A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-17 / 16. szám
parasztvilág és az ívnak a csukák című művével. A fiatalok közül Gál Sándor kötetei (Mesét mondok, valóságot. Fekete ménes) jelentettek igazi élményt. Felfigyeltünk Bereck Józsefre is (Öregem, az utolsó), akitől bátrabb folytatást várunk. Új Színt jelentett Kovács Magda jelentkezése (Én a csillagbognár) s méginkább Grendel Lajos ironikus-groteszk látásmódot tükröző kötetei (Hűtlenek, Éleslövészet). A költészet derékhadához (Dénes György, Ozsvald Árpád, Bábi Tibor, Gyurcsó István, Veres János) olyan alkotók sorakoztak fel, mint Tőzsér Árpád, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos, Gál Sándor, akik a korszerű líraidőt hozták irodalmunkba. Az ő törekvéseik folytatója az az új nemzedék, mely az Egyszemű éjszaka című antológia hangosra sikeredett belépőjével léptek irodalmunkba. Tóth László, Varga Imre, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó, köteteire gondolunk. Ök azok — a fiatal prózaíró nemzedékkel együtt — akik már szinte korparancsba kapták a modernséget. S az újnál ma már újabbak is vannak. A legfiatalabbak. Közülük a prózában Fülöp Antal és Cúth János, a lírában pedig Kövesdi Károly, Barak László, Bettes István, Finta László, Karsay Katalin, Soóky László neve az ígéret. S ez a megújulás érvényes az irodalomkritikára is, ahol az ismert nevek (Fábry Zoltán, Sas Andor, Turczel Lajos, Csanda Sándor), mellett újakat tanultunk meg, Szeberényi Zoltánét, Koncsol Lászlóét, Zalabai Zsigmondét, stb. A gyermek- és ifjúsági irodalomban pedig Rácz Olivér mellé felzárkózott (a prózaíró) Dávid Teréz, továbbá (a költő) Tóth Elemér, Gál Sándor, Gyurcsó István, Koncsol László és mások. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy irodalmunk az elmúlt években is egészséges organizmusként fejlődött, s ma már a hazai közönség érdeklődésével is joggal számolhat. Az író-olvasó találkozók megnövekedett száma pedig azt jelzi, hogy az irodalom tudatformáló, tudatteremtő funkciója is mélyül, s az olvasó egyre inkább igényeli, hogy az irodalmi művekben viszontlássa az önrealizálás azon tényeit, melyek nemzetiségi létével, szülőföldjével szorosan összefüggnek. Azokkal szemben viszont, akik ma is csak fitymálva tudnak szólni az elmúlt esztendők irodalma fejlődéséről, s a „szürke művek" vádját emlegetik (sokszor anélkül, hogy ismernék!), vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy a remekművek is csak az átlagművek mezőnyéből emelkedhetnek ki. Tévedhetetlen ítészek helyett továbbra is maradandó művekre van szükségünk, olyanokra, amelyek izzóan maiak és valósághitelűek. És bár sokszor még ma is bosszant bennünket a közöny, ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a nemzetiségi író felelősségét ma már a művek mérik. A közgondolkodás szempontjából egyre indokoltabb viszont annak a tudatosítása, hogy szülőföld és nemzeti azonosság kérdésében az irodalom súlyát, szerepét mellőzni sosem lehetett s ma sem lehet. Ugyanakkor jóleső érzéssel nyugtázhatjuk Fábry Zoltán negyedszázada elhangzott jóslatát, s elmondhatjuk: a harmad virágzásnak lett szüretje és van termése. Bízunk benne, hogy lesz jövője, mert van jelene, így hát lesz mondanivalója is a népek ama sorsközössége számára, mely az „itt élned kell!" parancsára hittel, hűséggel és