A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-10 / 15. szám
SZOMBATHY VIKTOR KÖSZÖNTÉSE Szombathy Viktor nevét Magyarországon és nálunk is sok ezren ismerik. Mostani népszerűségét főleg két könyve biztosítja: 1. a Szlovákiai utazások című turisztikai mű. mely kitűnően eligazít a szlovákiai városok és tájak történelmi nevezetességei és földrajzi érdekességei között, 2. a vágvö/gyi várak mondáit feldolgozó Száll a rege várról várra című impozáns kötet, melynek készülő második kiadása bizonyára olyan gyorsan el fog fogyni, mint az első. Ezekhez a közkézen forgó Szombathy-könyvekhez Magyarországon még többek között az Ausztria című útikönyv is társul, amelyből a hatalmas magyar—osztrák személyforgalom igényeinek megfelelően szintén sok ezren szereznek hasznos tájékozódást Szombathynak a Duna-medence tájai, országai iránti vonzódása szinte a vérében, a génjeiben van ;egyik levelében azt irta nekem, hogy vasútépítő nagyapját ide-oda hefyezgették, s így a gyerekei az Osztrák-Magyar Monarchia különböző részeiben születtek, tanultak, házasodtak és működtek. Egy másik családi kapcsolat a szépirodalom iránti szeretetét és aktív érdeklődését alapozta meg: anyai rokonságának, a Rá bety családnak Rimaszombatban híres nyomdája volt. Ez a kis nyomda — a sok-sok hasonló társsal együtt a losonci Vígh-nyomda és Losonczinyomda, a komáromi Spitzer-nyomda, az érsekújvári Vadász nyomda stb. stb.J hathatósan hozzájárult a csehszlovákiai magyar irodalom kibontakozásához. A fürge kis nyomdák az írók könyveinek kiadását nagyon gyakran hitelben is elvállalták, és az sem volt ritka, hogy a nincstelen író a nyomdaköltségek egy részével adós maradt. A Rimaszombatban nyolcvan évvel ezelőtt 1902. április 8-án született Szombathy (eredeti nevén : Volko) Viktor a gimnáziumot szülővárosában végezte el, egyetemi (bölcsészeti, művészettörténeti és biológiai) tanulmányokat pedig Budapesten folytatott. írásai korán feltűntek a gömöri újságokban, majd az országos jellegű lapokban folyóiratokban is, s 1927-től kezdve sorra jelentek meg önálló kötetei: ifjúsági regények, regények és novellagyűjtemények. A legnagyobb közönségsikert humoros katonatörténeteivel aratta, melyeket az Én kedves népem című kötetben gyűjtött össze. Ezeknek a történeteknek a hősei csehországi helyőrségeken katonáskodó magyar fiúk, akik a nyelvtudás hiánya miatt sokat csetlenekbotlanak, de talpraesettségükkel, fürge észjárásukkal ki is emelkednek a környezetükből. A történetekben sok móka, csalafintaság esik meg, de bántó gőregáborkodás nincs, s látszik, hogy a saját katonáskodása emlékeit lelelevenitő írót az egyszerű katonapajtásokhoz: gömöri, Ipoly menti, mátyusföldi, csallóközi legényekhez meleg szeretet fűzi. Két háború közötti középiskolásainak körében igen kedveltek voltak Szombathy humoros diáktörténetei és ifjúsági regényei (Mikulics szárazon és vízen; Czirok Pista kalandor lesz stb.). Regényei közül a legtöbb méltatást — itthon és Magyarországon — a Zöld hegyek balladája kapta. Mai szemmel nézve és mérve Szombathy epikájából néhány kisregényigényű elbeszélés emelkedik ki. Közülük a városi környezetben játszódó Egy nemzedék sodródni kezd című elbeszélésben hiteles képet kapunk áz 1918-as államfordulatot megelőző napokról, a Még vasárnap délután-ban pedig egy érdekes és a csallóközi magyarság körében akkor gyakori munkáskörnyezetbe: a dunai teherhajósok életébe világít be az író. Ez a két írás nemcsak Szombathynak, hanem két háború közti egész novellisztikáknak legjobb teljesítményei közé tartozik. Figyelemre méltóak azok a régi folyóiratokban (Magyar írás, Magyar Figyelő, Magyar Minerva) található novellái is, melyek az értelmiség egzisztenciális és szerelmi problémáival foglalkoznak (Féltékenység, Magda és a hipnózis, A házasság szentsége. Csók Velencében stb.). Szombathy Viktor az irodalmi alkotótevékenysége mellett a kisebbségi irodalmi és közéletben is nagyon aktív volt. A Sarlónak nem volt tagja, de a híres 1928-as gombaszögi táborozáson — melyet eredetileg a regösmozgalom problémáinak megvitatására hívtak össze — Balogh Edgár mellett ő volt a második táborparancsnok. Kulturális- és közéleti funkciói a harmincas években erősen megszaporodtak: igazgatója volt a komáromi Jókai Múzeumnak, főtitkára a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesületnek (SZMKE-nek) és főszerkesztője a Magyar Vasárnapnak és Magyar Újságnak. 