A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 18. szám
Si CHAMPOLLION j> ÉS A TÖBBIEK A XVIII. század végéig jóformán semmiféle figyelemreméltó esemény nem történt az egyiptológiában. A hieroglifák továbbra is makacsul őrizték titkaikat, jóllehet néhány derék szerző büszkén állította, hogy megfejtette a rejtélyt. A legváltozatosabb elméletek tömkelegé látott napvilágot, melyek közül még a héber-eredet látszott a legszolidabbnak. Akadt olyan, aki az egyik szentély falán talált hieroglif szövegben felismerni vélte a századik zsoltárt; mások bibliai idézeteket láttak a feliratokban. S hogy a képzelet korlátlanul csapongott, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Palin gróf esete, aki határozottan állította, hogy az egyiptomi és a kínai nyelv közeli rokonságban áll egymással; erről — szerinte — könnyen meg is győződhetünk; fordítsuk le, mondjuk, Dávid zsoltárait kínai nyelvre, Írjuk le az így kapott szöveget ókinai betűkkel — s máris kezünkben az egyiptomi Írás kulcsa. Szintén ö volt az, aki egy éjszaka alatt „megfejtette'* a rosette-i kö egyiptomi szövegét, amelynek német fordí tását 1824-ben Drezdában adta ki. Hogy ilyen rövid idő alatt végzett a dologgal, abban nem látott semmi különöset, ép ellen kezöleg, meg volt győződve róla, hogy gyors módszere segítségével — ahogy ö maga irta — „elkerülhetők a rendszeres tévedések, amelyeket csakis hosszadalmas elmélkedés szülhet". Az egészben csak az a meglepő, hogy mindehhez nem volt szüksége a kínai betűkre, noha korábban ö maga ajánlotta őket. Hosszan sorolhatnánk még a képtele nebbnél képtelenebb ötleteket és megfejté seket, de kár az időt — és a helyet — vesztegetni rájuk. A XVIII. századi egyiptológiai munkák közül talán csak Carsten Niebuhr (róla még szó lesz a későbbiekben) kétkötetes műve, az Arábia leírása saját megfigyeléseim és az országban gyűjtött hírek alapján érdemel komolyabb figyelmet. Szó esik benne az egyiptomi Írásról is, s ezzel kapcsolatosan Niebuhr megjegyzi; „a hieroglifák olyan ismerősek lettek számomra, hogy betűírásként le tudtam őket rajzolni és ez a munka nagy örömömre szolgált". Egy más helyen kifejti, hogy a jelek között kétféle típust talált; „csak a nagyok az igazi szimbólumok" — állapítja meg, a kisebbek csupán lehetővé teszik a nagyok megértését és „a betűírás határozott nyomait viselik magukon". Niebuhr itt tulajdonképpen zseniálisan rátapintott az egyiptomi írás egyik sajátosságára, a determinatívumok szerepére. Ezek az értelmező jelek egyértelművé teszik a leírt szavakat; mivel az egyiptomi írás nem jelölte a magánhangzókat, gyakran előfordult, hogy több szónak azonos írott formája volt; a félreértések elkerülése végett a hieroglifák mellé vagy a szavak után oda írták a determinatívumot. Níebuhrt, mondanom sem kell, nem ezek a zseniális sejtések állították a figyelem előterébe, a hieroglifák titkai után nyomozó tudós elméket az idő tájt senki sem ingathatta meg abbéli hitükben, hogy a hieroglifák fogalmakat jelölnek. A véletlen folytán azonban Niebuhr müvének francia fordítása Napóleonhoz is eljutott, aki akkor még nem volt császár, sőt épp hogy kinevezték tábornokká, s inkább unalmában, semmint tudományos kíváncsiságból elolvasta a könyvet. Később, amikor hadserege élén elindult Egyiptom felé (1798-ban), nem kis mértékben Niebuhr hatására döntött úgy, hogy különböző tudósokat és szakembereket is magával visz, akik a katonai hadműveletekkel párhuzamosan szellemileg veszik birtokukba az országot. Az egyiptomi hadjárat katonai szempontból kudarccal végződött. A szárazföldi haderők ugyan sikeres hadműveleteket hajtottak végre, de Nelson admirális hajóhada tönkrezúzta a francia hadiflottát, s Napoleon sorsára hagyva seregeit kereket oldott