emberséggel keresi a lét értelmére s az értelmes lét igényeire, elvárásaira a feleletet. FONOD ZOLTÁN Az esélyek másképpen kilátásokat, lehetőségeket, jövőt jelentenek, ez esetben konkrétan hazai nemzetiségi magyar irodalmunk jövő kilátásait. Ezt illető meditációnk pedig egy újsághír tényéből indul ki, hogy köré fonódva bizonyos összefüggésekről tudósítson, figyelmeztessen közös dolgainkra, felrázzon. Szaszák György egy járási CSEMADOK szervezet ez évi közgyűléséről tudósítva megírta az Új Szóban, hogy ebben a járásban az Irodalmi Szemlének csupán egy előfizetője van. A tényt fogadhatnánk csodálkozó vagy rosszalló felkiáltással, megtehetnénk rezignált vagy elkeseredett kijelentések apropójául, az irodalom sorsát illető, komor jóslások kiindulópontja lehetne, bíráló, elmarasztaló, megrovó szerepet tölthetne be. De mindez nem célunk. De lehetetlen szó nélkül elsiklani felette. S a vele kapcsolatos gondolatok irodalmi gondjainkat érintik. Az irodalom fogalma gyűjtőfogalom, magába foglalja a verset és a verskötetet, a folyóiratban közölt novellát és a terjedelmes elbeszéléskötetet, az újságban olvasott regényrészletet és a kész regényt. Az irodalom szó jelentése egyetemes, az író és olvasó között zajló szellemi mozgás összes megjelenési formáját tartalmazza. De hol a mű születésének a mozzanata, hol a hely, és melyik az időpont, melyek az alkotó vajúdás aktusát és folyamatát jellemzik? Hol az a helyzet, amelyben az életből kiválik az elvonatkoztatott felismerés, a formába tört mozgás, a renddé szervezett ösztönösség ? Hol a tér, melyben a nyers valóság és a kifinomult alkotóerő összecsapásából mü születik? Melyik a művészet születésének a pillanata? Mert ebben a határhelyzetben dől el az Itt volna az ideje, hogy valaki megírja a CSEMADOK történetét, azt a több mint 30 esztendős ívelést, amely 1949. március 5-én kezdődött a Csehszlovák Rádió bratislavai hangversenytermében, ahol a szervezet megalakult. Ez a monográfia híven tükrözné Szlovákia magyar lakosságának kultúrpolitikai történetét a hallgatás éveitől — napjainkig. Megalakulása után a CSEMADOK teljes neve a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete volt. A cím nem fedte teljes egészében az egyesület tevékenységének körét és irányát, hiszen a CSEMADOK politikai munkát is végzett (végez ma is). Új sínre kellett állítani a magyar dolgozók szimbolikus vonatát. Irány: a szocialista újjáépítés. A jelszavakon túli lényeg az emberi lelkek átgyúrása volt, egy megriadt, megszomorodott nyájat kellett visszaterelni az éltetőbb és naposabb mezőkre. A reményt, a hitet, a bizalmat, a célt. a nyugodt élet tudatát kellett visszaadni a sok százezer honi magyarnak olyan történelmi helyzetben, amelyben teljesen leszámoltak a régi világgal. Új élet indult az országban, gyárakat, bányákat kellett üzembe helyezni, iparosítani az országot, kollektivizálni a mezőgazdaságot. Mindezt tapasztalat híján kellett végrehajtani, hiszen nem volt rá hazánkban példa. Az ebbéli segítséget a szovjet gyakorlat nyújthatta és nyújtotta. Ez az átállás nem ment megrázkódtatások nélkül. Képzeljék csak el a parasztot, aki évszázadok óta a saját földjét túrja, s egyszerre csak azt hallja: közösen többet és olcsóbban lehet termelni. Persze hogy berzenkedik, hitetlenkedik. De be sem lehet bizonyítani az ellenkezőjét, mert