1940-ben Budapestre költözött, s ott a Forrás folyóirat szerkesztőjeként, 1945 után pedig szakszervezeti könyvtárosként működött. A szlovákiai tájakkal, vámsokkal, emberekkel való kapcsolatai továbbra is szorosak, kiterjedtek és közvetlenek maradtak. Komáromtól a szülőváms Batyin keresztül egész A MŰFORDÍTÁS GYAKORLATA A közelmúltban látott napvilágot a Madách Kiadó gondozásában Anton Popovič „A műfordítás elmélete" című könyvének magyar fordítása. A könyvvel, melynek eredeti szlovák nyelvű kiadása már évek óta megvan a könyvtáramban, itt most azért sem kívánok foglalkozni, mivel megtette ezt Bodnár Gyula az Új Szó múlt évi nov. 13-iki számában, melyben közzétette a hazai magyar műfordítás problémáit is érintő recenzióját. Én most elsősorban azért „ragadtam tollat", mert mondanivalóm talán „rárímel" a Popovič könyv címére, s mint gyakorló műfordító (ha szabad magamat egyáltalán annak neveznem) a beavatatlanok, vagy pontosabban fogalmazva: a nálam kevésbé tájékoztatónak részére szeretném felvázolni, miként is fest a műfordítás gyakorlata hazai berkeinkben. Vagyis néhány gondolatot fűznék Bodnár Gyula írásának ahhoz a részéhez, melyben többek közt arra keres választ, hogy „hol, hogyan fejlesztheti, csiszolhatja képességeit a műfordító, különösen ha kezdő és csehszlovákiai magyar?" Hát én módosítom ezt a kérdést és így teszem fel: Ugyan minek fejlessze, csiszolgassa képességeit az a csehszlovákiai magyar műfordító, aki nem szlovák vagy cseh nyelvből fordít? Első olvasásra a bizonyára erősen pesszimistának tűnhet a kérdés, az alábbiakban azonban saját eddigi tapasztalataim ismertetése által be fogom bizonyítani, hogy kulturális, vagy ha úgy tetszik, irodalmi életünk egyik teljesen megoldatlan, zsákutcában leledző, ám minden bizonnyal megoldást érdemlő problémájáról van szó. Kezdem talán azzal, hogy nálunk műfordítás alatt azt értjük, ha valamilyen irodalmi alkotást szlovák vagy cseh nyelvből fordítunk le. Hogy az ilyen jellegű fordításokra szükség van, hogy az egymással közös hazában élő népeknek irodalmunkon keresztül is közelebb kell kerülniük egymáshoz, hogy ezáltal is tökéletesebben érvényesülhessenek a lenini nemzetiségi politika alapelvei, a teljes egyenjogúság, a kölcsönös megértés és barátság szellemében, hogy nemzeti irodalmunknak az együtt élő nemzetek között a gyakran és sokak által emlegetett híd szerepét kell betölteniük, ezek mind-mind olyan tények, melyekhez nem fér kétség, melyekkel csak teljes mértékben egyetérteni lehet A szlovák és a cseh irodalom alkotásait anyanyelvűnkön tolmácsoló műfordításokra tehát szükség van. És a más nyelvekből készült magyar műfordításokra nincs szükség? Nos, eddigi, sok-sok éves tapasztalatom alapján azt tudom válaszolni, hogy — nincs! Több mint tíz (!) esztendővel ezelőtt, mint orosz-szlovák nyelvszakos gyakorló pedagógus egy teljes iskolai nyári szünidőt (tehát csaknem két teljes hónapot) áldoztam fel azért, hogy egy 25 meséből álló orosz népmese-gyűjteményt lefordítsak. Őszintén szólva nem volt szándékomban az egész könyvet lefordítani de mint mondani szokás: „evés közben jön meg az étvágy", olvasva a szebbnél szebb orosz népmeséket egyre inkább kedvet kaptam az öszszes mesék lefordítására, orosz nyelvtudásom, stiláris készségem, „műfordítói" képességeim kipróbálására. Két hónap alatt elkészült a kétszáz gépelt oldalnyi műfordítás-kézirat. Néhány rövidebb (1 —2 flekkes) mesét hazai lapjainkban tettem közzé. De a 25 mese közt 20—25 oldalnyi terjedelműek is akadnak, ezeket újságban nemigen lehet publikálni a terjedelmük miatt. Felajánlottam a kéziratot a Madách Kiadónak. Sajnálattal közölték velem, hogy „a Madách Könyvkiadó csak csehszlovákiai magyar írók eredeti műveinek, illetve szlovák és cseh nyelvből készült műfordításoknak a kiadásával foglalkozik, világirodalmi műfordításokéval nem". Tudomásul kellett vennem, hogy az orosz népmesék bizony a világirodalomhoz tartoznak, s mint ilyenek nem kopogtathatnak a Madách Könyvkiadó szűkre méretezett kapuján. Következett a budapesti Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó.. . A lektori vélemény „tehetséges" fordításokról beszélt, orosz népmesék kiadása azonban „nem szerepelt a kiadóvállalat kiadási terveiben". Mivel akkoriban a kezembe került néhány magyar nyelvű kiadvány, melyek a Mladé letá szlovák gyermekkönyv kiadóvállalat gondozásában láttak napvilágot, náluk is érdeklődtem, ám megtudtam, hogy ők csak a Magyar Népköztársasággal közös kiadásban jelentetnek meg magyar könyveket, magyarországi megrendelésre. Nos, ha ez egy „mese" egy műfordítói munka sorsáról, akkor legyen itt a vége is:... és a huszonöt szebbnél-szebb orosz népmese vagy jó tíz esztendeje egy íróasztalfiókban szunnyad, s már álmukban sem gondolnak arra, hogy valaha is meséskönyv formájában fognak szórakoztatni, nevelni mesére éhes, kedves, pajkos gyerekeket.. . Ha tehát műfordításból élnék, ma már aligha írhattam volna meg ezeket a sorokat, rég fel kopott volna az állam... Szerencsére azonban toliforgatással kapcsolatos tevékenységemet sohasem pénzsóvár ösztönök determinálják, s a „meséskönyv" teljes kudarca ellenére, a magam szórakoztatására a Krokogyilból és a Lityeraturnaja Gazetából szatirikus, humoros kis írásokat kezdtem el fordítani. Szerénytelenség nélkül szeretnék ideiktatni egy tényt: mivel szótárhasználatra csak a legritkább esetben szorulok, meglehetősen termékeny, jobban mondva szorgalmas fordító vagyok. Kezdetben havonta 10—20 ilyen fordítást is készítettem. Később egyre kevesebbet, de egy jó esztendő alatt így is elkészült kb. 250—300 fordítás. Ezeknek csupán egy része jelent meg hazai és budapesti lapok hasábjain, ma már leggyakrabban (?) csak az Új Szóban kapok helyet (amit ezúton is hálásan köszönök!). Nem könnyű dolog ugyanis az efféle szatirikus fordításokkal sem „boldogulni". Egy eléggé vaskos könyv készülhetne eddigi szatirikus fordításaimból, de... A Madách Könyvkiadó nem adhat ki csak... (lásd fent). A budapesti Magvető Könyvkiadó „tehetségesnek"minősítette fordításaimat, s közölte velem; amennyiben a közeljövőben szatirikus világirodalmi antológiát adnának ki, „feltétlenül számolnak a közreműködésemmel". Ezt 5—6 évvel ezelőtt közölték velem, azóta, vagyis a „közeljövőben" nem látott napvilágot ilyen antológia. A Pravda Könyvkiadó magyar szerkesztősége szép levélben arra hivatkozva utasított vissza, hogy a humoros fordítások nem illeszkednek az ő profiljukhoz. Ezt minden kétséget kizáróan tudomásul vettem, szovjetunióbeli Kárpátontúli Könyvkiadó azzal utasított el, hogy a „honorárium átutalása nehézségekbe ütközne". Kb. három esztendeje nem fordítottam egyetlen sort sem. A néhanapján napvilágot látó fordításaim tehát évekkel ezelőtt készültek .. . S amikor most elnézést kérek, amiért ilyen őszintén és részletesen ismertettem, hogy saját tapasztalataim alapján milyen is nálunk a „műfordítás gyakorlata", szeretném hangsúlyozni, hogy nem a saját „bánatomat" akartam itt „elsírni", hanem e részletes válasszal kívántam alátámasztani a fentebb feltett kérdésemre adott, pesszimistának tűnő válaszomat. A műfordítás idő- és munkaigényes irodalmi tevékenység. De a pillanatnyi körülmények között körbeveszett idő és munka az, amit egy csehszlovákiai magyar műfordító erre a tevékenységre áldoz. Véleményem szerint irodalmi életünk egy megoldatlan, de feltétlenül megoldásra váró problémájával állunk szemben. A Madách Könyvkiadót én nem marasztalom el (és nem marasztalhatja el senki), mivel tudom, hogy a könyvkiadóvállalatok nálunk a kulturális ügyek minisztéri-14
