A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-17 / 16. szám
Csoda hát. ha a folklórcsoport szereplése faluünnepnek számít Ipolynyéken; ha ilyenkor hosszúra nyúlik az este és kurtának bizonyul az éjszaka ? ... Másnap a bussai (Bušince) kultúrház elavult épületének ajtaján kopogtatok. Azelőtt sohasem jártam még a községben, most egy napra idejöttem, s rögtön írni akarok róla. — Dőreség — mondja jóindulatú mosollyal Fajcsik János, akivel a bussaiak műsoraiban már rengetegszer találkoztam a különböző népművészeti rendezvényeken. — Dőreség, mert csupán a néprajzi gyűjteményünk van olyan értékes, hogy alaposabb tanulmányozást érdemel. Hát még a lakodalmi, farsangi és az aratási szokáshagyományok felelevenítése! A bussai viseletről pedig csak annyit, hogy a palóc népviseletnek egy olyan csoportját képezi, amelyet hazánk területén pusztán a mi községünkben hordanak. Persze, manapság már csak a fellépések alkalmával. Csend van, nyugodt vasárnapi délután. Vámos Gézánéval, Bombor Gábornéval, Fajcsik Jánossal, Bombor Ferenccel és a folklórcsoport többi tagjával hallgatagon baktatunk a falu főutcáján. A jellegzetes házak egyikének múltba néző ablakai előtt hirtelen megállunk, és Bombor Gáborné Bússá büszkeségéről: a sajátos népviseletről mesél. — Az öregek ma is még kegyelettel őrzik a régi ruhákat, hiszen sokat kellett dolgozni értük. Valamikor a nők hat-hét alsószoknyát viseltek, melyeket rendszerint hófehér gyolcsból varrtak, az alját lyukashimzéssel singelték és erősen keményítették. Felsőszoknyáik anyaga plüss, nehéz selyem, vastagszövet vagy egyszerű karton volt, a színek közül pedig a piros, zöld, barna és a bordó árnyalatait kedvelték. A felső testen a szoknyával azonos anyagból készült sonka ujjú, testhez álló blúzt hordtak, amit csipkékkel vagy flitterekkel díszítettek. Télen vastagszövetből készült frakkos kabátot vettek föl. Régebbi kötényeik anyaga gyolcs volt, amit lyukashímzéssel, később csipkével vagy fodorral díszítettek. A lányok hajadonfőtt jártak, hátra fésült hajukba szalagot kötöttek. A menyecskék, hétköznap, fehér batisztból lyukashímzéssel készült, erősen keményített főkötőt hordtak. A faluba, vásárba a pirpit, azaz a színes selymekből készített, csipkékkel díszített főkötöt hordták; nagy ünnepen pedig rezesfőkötőt tettek a fejükre. Bombor Gáborné mesél, Fajcsik János mosolyog — miközben a ház udvarán aratási dalok csendülnek föl. Aratási koszorút hoznak a lányok, a gazda „jelentést tesz" a grófnak, a gazdasszony megszegi a friss termésből sült kenyeret. Az udvaron libák szaladgálnak, tyúkok kapirgálnak. Olyan mindez, mintha meséskönyvben lapozgatnék. mintha ötven, száz avagy még annál is korábbi nyarakat idézne a kalendárium. — Könnyű a munka, ha lelkes a dal... ha lelkes a dal, könnyű a munka — kiáltja felém az aratási táncot ropva Fajcsik János. — így könnyebb a munkában is ráhajtani ... Ez lenne hát, ami évek óta közösséggé kovácsolja a bussai hagyományőrzőket? — Szeretünk énekelni. Szeretünk táncolni. És a múltat is tiszteljük. Mennyit izgulunk egy-egy fellépés előtt... Tényleg sokat izgulunk ... De szép ... szép ... — keresi a szavakat. — Szép ... Este van már, amikorra elbúcsúzunk. Valóban dőreség volt azt remélni, hogy egyetlen nap alatt megismerhetem a falu jelenét és múltját, hogy bepillanthatok népi hagyományainak legrejtettebb titkokat feltáró bugyraiba is. A hagyományőrzés állandó figyelmet igénylő feladat. Bussán és Ipolynyéken, az egész kürtösi tájon és a Csallóköztől a Bodrogközig Dél-Szlovákia valamennyi községében. Mert a zenében, táncban, viseletben és szokásokban rejlő múlt nagyon is komoly örökség. A mi kötelességünk ezt megőrizni és továbbadni. MIKLÓSI PETER ■ 17
