A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 18. szám
VAJKAI MIKLÓS Félálomban volt már: így váratlanabból hatott a Kölyök kezének megjelenése a hálóing alatt. Az ujjai óvatosan végigcaplattak az asszony combján. Rozália, mintha beleveszett volna az ágyaljba. A végtagjai megmerevedtek. Észrevétlen, belső remegés lett rajta úrrá, talán hasonlóképpen, mint sok évvel korábban, azon az „emlékezetes" bálon, amikor megismerkedett Józseffel, a későbbi férjével. Húsz esztendős volt. Mögötte: rapszódikus, szerelmi dúlásokkal teli kapcsolat. Kendőzetlen szomorúság és magányérzet vett rajta erőt. Úgy vélte: bármerre mozdul is, bármilyen gesztust végez, azonnal fölfigyelnek a csalódottságára, kiúttalanságára. A tánc közben, amikor József magához vonta öt, kerítette a hatalmába a természetes vágyorkánja. A lábai megroggyantak. Meghatározatlan időre megingott, de pitymallatkor, amikor végül is ágyba bújtak, már a külső szemlélő tárgyilagosságával, közönyével figyelt. Nem szerette Józsefet. A nevén sem szólította. Ha időnként megcsalta, ha gúnyolta is: nem lelt benne említésre méltó örömet. A felesége lett. „Elvégre az a no sorsa." Néha föllázadt József ellen, a sorsa ellen, de csupán elenyésző feszültséget kiváltók voltak e lázadások. Kapcsolatuk: kezdettől fogva szokvány-házasság volt. Inkább a felszínességre, a külsőségekre ügyeltek. Az apróbb és parányibb hányódásokban-gyürkézésekben észrevétlenül összeaszalódtak. Az ifjúságuk? Mintha igaz sem lett volna. Később a férfi ivásra adta a fejét. Egyhangúan, férfiakhoz méltó következetességgel, konokul ivott. Becsületesen. Oly körültekintően, ahogy a teendőit végezte. Vasárnapokon a tisztaszobában üldögélt. Könyveket, újságokat olvasott. Meg-megnézett egy-egy sportközvetítést. Nem voltak választékosán rossz és páratlanul jó napjai. Életének korszakai sem voltak. Csupán élete volt. Egyhangú, végletektől mentes, derütlen élete. Úgy érezte: a történések, a különböző folyamatok kívüle fejlődtek, alakultak át. Nem lelt különösebb örömöt, de szomorúságot sem a parányi koccanásokban. Az arca: emberi arc volt még. Változatlanul tiszta és egyértelmű. Kamaszarc. Tükröt csupán borotválkozáskor, vagy a nyakkendő kötésénél használt. Grimaszt nem vágott. A hiányát nem érezte. Élt, mert: életnek nevezte ezt az egészet. Senki sem kérdezte öt, és: akit nem kérdeztek, attól választ sem várnak. Néma, kimondatlan szövetség volt Rozália és József között. Úgy érezték: az értelemé volt ez a kapcsolat. Az asszony évekkel később is határozottan emlékezett arra a bizonyos éjszakára. Fölpofozhatta volna a Kölyköt, de ... elbizonytalanodott. Napok, hetek, hónapok teltek el, és várta, hogy megismétlődjön a jelenet, de ... elmaradt. Ha egyedül tartózkodott otthon, az asztalra tette a gyerekek fotográfiáit. Mindössze tíz-tizenkét felvétel gyűlt egybe az évek folyamán, és Rozália az alvajárók tanácstalanságával szemlélte Aladárt és Annamáriát. A gyerekei voltak. Ehhez kétség nem férhetett. Azok a parányi koboldok voltak, akikkel Zoff Rozália foglalatoskodott. Akikhez a szavait, a mondatait intézte. Mégis: mintha egy másik körből, egy másik szférából tekintettek volna reá, és neki, az ötvenkét éves asszonynak, aki megismerte a magány régióit, akárha érkezése sem lett volna betoppanni oda. Vasárnapokon látta Józsefet és a gyerekeit a házuk előtti úton elhaladni. Idővel, amikor egy ütött-kopott Warszava került a kisvárosi udvarra, mintha