Egyiptomból. A katonáknál sokkal eredményesebbek voltak a tudó Jean Francois Champollion sok, akik hatalmas anyagot gyűjtöttek össze; ennek egy részét még a hadjárat során hazaküldték, a többit pedig gondosan becsomagolva francia főtiszteknél helyezték el, de számolva az előre nem látható fejleményekkel, a fontosabb leletekről nemcsak hiteles rajzokat és feljegyzéseket, hanem gipszmásolatokat is készítettek. Mint utóbb kiderült, helyesen cselekedtek; az angolok ugyanis a francia kapituláció után (1801) a tudományos anyagra is igényt tartottak, s a franciák, ha vonakodva is, de kénytelenek voltak átengedni a leleteket, amelyeket az angolok sürgősen Londonba szállítottak és ott a British Museum-ban helyezték el őket. A franciáknak a rajzok és a gipszmásolatok maradtak, de vigasztalhatja őket azt a tény, hogy végül is egy franciának sikerült megfejtenie a hieroglifák titkát, mégpedig egy különleges kőlap jóvoltából, amely szinte régészeti legendává lett. Ezt a nevezetes kőlapot 1799. augusztus másodikán valamelyik francia katona ásta ki a földből alig 8 kilométernyire Rosette városától. Az asztallapnyi fekete bazalt simára csiszolt oldalán három oszlopban három felirat volt látható, ezek közül az egyiket a szakemberek viszonylag könnyedén elolvasták, mivel görögül íródott. Ebből megtudhatták. hogy mind a három szöveg tartalma ugyanaz; mivel a másik két szöveg egyike hieroglif jelekkel Íródott, elvileg kezükben volt a megfejtés kulcsa. A dolog azonban sokkal bonyolultabbnak bizonyult, mint ahogy azt eredetileg hitték. A középső oszlopban szereplő írást először valamilyen szíriai nyelven íródott szövegnek vélték, később aztán kiderült^hogy az nem más, mint a hieroglif írás késői változata, a démotikus írás. A tudományos világ a Courier de l'Egypte című lap 1799. augusztus 29-i számából értesült a szenzációs leletről. Csakhamar a szövegek másolatai is megérkeztek Európába, és megkezdődött a nagy versenyfutás: kinek sikerül a legrövidebb idő alatt megfejtenie a titkot. Erre — bármennyire is hihetetlenül hangzik — még több mint húsz évig kellett várni. Igaz persze, hogy figyelemreméltó részeredmények is születtek közben; megemlíthetnénk például a svéd Ákerblad nevét vagy de Sacy francia professzorét, de mindenekelőtt a sokoldalú és zseniális Thomas Young-ét (1773—1829) — a modern fénytan egyik megalapozójáét —, aki 1814 tavaszán rávetette magát a rosette-i kö démotikus szövegének megfejtésére. Megfigyelte, hogy a görög szövegben bizonyos szavak ismétlődnek, tehát a démotikus szövegben is lenniük kell ismétlődő jelcsoportoknak. Ilyenformán sikerült szavakra bontania mind a démotikus, mind pedig a hieroglif írást, jóllehet elolvasni nem tudta őket. Neki is feltűntek azok az ovális névgyűrük (ezeket Champollion ké A rosette-i kó (részlet) söbb cartouche-nak nevezte el) a hieroglif jelekkel írt részben, amelyekről már előtte is gyanították, hogy az uralkodók neveit foglalják magukba. A véletlen folytán ráhibázott arra a névgyűrüre, amelyben Ptolemaiosz neve szerepelt, de mivel nem rendelkezett megfelelő nyelvi ismeretekkel, ráadásul azt sem tudhatta, hogy az egyiptomiak a magánhangzókat nem jelölték — ezen a ponton elakadt. Ez idő tájt Jean Francois Champollion (1790—1832) még csak huszonöt éves fiatalember, de már figyelemreméltó tudományos eredmények állnak mögötte. A korán érő zseni típusa volt: ötéves korában egyedül megtanul olvasni és írni (egy imakönyv segítségével), s ennek a tudásának hasznát is veheti, mivel édesapja Figeac-ban könyvkereskedő, s a kisfiú könyvek között nő fel. A nyelvtanulás nem jelent számára gondot; tizenegy évesen már folyékonyan beszél görögül és latinul s a héber nyelvben is otthonosan mozog (annál kevésbé a matematikában