A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-17 / 16. szám
Arra a kérdésre, hogy a kultúrának vannak-e tartalékai s lehet-e ezeket a társadalom érdekében mozgósítani, néhány hónappal ezelőtt Miroslav Válek kulturális miniszter így válaszolt: Vannak ilyenek s mozgósítani lehet őket „ha meggyőződésünkké válik, hogy a kultúra nem az ünnepek dísze, hanem a társadalom fejlesztésének nélkülözhetetlen feltétele". Az irodalommal és az irodalmi tudattal is ott kezdődik néha a baj, hogy egyesek legszívesebben dísznek, de sokszor tehernek, nyűgnek, szükséges rossznak érzik, ahelyett, hogy benne (és művelőiben) szövetséget, a társadalmi előrehaladást segítő lehetőséget látnának. Hála legyen, nem általános jelenség ez, s társadalmi bázisa sincs. Ha említjük, azért tesszük, mert képviselői — elsősorban a kvaterkázó folyosó-szimpóziumokon — olykor hangosak és harsányak ... Ezzel magyarázhatjuk talán azt is, hogy hiányoznak az alkotó viták, elvszerű bírálatok?! Aligha. Inkább a kiváró, türelmes szemlélettel, mely tűri az érdektelenséget s a hozzá nem értést. Azzal a magatartással, melyet közömbösségnek is mondhatnánk, hisz közvetve a társadalom érdekeit sérti, sőt esetenként az irodalom és a kritika egészséges működését gátolja. Közhelynek számít, ha azt mondjuk, az irodalomtól, a művészettől elsősorban az életigazságok megidézését, a küzdelem, a munka, a helytállás, hősiesség és elbukás, siker és kudarc megannyi bonyolult, sokrétű és sokszínű igazságainak, sőt, emberi gonoszságainak a megidézését várjuk. A naivitás viszont ott kezdődik, amikor egyesek legszívesebben előírnák, hogy miről, milyen eszközökkel és eimélyültséggel írjon az író. Nem mondható az új-sematizmusnak, hisz annak társadalmi okait már rég elfelejtettük, sem „dogmatikus" kísértésnek, hisz ezen is túllépett a történelem. Változó világunk tényeit a kulturális és irodalompolitika egyértelműen a magáévá tette. Amolyan „egy-kétszemélyes" nemzetiségi sajátosságok ezek, melyeknek aligha van jövője. Hisz az irodalom fejlődését a társadalom törvényszerűségei mérik s nem „sanda" óhajok s elkoptatott „vádak". Meggyőződésem egyébként, hogy irodalmunkat, kultúránkat útkereséseivel, tévedéseivel együtt vagy tévedései ellenére segítenünk, támogatnunk, szeretnünk kell, mert szükségünk van rá. Szüksége van rá a népnek, az országnak, szocialista társadalmunknak egyaránt. És mert nélküle, helyette ezt a munkát senki más nem végezheti el. Hogy van-e fejlődés irodalmunkban? véletlen, hogy a legsikeresebb irodalmi alkotások a múlt és a félmúlt időszakával foglalkoznak, a nemzetiségi lét problémakörét is beleértve. Ebben a témában korábban Rácz Olivér (Megtudtam, hogy élsz). Egri Viktor (Megmondom mindenkinek), Dobos László (Földönfutók), Mács József (Adósságtörlesztés) egy-egy műve hívta fel a figyelmet. A néhány éve megjelent Álom Tivadar hadparancsa (Rácz Olivér), az Egy szál ingben (Dobos László). A hallgatás évei (Egri Viktor) azt bizonyítják, hogy az említett alkotók tudtak újítani. S melléjük sorakozott máig legtermékenyebb prózaírónk. Duba Gyula a Vajúdó AZ IRODALOM KÉPVISEL Feltétlenül. Az elmúlt években örvendetesen megnőtt azok száma, akik megújítva irodalmunk folyamatosságát a két világháború közötti csehszlovákiai magyar haladó irodalmi törekvésekkel, olyan alkotásokat hoztak létre, melyek ma már igényesebb mezőnyben is helytállnak. Nem 22