mindennek az elején vagyunk. Csak a meggyőzés, az agitáció jöhet számításba. És a délszlovákiai magyar parasztság agitálásában nagy szerepet vállalt a CSEMADOK. Ott bábáskodott a kollektiv gazdaságok születésénél, instruktorai, munkatársai nemcsak kulturális gócokat hoztak létre, hanem szövetkezeteket is szerveztek. A mai ember IRODALMUNK ESÉLYEI irodalom programja, az alkotás értelme, a mü közösségi jelentősége. Itt, ezen a helyen találkozik térben és időben a közösségi érdek és az alkotói akarat, hogy egymást erősítő, szoros egységre lépjenek, vagy egymást nem találva nem értve — szembekerüljenek. A folyóirat-irodalomban valósul meg ez a folyamat. A folyóirat — újság — szerkesztőségében néz szembe először a mü a világgal, a valósággal. Maga a találkozás is többet jelent önmagánál, nemcsak szerző és intézmény, hanem egyéniség és közösség találkozása is. Mert a szerkesztőség az alkotó egyéniség jogainak a szemmel tartása mellett mindig a közösség érdekeit képviseli. Az egyéni megnyilvánulások — vers, novella — köré szociológiai, helytörténeti, néprajzi és művelődéstörténeti anyagokból, ismeretekből — olyan közösségi valóságanyagot vonultat fel, melynek folytán mintegy beépíti az irodalmi műveket a nemzetiségi tudat történeti tartományaiba, esztétikai értéküket életes valóságjegyekkel övezi, kritikai minősítésekkel ismerteti és értékeli őket. A folyóirat — újság, hetilap — így szervezi az irodalom születését, életközelségét, állandó megújulását, a nemzetiség szellemi életerőivel való együttélését. Öntudatos ember, akit érdekel önmaga léte, helye a világban, tettei értelme és jövője, nem nélkülözheti az irodalmi mégis-ŐRIZNI A LÁNGOT bizonyára mosolyog, ha hallja, hogy a CSEMADOK legkorábbi közgyűlésein több szó esett a szövetkezetesítésről, mint a kulturális élet fellendítéséről. Engem mindig szoros kapcsolat fűzött a szervezethez. Negyvenkilencben-ötvenben részt vállaltam a tagok toborzásában szülőfalumban. Rövid időn belül, több mint száz tagot szereztünk, ugyanakkor, nem dicsekvésképpen mondom, vállaltam a helyi szervezet titkárának szerepét. A fővárosba kerülésem után (1950) a CSEMADOK Központi Bizottságának dolgozójaként kezdtem a munkát, szolgálván egy kerek esztendőt. Itt ismertem meg a szervezet mechanizmusát, gyarapodó kapcsolatát a magyar tömegekkel és természetesen megismertem a vezetőket, funkcionáriusokat, Lörincz Gyulát, Fábry Istvánt, Egri Viktort, Szabó Bélát és másokat. Fellegi István, az akkori főtitkár kellemes, jóindulatú ember volt. Öt már korábban is ismertem, a budmericei újságíró-tanfolyamon több előadást tartott. Együtt dolgoztam Pathó Károllyal, Fehér Dórával, Jurenka Bélával és másokkal, akkor került a Vörös Hadsereg utcai központba, az egyemeletes, málladozó falú épületbe Ág Tibor is. S bár később már nem dolgoztam a CSEMADOK központjában, a jó kapcsolat megmaradt. El-ellátogattam régi munkahelyemre, találkoztam ott dolgozó barátaimmal, ismerőseimmel, lehetőleg minden CSEMA DOK-rendezvényen részt vettem. Akkoriban járta a kedves anekdota, amelynek szereplője az első országos elnök, Lörincz Gyula bátyánk volt. Több mint két esztendeje töltötte be már az országos elnök szerepét, amikor valaki felfigyelt rá, hogy ö még nem tagja a CSEMADOK-nak. Egy alkalmas időmérést. Önmagát ismeri meg általa. A nemzetiségi