapította, hogy az eljárás ugyan az ügyviteli szabályoknak megfelelően történt, magát az elfizetést azonban a számfejtő és a pénztáros figyelmetlensége okozta. Tényként azt is rögzítették, hogy aznap rendkívül nagy forgalom volt. A bank pénztárosnöje csaknem százmillió korona értékben nyolcvannégy kifizetést teljesített. A pénztárosnö tévedése nem volt szándékos, bizonyítottan óhatatlanul fordult elő a kifizetések száma és nagysága miatt. Az illetékes bankiroda igazgatósága írásbeli figyelmeztetésben rótta meg a számfejtőt és a pénztárost. A rendőrség eljárást indított ellenük a társadalmi tulajdon hanyag kezelése miatt... A hanyagság így szegődött a megkisértés bűntársává. Mindkettő lelkiismeret dolga. 17
