A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 18. szám
FELVÉTELE Bűbájoló ének szaggassátok hideg havasoknak ágát ágát-bogát jegét tengernek kövecsét kövecsét fövenyét térjetek halálra mire harmadízben eszi meg a holdat az a falánk állat a sovány markaláb híretek is vesszen nevetek is vesszen B.F. LAZAR — Legutóbb megint fetcsípett egy diákot. Magához költöztette, és vásárolt neki egy öltöny ruhát, hogy ne kelljen mellette szégyenkeznie az utcán. Egyszer elmentem velük vacsorázni. Felcicomázta magát, s a fejére föltett egy egész virágágyat, mely a vendéglőben háromszor is leesett a földre... Visszatérőben hazafelé állandóan előre szaladt, bújócskázott a kapuk alatt, s onnan kiáltozott: „Kukucs! Hol vagyok? „Vén banya!" — jegyeztem meg. „Mikor evett utoljára? Nagyon éhes volt?" — Szomorúan bólintott. Türelmesen bemászkált a kapualjakba, és keresgélt. Egész este szótlan volt, s egyetlen egyszer sem nevette el magát. Egy szép napon megszökött. Magával vitte az ékszereit. (Részlet Irén néni elbeszéléséből) Vannak pillanatok, amikor a családomon szórakozok. Egyszerűen nem tehetek róla. Ez a kényszer erősebb mint én. Amíg anyám csomagolt, én szóval tartottam: — A mi csalódunk jól összekeveredett, van benne nemes, paraszt, zsidó, és Auguszta néni kiálló pofacsontjai után Ítélve még mongol vér is. Eduard dédapám érdeme, aki annak idején benősült a családunkba, hogy a többi 'leszármazott elvesztette neve elől a megalázó „von" előszót, és a családi vagyont, melyet az a jóember elivott, elkártyázott, és családunkon kívül élő nőkre tékozolt. De ez az ősünk legalább szórakozott. Sokkal rosszabb a helyzet a kortársakkal ... Emília néni, aki vénlány és vegetáriánus, j'ógázik, és családtagjait, valamint teljesen idegen embereket a Vöröskereszt jótékony akcióival üldözi — föl s alá rohangál a réteken — bizonyos fűfajtákat legelve, s képes volna elvágni a nyakamat csak azért, hogy szerezzen még egy önkéntes véradót. Auguszta néni, aki hatvanegy éves, azt állítja magáról, hogy hetvennégy, csak hogy azzal dicskedhessen, milyen jól néz ki a korához képest. Minden találkozásunkkor arról próbál meggyőzni, hogy a férfiak léptennyomon meg akarják erőszakolni. Oxis bácsi — nem, nem, még nem akadt olyan ember a földön, aki három összefüggő mondatát hallotta volna. Keresztanyám, aki a következő módszerrel nevet: ha-ha-ba-ba-ha!, s közben a körülötte ülőkre köpköd — igazán annyira örülök, hogy újra találkozni fogok ezekkel a kedves emberekkel! — Elég! — szakított félbe anyám anélkül, hogy rámnézett volna. — Nem érek rá a hülyeségeidre! Még szerencse, elmélkedtem tovább, hogy nem ismerem összes rokonaimat. Persze, ennek előnye, és hátránya is van; ezért ha valakibe beleütközöm az utcán, inkább köszönök neki, mert lehet, hogy éppen a másodfokú bácsikám volt az illető. Néha úgy tetszik, hogy a legtöbb ember valamiképpen vérrokonom, az ember lépten-nyomon rokonokba botlik, s már-már arra kényszerülök gondolni: nem volna-e a kevesebb több ... — Azonnal hagyd abba! — kiáltott rám hisztérikusan anyám. — Ha oda érkezünk, viselkedj rendesen, s az istenért! — nehogy szellemeskedj! Amint leszálltunk a vonatról, Eleonóra néni (néninek csak a helyzet leegyszerűsítése miatt nevezem), aki a vendégséget rendezte, azonnal észrevett. Örömében rikácsolt, és felénk rohant. Én is elébe szaladtam, mígnem egymás karjaiba estünk, szenvedélyesen ölelkeztünk, csókolództunk. Anyámmal megismétlődött az előbbi ceremónia, és Eleonóra néni elragadtatva hörögte: — Na végre! Na végre, hogy itt vagytok! Hogy utaztatok? A további beszélgetésből kiderült, hogy az utat idáig lehetetlen körülmények között tettük meg, de bárhová utaznánk, a helyzet ugyanez volna: Romankó, jól van, csak rengeteget eszik — de ez nem csoda, hiszen fejlődő korban van. A boltokban már sok minden kapható, de minden roppant drága. Pozsonyban bűz van, lassan már lélegzetet sem lehet venni. Különben senkivel sem levelezünk, senkivel sem érintkezünk, nem járunk sehová, mert nincs rá időnk. Látástól vakulásig — a teljes meghülyülésig robotolunk. Eleonóra néni biztosított minket afelől, hogy ők is mindnyájan nehezen dolgoznak, azután velem kezdett foglalkozni. — Boro! — kiáltott föl lelkesen. — Te aztán alaposan megnőttél! Az