emberre, sajátos történelmi-nyelvitársadalmi kötődései folytán ez talán még inkább vonatkozik. Mert nemcsak önmagát ismerheti meg jobban irodalma által, hanem a lehetőségeit is. Nemzetiségi irodalmunk lehetőségei szorosan összefüggnek létünk lehetőségeivel. Egy etnikai népcsoport, népközösség — nemzetiség —, önálló tudattal rendelkező, egységes nyelvi egység, addig létezik, míg irodalma van s az kifejezi önnön sajátosságait. Régebben leírtam már azt a gondolatot, hogy a szlovákiai magyar nemzetiség és irodalma szorosan egymáshoz kötött; elöfeltételezik egymást és nem lehetnek meg egymás nélkül. Az érem egyik oldala, hogy irodalmunk lehetőségei társadalmi-gazdasági értelemben biztosítottak. Intézményes jövője adott és távlatos. Ha esélyeit mégis megrendítheti valami — ez az érem másik oldala —, az csak a közömbösség, az iránta megnyilvánuló közöny lehet. Az érdektelenség, mely nemcsak az irodalmat, hanem a közösséget is kikezdheti és elsorvaszthatja. Az irodalmunk iránt megnyilvánuló figyelem és megbecsülés melengető jeleivel szinte naponta találkozunk. Bizonyára sokkal többször, mint a közöny hideg tűivel. Az elmondott gondolatok ösztönösen, megfogalmazatlanul is élnek — élhetnek — az emberekben. A tények, tapasztalatok a nemzetiségi öntudat és valóságérzék realizmusára utalnak. Ezért a fennebb elmondottak mögött közelről sem a panasz szavai húzódnak meg. hanem annak a törvénynek a tudatosítása, hogy jövő esélyeinkre magunknak is ügyelnünk kell, és tennünk kell érdekükben. DUBA GYULA pontban aztán szóvá tették előtte, hogy mint országos elnöknek, ideje lenne belépnie a szervezetbe. — Hát még nem vagyok tagja ? — kérdezte nevetve. — Még nem — válaszolták. — Ejnye! Most aztán fizethetem a tagdíjat visszamenőleg — mondotta joválisan és átvette a frissen kitöltött tagkönyvet. Az évek múlásával egyre jobban terebélyesedett a CSEMADOK. Bővültek kulturális rendezvényei, helyi csoportjai egyre élénkebben működtek. Műkedvelő színházi előadásokat tartottak szerte az országban, nagyon sok tánccsoport, énekcsoport alakult, se szeri, se száma nem volt az ismeretterjesztő előadásoknak, különböző tanfolyamoknak, író-olvasó találkozóknak; később megszervezték az országos fesztiválokat, a Kodálynapokat, Kazinczy-napokat, a Dunamenti Tavasz-t, a Tavaszi szél vizet áraszt c. népdal-fesztivált, a Jókai Napok-at stb. Mindjárt megalakulása után létrehozta a Fáklya kultúrpolitikai folyóiratot, majd a Hét című képeslapot, amely egyik fóruma a hazai magyar irodalomnak. 1953-ig a magyar könyvkiadás is hozzá tartozott. A hazai magyar irodalom propagálásban is hathatós szerepet vállalt könyvkiállitások, találkozók rendezésével, az írók népszerűsítésével, az olvasók szervezésével. Mennyi munka, mennyi veszödés, mennyi erőfeszítés áll a CSEMADOK mögött, mennyi kezdeményezés, és mennyi próbálkozás, ezt ma már nem tudhatja senki, csak sejti az ember. Több, mint harminc esztendő távlatából visszanézve, elmondhatjuk, elmondhatom, a CSEMADOK minden lehetőt megtett azért, hogy a hazai magyar kulturális élet éljen és virágozzon, hogy a hazai magyar szó szebben csendüljön. Köszönet járt érte mindazoknak az embereknek, ismerteknek és ismeretleneknek, akik nem engedték kihúnyni a lángot és éjt nappallá téve munkálkodtak a közjóért, ápolva kultúránkat. DÉNES GYÖRGY 23
