A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 18. szám
František Hulán bratislavai lakos a hetvenhetedik évét tapossa. Pirospozsgás, derűs ember, a futás megszállottja; több mint hatvan esztendeje fut. Volt válogatott atléta, számtalan nagy és kis versenyt nyert. És nyer ma is! Hulán bácsi ugyanis nem tudja abbahagyni a futást. Sőt, a versenyzést sem. Ez a nyolcvanadik éve felé tartó ember imád versenyezni, szereti a viadalokra való készülés semmi máshoz nem hasonlítható izgalmát, a távon megvalósítható taktikázást, okul az elszenvedett vereségekből (bár ilye nekből nagyon kevés van), és alig várja, hogy legközelebb visszavághasson. Hulán bácsi a földkerekség egyik legjobb futója korosztályában, két alkalommal aranyérmet nyert a veterán futók Európabajnokságán, felesége súlylökésben kontinens-bajnok. Ezt a házaspárt eredményességük, sportszeretetük miatt külföldön szlovákiai Zátopekként emlegetik. Az alábbi kis párbeszéd csupán egy csepp a tengerben. Hetvenhét esztendő minden bölcsessége nem fér bele pár mondatba. Nem említhetem például részletesen az idős atléta ügyszeretetének egyik jellemző példáját, amikor is a második világháború utáni első Csehszlovákia—Magyarország atlétikai találkozó megvalósításában nagy érdemeket szerzett. (A kétnapos viadalt csaknem ötvenezren tekintették meg Bratislavában — volt hát mire alapozni napjaink Pravda-Televízió-Slovnaft rendezvényét.) A rendszeres futás: életstílus. A kassai (Košice) Békemaratonon alkalmam nyílt interjút készíteni az ausztrál Derek Claytonnal, minden idők egyik leggyorsabb hosszútávfutójával. Ő mondta, hogy az egyes versenyek utáni erőállapot visszaszerzése az életkor függvénye. Huszonöt év után két hét is szükséges ahhoz, hogy az ember ismét erőtől duzzadónak érezze magát egyegy maratoni futás után. Hogy van ez vajon a hetvenedik év küszöbén? — Claytonnak igaza volt. Minél idősebb az ember, annál több idő kell a regenerálódáshoz. — Azt hiszem, itt sem általánosíthatunk, vegyünk hát egy példát. Ön tavaly részt vett a hagyományos Futapesten. Mennyire merítette ki ez a tizenegy kilométeres táv? — Két napig voltam fáradt. Nurmi mondta annak idején — aki mint tudjuk, öt számban is indult egy olimpián —, szedjük össze a regenerálódáshoz a perceket is, azok is jól jönnek. Azaz: ne gyulladjunk be annyira egy-egy csata után. Mindegyik verseny más — sok múlik azon, milyen volt a talaj, kemény-e, egyenetlen-e? — A lábai fáradnak el? — Nem! Az ember nemcsak a lábával fut, hanem az egész testével, a két kezével, azokat is használja úgy, hogy a mozgása harmóniában legyen, a felsőtestét is elörelendíti, így kevesebb energiára van szüksége, a lábak nem „cipelik" a futó egész súlyát, eloszlik a terhelés. Persze nem lehet egyértelműen megállapítani, kinék mi felel meg a legjobban, ki milyen stílust alkalmazzon, hogy edzzen. Én arra törekszem, hogy minél kevesebb energiával győzzem le a távot. Úgy tapasztalom, a futás egyik lényege: meg kell tanulni beosztani az erőnket. Ez csakis akkor sikerülhet, ha az ember az alkatához legjobban illő futásmódot alakítja ki. Tudok olyanról is, aki lábujjhegyen futja végig a maratoni. Szerintem ez semmi esetre sem gazdaságos megoldási A természetesség a döntő, tehát az, hogy minél jobban igazodjunk saját törvényszerűségeinkhez. — Van-e vajon egy-egy ilyen versenyen holtpont? — Több mint hatvan esztendeje fu tok, a holtpontot kiküszöböltem már, pontosan beosztom az erőmet. Körülbelül öt perc alatt teszek meg egy kilométert, ez az én tempóm, így hajtottam végig a Futapestet is. Nem érdekelt, hogy megelőz-e valaki, tartottam magam a saját iramomhoz. — Az óra segítségével ? — Ugyan! Ezt a tempót érzem már. Persze a tavalyi Futapest nem a legjobb példa. Rosszul aludtam előtte, a szállásadó rokonokkal sokáig beszélgettem, nem a legkipihentebben álltam rajthoz, ezért eleve nem vállalkoztam erősebb tempóra. Az utolsó kilométereken megkísérlelhet még az ember némi tartalékenergiát kihozni magából, ez persze bizonyos kockázattal jár. — Hulán bácsi, ön rendszeresen edz. Hogyan készül a versenyeire? — Más az, ha kocog az ember, és más az, ha versenyez. Én hetvenhét év súlyával a vállamon, versenyzőnek érzem magam és nagyon komolyan veszek minden viadalt. Frissen akarok átfutni a célon, nem levegő után kapkodva, hörögve. Mindez a felkészüléstől függ. Ennek nálam több fázisa van. Az elsőben a kitartás megszerzése, az erőgyűjtés a fő cél. A leggöröngyösebb talajon is szoktam futni, hogy erősödjenek az izmok, a boka. Májusban, a következő fázisban már arra is ügyelek, hogy a futásom harmonikus, könnyed 12
