A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-03 / 14. szám

AZ ERDEI LAK

A magyar irodalom máig emlegetett érdekes eseménye volt az a költői verseny, amelynek résztvevői Petőfi Sándor, Tőmpa Mihály és Kerényi Frigyes voltak. Petőfit és Tompát ki ne ismerné. Kerényi Frigyest azonban annál kevesebben. Költészete kiforratlan maradt. Nem tudott barátai mellé emelkedni, megszerezni a népszerűséget. Egy gazdag eperjesi kereskedő gyermeke volt, aki 12 éves koráig nem is tudott magyarul. Eredetileg Christmann-nak hívták, nevét felnőtt korában változtatta magyarra, amikor az Eperjesi Magyar Társaság révén megismerkedett Lisznyai Kálmán, Vachott Imre, Sárosi Gyula költőkkel, az eperjesi magyar ifjúság lelkes vezéreivel. Ettől fogva ő is magyarul írta verseit.

Amikor Petőfi 1 845 tavaszán felvidéki körútra készülődött, tervbe vette, hogy Kerényit és Tompát is felkeresi Eperjesen. Tudniillik, ez idő tájt Tompa Mihály is Eperjesen lakott, Péchy Tamás földbirtokosnál vállalt nevelői állást. Petőfi mind a két költővel baráti viszonyban állt, így annál örömtelibbnek ígérkezett a találkozás.

„Kora hajnal állt, hogy másnap az eperjesi gyorsszekérre ültem. Egymagám utaztam, mi már régi óhajtásom volt. De nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs, és viszont. Kényelmemet nem használhattam, mert a hideg miatt a szekér egyik zugában zsugorogtam. Hűvös, komor volt a reggel, mint szívemben — Kassa emléke, hol magyar szót alig hallottam" — írja úti jegyzeteiben Petőfi, majd így folytatja: „Eperjesen Kerényi Frigyeshez szállottam, s nála tölték egy hónapot. Szerencsés fickó ez a Kerényi, kénye-kedve szerint élheti világát s könnyen fütyölhet, pamlagain heverészve, ha bizonyos urak rákiáltják az anathemát, hogy ö nem költő. Tompa is Eperjesen volt. Nevelösködött. Kétszáz bankó forintért. Miska

BALLADAÉNEKESEK,

MESEMONDÓK,

VÁSÁROSOK

(Kalapis Zoltán könyvéről)

Van-e a jugoszláviai magyarságnak említésre méltó népköltészete? A kérdésre korábban Bori Imre Idő, idő, tavaszidő c. könyvében már igenlő választ adott. A válasz helyességét bizonyítandó, újabb adalékot találunk Kalapis Zoltán könyvében, mely az elmúlt évben került a téma iránt érdeklődők kezébe.

Kalapis is azt elemzi, vajon él-e még századunkban, a megváltozott feltételek ellenére a népi alkotókedv, a balladaalkotás kényszere. A témával előtte már többen is foglalkoztak; hogy csak egy-két nevet említsek a legjelesebbek közül: Kallós Zoltán a Balladák könyvében, Ráduly János Kibédi népballadák c. kötetében, s az érintett területen, a jugoszláviai magyarság körében a nemrég fiatalon elhunyt Tóth Ferenc.

Kalapis a Tóth által 1972-ben Egyházaskéren gyűjtött Deák Gyuri c. népballada keletkezésének körülményeit vizsgálja. Nyomozása során megszólaltatja a tragikus esemény még élő tanúit, ill. azokat, akik hallotpajtás! rád illenek nagy druszád szavai: „Megnehezült az idők viharos járása fölötted!" „De vigasztaljon, bajtárs, hogy velem egy csillag alatt születtél, kis különbséggel — te a sorsnak mostoha, én édes, de kitagadott gyermeke vagyok ..."

Ezek a napok talán a leggondtalanabbak voltak mind a három költő életében: „Boldog órákat töltöttem Kerényivel és Tompával. Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat; mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leírnám" — emlékezik Petőfi.

A boldog órák emlékét valamiképpen meg akarták örökíteni. Elhatározták, hogy mind a hárman verset imák egy Eperjes környéki erdei lakról, s költői versenyre kelnek egymással. A köztudatban úgy él, hogy a költők többször kirándultak ehhez az erdei lakhoz. