A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-17 / 16. szám

Holnap ünnepeljük Gyuri fiam születésének tizenkettedik évfordulóját. A meglepetésnek szánt ajándékokat már az elmúlt héten megvásároltam. Móricz és Déry regényét egy-két esztendővel később kellene a kezébe adnom, de ö olvasói igényében és műveltségében egy-két esztendővel megelőzi társait. Részben az én érdemem ez; hallgat a tanácsaimra és ez nekem örömet szerez, nem tagadom. Móricz Légy jó mindhaláligja könnyekre fakasztotta. Boldog emberét két nap alatt elolvasta.

Amikor megkérdeztem tőle, mi tetszett neki benne, kissé öreges tudálékossággal felelte:

— Az igazsága, az emberszeretete.

Nem lesz könnyű életed, gondoltam magamban, szavaiban valahogy magamra ismertem.

Ülök a papírlap előtt és töprengek. Ha ezek a sorok egyszer Gyuri fiam kezébe kerülnek, hadd érezze, hogy az ember nem élhet felelőtlenül. Aztán azért is, hogy a megtörténteket nem szabad elfelejteni, még kevésbé megbocsátani, de együtt kell dolgozni a jelenért és a jövőért. Nem vagy teljes ember, ha nem érzed, hogy mások megsegítése nem kötelesség, hanem a legfőbb emberi parancsok egyike.

A visszapillantás sokszor nehéz, terhes feladat. Azt tartja a közmondás, hogy a rosszat könnyebb elfelejteni, mint a jót. Én nem ezt vallom, hanem a Légy jó mindhalálig Misijének hitét, kitárulkozó emberségét, minden nemeset befogadó ifjú szivét.

Tizenkét esztendős voltam, éppen annyi, mint most Gyuri fiam, amikor azok a kegyetlen szörnyűségek megestek. Fiatal fejemmel nem értettem, miért kell a rádiót leadnunk, kevés ékszereinket és anyám aranygyűrűjét a bankban letétbe helyeznünk? Tavasz elején szüleim két bőröndbe rakták a nélkülözhetetlennek vélt holmikat és a nyakamba akasztották ennivalóval és fehérneművel telezsúfolt hátizsákomat. Anyám kevés megmaradt értékes holminkat a szomszédasszony kezére bízta. Őrizze meg jól, amíg visszatérhetünk.

Visszatérni? Honnan is? Egy új hazából, ahol Hitler új otthont ígér számunkra. De nekem ez a hazám. Itt tanított Schramm úr énekelni.

„Ha föld Isten kalapja, úgy hazám a bokréta rajta ..

Amikor az ideiglenes táborból — kiszolgált katonai barakkok voltak — fegyveres őrökkel a közeli állomásra tereltek bennünket, egy hosszú szerelvény nyitott ajtókkal már készenlétben állt, hogy befogadjon bennünket.

Oldalakat kellene írnom erről a „bevagonirozásról", de előttem megtették már annyian, hogy kopottnak, elnyűtt - nek hatna minden szavam. Csak a tényeket jegyzem fel itt, amelyek bennem ma is úgy égnek, mintha csak tegnap történtek volna.

Amikor apámat és anyámat feltuszkolták az egyik kocsiba, apám lehajolt, hogy felsegítsen. Ekkor történt, hogy lekedvesebb nevelőm. Varga tanár úr a kocsinkhoz rohant és valamit mondott a szállítmányt ellenőrző csendörtisztnek. A tiszt egy darabig tanácstalanul állt a kocsi előtt, aztán odaszólt az egyik gárdistának:

, — Azt a gyereket vigyék le a kocsiról. Nem vihetik el. Félzsidó.

Intett és engem lerángattak a még le nem lakatolt kocsiról. Annyit láttam még, hogy anyám igent bólint és sírva, szótlanul rámosolyog tanáromra. Talán ezzel a szótlan bólintással erősítette meg, hogy Varga tanár úr az igazi apám, és engem nem vihetnek el.

Ami azután történt, arról nincsenek előttem teljesen összefüggő emlékeim. Összefolytak és mint egy görbe tükörben torzzá váltak. Csak arra emlékszem, hogy fel akartam kapaszkodni a vagonba, de elrántottak. Apámat és anyámat nem láttam többé. Eltűntek, elnyelte őket Auschwitz vagy Birkenau tátott torka. Homályosan él bennem, hogy Varga tanár úr a karjában tartott, csitítgatott, ne kiabáljak, ne ellenkezzem, mert annak csak az lehet a vége, hogy magamra vonom a gárdisták figyelmét és kurta szóváltás után felraknak egy még le nem lakatolt kocsiba.

Akkoriban már járta a szóbeszéd, hogy ránk, gyerekekre és asszonyokra gázhalál vár a fürdőnek álcázott gázkamrában, az életerős férfiakat pedig egy közeli gyárban mindaddig dolgoztatják, amíg mozogni tudnak, aztán ők is a gázban fejezik be életüket.

Ettől a haláltól mentett meg engem Varga tanár úr. Ha nem áll ott a vonatnál, két napi keserves út után megfojtanak a gázkamrában. Ő az én igazi apám, próbálta a fejembe verni, a múltról hallgassak, mert ha egy óvatlan szót mondanék, nem kerülném el végzetemet és őt veszélyes helyzetbe sodornám.