megfeledkeztek volna erről. Például azon a bizonyos nyáron, amikor a családtagok Ganprexánban nyaraltak, Rozália aszszony két teljes hónapot töltött a zárt redőnyök mögött. Ha az orvosát fölkereste, fizikai fáradtságról, biológiai tünetekről panaszkodott, miközben tudta: az égvilágon semmi baja sincs. Idővel életformájává vált e lassan „beérő" folyamat. Akaratlanul a történések rögzítő kamerája lett, de óvakodott az# érzelmi kötődésektől. Nem szakadt el a családtól, hiszen mindig „a külső szemlélő" volt, Zoff Rozália ötvenkét éves, foglalkozás nélküli, élete, élményei, vágyai: alig-alig párnáztak volna ki egy hiányosan összetett mondatot. Nem vágyott kockázatokra, végletekre, föllángolásokra és bukásokra, színekre és fényekre, utakra és megtérésekre. Az életből a zártabbat, a földhöz ragadottabbat, a mattszínűt vélte ildomosnak. A némaságot becsülte. Látogatói ? Csupán elvétve voltak a háznak. Ők is kényelmetlenül érezték magukat és idő előtt eltávoztak. József barátai így maradoztak el. Ő a második számú közegben. És éppúgy magányos volt, mint a felesége. Az ő világában is legföljebb paravánok voltak. Paravánokká lettek a körülötte élők. az asszonya, a gyerekei, a szűkkörű rokonság, a néhai barátai és munkatársai, és mindazok, akikkel naponta találkozott Örvösgúnyárd olajtól s koromtól fekete házsorai közt. Sohasem gondolt arra a pillanatra, amikor megfogamzott benne az elhatározás, hogy feleségül kérje Zoff Rozáliát. Önnön életén-napjain sem töprengett. Az embernek csupán egy volt a fontos: hogy bármilyen körülmények között megmaradjon. Volt, hogy részcélok éltették. Máskor meg: elengedhetetlenül szükségét érezte a gyerekeinek. Aztán ez is elmúlott. Éjt nappalá téve robotolt, és az aszszonyokhoz hasonlón: ő is belehabarodott a magányába. Néha, amikor egy villanásra kiszakadtak e burák alól, különös dolgok tanúivá lettek: de sietve vissza hőköltek. Elmerültek az álomvilágukba. Abba az áttörhetetlen, seszinü szférába, amely immár hosszú éveken át körüllebegte őket. Pedig... tudták, tudniuk kellett Annamária és Aladár félreérthetetlenül sűrösödő kapcsolatáról. Látniuk kellett, hogy reggelente a „néhai Kölyök" bevásárolni ment a lány helyett, s ha módjában állt, apróságokkal kedveskedett, parányi örömöket okozott, és szünet nélkül segítkezett, csakhogy mellette maradhasson. És Annamária is ... Pazar ruhákba bújt, a haját kiszőkítette, a köméit lakkozta, s Aladárról, élete első „hímjéről" áradozott. Rozália és József néha már-márfájdalommal vegyes gesztussal távoztak a „színről", csakhogy teret adjanak a „fiataloknak". Aladár gyér bajuszt és szakállt növesztett. így férfiasabbnak tűnt a lány előtt, s az elkövetkező nyáron a rozoga Warszavával Ganprexánba, ebbe az északkeleti törpeállamba indultak. Csupán az őszi esők beálltával tértek meg, s a szülök, akár a száműzöttek, visszahúzódtak a szobácskáikba, a maguk kis, hazug világába. Az asszonynak hosszú idő után ekkor jutott eszébe az az éj, amikor Aladár kezecskéje kíváncsiskodó látogatást tett a hálóinge alatt. A félálomhoz fűződő lebegésre is emlékezett. Elvégre e lebegések voltak élete legszebb, legszínesebb pillanatai. V. PŔIBYL Varga Erzsébet: térj meg ó térj meg térj meg szakállas háború menj el a halott sivatagba szaggassad halott sivatag kavicsát homokját puszta hegyek ormát köszikla-szakállát ne jöjj az élőknek kalászrontásira — térjetek meg ó ti halálszép fegyverek menjetek hideg havasokra
