A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-10 / 15. szám

szutykos fazékba vizet önt, majd enyhén szólva elnagyolt tisztítás után zöldséget dob bele, mondván: „Készítek egy kis finom levest." Nem tagadom, hirtelen hányingerem támad, pedig szoktattam már elégszer hasonló látványhoz a gyomromat: jártam cigánypérók félhomályos világában nemegyszer, ettem is néha a föztjükből. de ez itt egyenesen elviselhetetlen.

így élne itt a többi három család is ? — kérdezem magamtól, amikor betoppan egy derék termetű asszonyka, aki töri a magyart, de azért beszéli. Mondja, Medvegyová Annának hívják, 1946-ban települt át Magyarországról, Szarvasról. Tizennégy éve él itt a férjével. Hív menjek át hozzájuk is. Örömest. S ki sem érünk az ajtón túlra, amikor Anna néni kérdő pillantást vet rám:

nek el. messzire, nagyon messzire Medvegyék is, csakhát öreg fejjel nehéz már mozdulni. Pedig félő, mondják, hogy a ház egyszer a fejükre roskad.

— Ha kicsit megjavítanák ezeket a lakásokat, jól meglennének; máskülönben panaszra nincs okunk. S ha még a falusi boltba nem kéne gyalog járnunk, akkor már boldogok is volnánk.

A harmadik házban Dopcsák Béla és családja lakik. Hatan a kétszoba-konyhás lakásban. A házigazda juhász. Juhász volt az apja, meg annak az apja, meg tán még annak az apja is. Most hétszáz darab juh van a gondjaira bízva, s a feleségére, aki kisegítő mellette. Miközben beszélgetünk, a felesége nagyhirtelen fölmossa a konyhát, majd a szépen berendezett szobában kezd takarítani. Mondja, a beszélgetéshez nincs nagy kedve, a fényképezőgép elől

hásznál a legfontosabb: a nyáj szeretete. Mivel fejni, túrót csinálni meg lehet tanulni, de ettől még nem lesz jó juhász a juhász.

Elmondja azt is, hogy a felesége akár már ma is elköltözne innen a tanyáról. Menne közelebb a népekhez,' közelebb a világhoz. Önmaga meg a gyerekei miatt is. Csak hát a régen dédelgetett tervből valahogy nem akar valóság lenni.

— Akármilyen is itt, megszoktuk. Megszoktuk a csendet, a gyaloglást, a nyugalmat. S nekem, a magamfajta juhászembernek ettől jobb életforma el sem képzelhető. Ha rajtam múlna, ki se tenném innem a lábamat. De az asszony már nagyon menne.

Miközben beszélgetünk, a kisebb fiú keskeny résnyire nyitja a szoba ajtaját, kiles. Talán közelebb is jönne, de bátorta— Itt mindig olyan egyhangú az élet: soha semmi érdekes nem történik. Egyik nap ikertestvére a másiknak: bele lehet őrülni. Hát nem is csoda, hogy ide nem vágyik senki, hogy itt csak ilyenek élnek — mutat fejével a szomszédok felé. Pedig két üres ház is van itt, de még a cigányok se jönnek bele. Rozogák már ezek az épületek, a pincékben feltör a víz, nedvesek, penészesek a falak; egészségtelen itt az élet.

A gyerekek is magyaráznak: nyáron ugyan szép, romantikus itt minden, de télen bizony sok a gond. A gyerekek gyalog járnak iskolába, az asszonyok úgyszintén gyalog mennek bevásárolni.

— A férjemnek még két éve van a nyugdíjig, nekem három. Azt a kis időt kibírjuk valahogy, aztán megyünk be a faluba, Bodrogba, az új házba, mert ott

— Látta? Mit szól ezekhez?...

— Miféle emberek? — kérdezem.

— Elisszák minden pénzüket, elebrudálták maguk mellől még a saját gyerekeiket is, megeszi őket a kosz. Semmirevaló emberek.

Anna néni lakása csak kívülről hasonlít a Bacskaiékéhoz. Igaz, kívülről mind a négy ház egyforma: zilált külsejűek, gazdátlannak tűnnek. A lakók bérlik a házakat a Szomotori Állami Gazdaságtól. A gazdaságnak van itt nagy állattelepe, s a lakók többsége állatgondozó.

Anna néni férje épp délutáni álmából ébred, amikor benyitunk a konyhába, majd a szobába. Ezek a helyiségek már a szoba és a konyba megszokott képét mutatják. Az előző lakás látványa után a hirtelen váltás egyfajta fényűzésnek tűnik.

A két öregnek távol élnek a gyermekei, bár rendszeresen látogatják őket. Mennémár egyenesen elbújik. így aztán a negyvenéves Dopcsák Bélától tudom meg, hogy már tizennégy éve élnek itt a tanyán. Korábban a közeli Királyhelmecen laktak, ott is ezt a munkát végezték, majd „valamiféle" oknál fogva eljöttek ide.

— Ahol juh van, ott nekem mindenütt jó — mondja a házigazda, majd arról beszél, hogy a jó juhásznak együtt kell élni, érezni a nyájjal, hogy volt már egyszer kirándulni is, a Magas-Tátrában, de álmatlan volt minden éjszakája, egyre csak a nyáj járt az eszében. Mondja, nem is nagyon vágyik el a tanyáról, meg nem is mehet, mert a maga helyébe nem tud helyettest állítani. A tizenhét éves fia is inkább elment szakmunkástanulónak, mintsem estig, tavasztól tavaszig a nyáj mellett álljon, körmölje, fejje, dédelgesse a bárányokat.

— Nem erőltettem őt erre a szakmára, mert láttam, hiányzik nála az, ami a jután. Nem szokott ő a tanyán idegenek látványához, jelenlétéhez.

Dopcsákékkal szemben lakik Takács János és családja. A ház előtt kassai (Košice) rendszámú személyautó áll. Beljebb, a tágas konyhában kiderül, hogy Kassán élő fiuk van itt látogatóban a családjával. Takácsék — akárcsak a többi család, ők sérti nevezik nevén, hogy miért laknak itt — tizenegy éve élnek Keresztúron.

— Apám korábban Ágcsernyőn dolgozott — mondja a vendég fiú —, de idővel úgy látta jónak, hogy itt rakjon magának, nekünk családi fészket.

A házigazda ugyan nincs itthon, de a háziasszony mindenről tájékoztat.

— Itt négy család él csak, de mind másféle: nem illik egyik sem a másikhoz — mondják. Aztán a háziasszonytól megtudom, hogy a férje sertésgondozó, ő pedig nappali őr.

építettünk magunknak. Bemegyünk és elfelejtjük, hogy egyáltalán itt laktunk.

Négy család, négy egymástól eltérő világ.

Nagy merészség lenne most e röpke látogatás alapján következtetésekbe bocsátkozni. Mégis, az az érzésem, van ezeknek az embereknek a sorsában valami közös; félrehúzódás a világtól, rejtőzködés, magukba fordulás. Mert hát mi mással lehetne magyarázni, hogy manapság ilyen körülmények között élnek, dolgoznak.

Keresztúr — tanya.

Tanya, tipikus tanyasi sorsokkal. Négy család, négy különös család lakóhelye — egyrészt távol, másrészt közel a civilizált világhoz.

ZOLCZER JÁNOS A szerző (3), Gyökeres (1) és Pribyl felvételei

13