Vitt a karjai közt, de nekem valahogy sikerült kiszabadítanom magam az öléből. A szerelvény felé szaladtam, de már nem állt ott. A közeli erdőbe rohantam és ott az avarban, a zöldellő cserjék alatt meglapultam. Mondják, hogy Varga tanár úr néhány barátjával három napig keresett, míg végül rám találtak. Nem voltam eszméletemen, az éhség és fáradság szinte halálos álomba merített. Varga tanár úr vitt az ölében és mikor ráfordítottam szememet, erősen magához szorított és a fülembe súgta:

— Hallgass, fiam! Nem szabad ellenkezned. Nem vagyok az édesapád. Az édesanyád soha nem csalta meg apádat. Hazudtam, hogy megmentselek.

Domokos apát plébános állt mellette. Ö azért jött ki az állomásra, hogy búcsút vegyen híveitől, akik az utolsó napokban felvették a kereszt szentségét.

— Ha nekem nem hiszel, fiam, be-ILLÉS ELMENT

/Csicsay Alajos

Szürke, hónélküli este volt, mikor megjelent nálunk Illés. Apám könyörült meg rajta, pedig tudta, hogy micsoda veszedelmet zúdíthat vele magára, meg ránk

is.

Anyám egy darabig tűrte szó nélkül, helyet is készített neki közöttünk az egyetlen szobában, ahol néha tízen is aludtunk. Illés a priccset kapta meg, mi gyerekek pedig a szélesebbik ágyban bújtunk össze. Máskor visítoztunk, rugdostuk egymást, de most mintha megéreztük volna a bajt, egymáshoz simultunk, mint a kis állatok, ha hideg közeledik.

Illés levetette a mundért, zsákját a silány heverő alá tolta és magára húzta a durva lópokrócot. Fáradt lehetett, mert csakhamar erősen horkolt.

Nem ő volt az első katona, aki velünk éjszakázott. Akkor már sokan átvonultak a falun, egyre sietősebben. Csak Minő Lajos meg a bandája maradt.

Minőnek nem messze volt tölünk az irodája. A szálláshelyétől a hivataláig járdát szóratott magának dunai sóderból, különben a csizmája bokáig süppedt volna a latyakban. Minő pedig szerette a fényesszárú, csillogó csizmát. Büszkén lépegetett benne, magasra emelt térdekkel, akár egy apagólya. Mi civilek is utáltuk őt. hasonlóan, mint a katonák.

Tudtuk róla, hogy ő hozta vissza a szökevény Papot és társait, ő cipelte a hadbíróság elé és ő vitte őket a vesztőhelyre is. S ilyet nem lehet megbocsátani.

— Mi a fenét akar ez az állat? — kérdezgették a katonák. — Nem látja, hogy már mindennek vége?

Érthető volt hát anyám aggodalma. Ha Minő megtudja, hogy mi rejtegetjük Illést, az Isten irgalmazzon nekünk. Hiába csitította apám, hogy Illés más, idegen alakulatból való Minőnek sejtelme sem lehet róla, hogy nálunk bujkál valaki. Hiszen annyi a kóborló ember, hogy több már mint a gazdátlan kutya.

— Majd egyszer jönnek razziázni és akkor végünk lesz — mondta szomorúan anyám.

Ebből érezhettük, hogy Illésről senkinek sem szabad szólnunk.

A mogorva legény naphosszat üldögélt csendben a szobában. Ha nem lett volna nagydarab ember, valóban tudomást sem vettünk volna róla. Egyenruhája mélyen a fekvőhely alatt lapult, s öreg rongyokban heverészett közöttünk.

Apám azt sem tudta azelőtt, hogy Illés a világon van. Arról sem beszélt, hogy miképpen akadt rá, csak behozta közénk, menedéket adott neki, mert rászorult. Az ilyen tettért nem járt köszönet, sem hálálkodás, sem elismerés. Ilyesmi a lelkiismeretre tartozott. Apám bizonyára feltételezte, hogy Illés rendes

ember, ezért meg kell menteni. Biztosan félt ő is Minő Lajostól, mint mindenki a faluban, de ezt sohasem mutatta. Eljárt közmunkára, mint a többi hadirokkant és reggel meg este, naponta kétszer kezet nyújtott Illésnek.

Anyám az idegen férfit az asztalhoz ültette minden étkezésnél. Illés lassan, jó étvággyal evett, elég sokat. Lámpaoltás után hallottuk, hogy a zsákjában kotorász és késő éjszakáig rágogat valamit. Reggel anyám az elszórt morzsákat összesöpörte és azt mondta apámnak, igen nagy ehető a legény.

Apám úgy vélekedett, biztosan az unalom és a rettegés miatt. így nyugtatja az idegeit.

Nappal csak egyszer láttuk enni a hazaiból. Rengeteg pogácsa volt a zsákjában, szárazak, akár a cibak. Illés kivett egyet és a priccsen üldögélve majszolni kezdte. Mi gyerekek csodálkozva néztünk rá, és erősen kívántuk az

18