és más tárgyakban — így nem csoda, ha a bizonyítványa nem a legjobb); tizenkét éves, amikor megírja első .Tudományos müvét", a Híres kutyák történeté-t; a következő évben nekilát az arab, a szíriai, a kaldeus és a kopt nyelv elsajátításának. Mintha valami láthatatlan kéz vezetné az egyiptológia irányába; minden, amibe belefog, valamiképpen összefügg Egyiptommal. A rosette-i kőlapról egyébként ő is olvasott a Courier de l'Egypte 37. számában — 9 éves volt mindössze —, s már akkor felvetődött bene az a gondolat, hogy meg kellene fejtenie a hieroglifák titkát. 17 éves korában belefog Egyiptom a fáraók alatt című könyvébe, amely természetesen inkább kompilációnak tekinthető, mintsem eredeti tudományos alkotásnak. mégis ennek köszönhetően lesz 1807-ben a Grenoble-i Akadémia tagja, s bizonyos mértékig egyiptológiai szaktekintély is, aki persze mindenkinél sokkal jobban tudja, mennyit kell még tanulnia és dolgoznia ahhoz, hogy valóban nagy tudós legyen. Jean Frangois-t teljes mértékben lefoglalják a stúdiumok: naphosszat a könyvtárakat bújja, egész élete folyóiratok, könyvek és papirusztekercsek között zajlik, s ha nem lenne egy hűséges bátyja — mellesleg szintén tehetséges nyelvész, aki öccse érdekében a legnagyobb áldozatokra is képes —, talán még éhen is halna. Persze ez a megfeszített tempó, s a rendetlen életmód aláássa az egyébként sem erős fizikumú Champollion egészségét, a tüdöbaj szinte törvényszerűen lecsap rá, amihez idővel a cukorbaj is társul. Ő azonban ezzel egy cseppet sem törődik, éli önpusztító életét tovább, s most már teljesen a hieroglifák kötik le a figyelmét. Megállapítja, hogy a hieratikus és a démotikus írás a hieroglif írás egyszerűsített változata, tehát nyelvtanilag ugyanarra az alapelvre épülnek. A továbbiakban Champollion ott folytatja, ahol . Young abbahagyta. Ptolemaiosznál. Először is kideríti, hogyan ejtették ezt a nevet akkor, amikor a rosette-i kőlapra a háromnyelvű szöveget bevésték (i. e. 196-ban). Aztán különböző névgyűrük után nyomoz, amelyekben más forrásokból már ismert nevű uralkodók szerepelnek. Szerencséjére akkoriban fedezik föl az ún. Philai obeliszket, amelyen szintén van görög és hieroglif írás, s a görög szövegből kiderül, hogy Kleopátra fáraónö névgyürüjének is ott kell valahol lennie az egyiptomi szövegben. Champollion azonosítani is tudja ezt, így már 12 hieroglif leltei tisztában van. Ezek segítségével el tudja olvasni egy sereg római császár hieroglifákkal irt nevét. Egyre több hieroglif jelet ismer fel, emellett rájön a determinatívumok funkciójára is, s végül eléje kerül egy olyan névgyürü, amelyben egy valódi egyiptomi fáraó, Ramszesz neve áll. A megfeszített munka eredménye tehát mégis megszületett: Champollion olvasni tudja a hieroglifákat! Ez annyira extázisba hozza, hogy egyszerre csak elájul és öt napig nem tér magához. Amikor felébred, gyorsan megírja nevezetes levelét Dacier úrnak, aki 1822. szeptember 27-én fel is olvassa azt a Tudományos Akadémián. A hatás rendkívüli, Champolliont Európa-szerte ünnepük, de hamarosan jelentkeznek az akadékoskodók is, akik az elmélet gyenge pontjaiba kötnek bele. Meg is keserítik Champollion életét alaposan, de a felfedezés érdemétől nem foszthatják meg. A sors iróniája, hogy az az ember, aki olyan jártas az egyiptológia területén, csak élete vége felé, 1828-ban jut el személyesen is álmai országába. Súlyos betegen tér haza, és nem sokára. 1832. március 4-én meghal. A teljesség kedvéért el kell mondani, hogy Champollion tulajdonképpen csak az alapokat rakta le, hiszen az utána jövőknek, Roselininek, Richard Lepsiusnak stb. még jócskán akadt tennivalójuk. De az ö útmutatása kellett hozzá, hogy a többiek ne a sötétben tapogatózzanak. Lacza Tihamér