én Péterem még most is olyan, mint egy gyufaszál. Fogalmam sincs róla, hová lesz az a sok étel, amit bepakol. Időközben elérkeztünk a „házunkig". Jó nagy ház volt, s annyira volt a miénk, mint a vidék, ahol állt, mint a falu, melyben most vendégséget tartottak, s mint az emberek, akik ezen a tájon éltek. Szóval, mint a mi embereink. Közben a hegyén-hátán tolongó rokonság anyámra vetette magát, hogy megtudja, mi van Magda nénivel. Magda néni Budapesten él, állandóan a világot járja, nagyon hires, de a rokonságot elhagyagolja. Odamentem Oxis bácsihoz. — Oxis bácsi! — szólítottam meg. — Esni fog .. — Mhrrm — felelte Oxis bácsi. — De — mondtam én — kell már a termésnek! — Na és — társalogtam tovább —, hogy tejelnek a tehenek, hogy papáinak a malackák, s hogy tojnak a tyúkocskák? Mi a véleménye a vietnami konfliktusról? És kit szeret jobban, a papát vagy a mamát? — Boro! — Auguszta néni mindkét kezével a nyakamba csimpaszkodott, és homlokát az enyémhez verte. — De rég láttuk egymást! Azután hátra lépett, szoknyáját a bokájánál összefogta, és egyet perdült jobblába sarkán. — Mit szólsz hozzá? — kérdezte. — Már nem is emlékszem, mikor táncoltam utoljára, úgy értem, fiatalemberekkel. Remélem, ma este Péterrel jól megforgattok! Amikor Péter unokafivérem meghallotta, hogy nevén szólítják, egy pillanatra felénk fordította a fejét. Arckifejezése nem volt valami lelkes. — Te! — Auguszta néni megint egészen közel hajolt hozzám. — Találd ki, hány éves vagyok?! — Százhatvanhat! — vágtam rá. — Te kis huncut! — fenyegetett meg Auguszta néni. Szörnyű lustaság vett rajtam erőt, intettem Péternek. — Mi lesz a következő müsorszám? — kérdeztem. — Bevallom neked, hogy nem nagyon akaródzik ... — Mit? — kérdezte Péter kedvetlenül. — Semmi! — feleltem. Péter unokafivérem a fejével bólogatott. Ez a pózolása az idegeimre ment. — Ha már mennünk kell valahová — jegyeztem meg — hát menjünk. Semmi kedvem a vénségekre várni. — Jó! — Péter, az unokafivérem fölemelkedett. Bementünk egy étterembe. A helyiségben nagy faasztalok voltak, rengeteg ember, étel, ital, s vidámság. Egyszóval mulatság. Sokat beszéltem, már nem emlékszem, hogy mit, mindenesetre magamat jól elszórakoztattam. Később Marienával táncoltam, aki állandóan engem nézett. Aztán újból ültünk, bort ittunk, és sokat énekeltünk. Utána megint csak táncoltunk, egészen kimelegedtünk, és kiszaladtunk. Marienna futott, majd egy fatörzsnek támasztva hátát kifújta magát. Egymáshoz tapadtunk, csókolództunk, és ügyetlen mozdulatainkkal fájdalmat okoztunk egymásnak. Mást nem csinálhattunk, mert anyáink, apáink, nővéreink, sógoraink, nénikéink, keresztszüleink és fivéreink a közelünkben voltak. Néhány perc múlva értünk jöttek, kacagtak rajtunk, és beszéltek rólunk, de nem fogtam föl, hogy mit. Hangulatom szomorkássá vált, de Mariena az asztal alatt megfogta a kezem, megszorította. Megfigyeltem, hogy Péter unokafivérem nyugtalankodik. — Nem láttad Auguszta nénit? — forgolódott. — Nem! — válaszoltam. — De nem is kerestem. Egyáltalán nem hiányzik! — Ehhez te nem értesz! — mormolta. Tekintete elkomorodott, de többet már egy szót sem szólt. Később Péterrel — az unokafivéremmel együtt mentünk haza felé. Én előtte lépdeltem, s csak házunk egyetlen kivilágított ablaka előtt álltam meg. A szobában a széken Auguszta néni ült, előtte az asztalon egy üveg. Teljesen mezítelen volt. Tekintetét egyenesen rámszegezte, ki tudja, mire gondolt közben, de meg sem mozdult, a villanyt sem oltotta el, kiáltani sem kiáltott. Ahogy ott üldögélt, két, összesült töpörtyükre emlékeztető fonnyadt mellével. és ráncos nyakával, rendkívül gusztustalan, de ugynakkor különös látványt nyújtott. Odahívtam Péter unokafivéremet, hogy együtt nevethessünk. Péter hozzám szaladt. Forró lehelete a nyakszirtemet csiklandozta. — Gyere! — rántott rajtam egyet, s hangja őrjöngő suttogássá tompult. — Gyere! Végigvonszolt a mocskos udvaron, folytonosan botladoztam, s itt-ott fájdalmasan nekiütődtem valaminek. — Gyere! — suttogta szüntelenül. — Gyere! Amikor azután a teljesen sötét szobában hozzá fogtunk a vetközéshez, erős beszélgetési kényszer tört rám, de nyomban eszembe jutott a figyelmeztetés, hogy ne szetlemeskedjem. Ezért inkább hallgattam. (Ardamica Ferenc fordítása) 11
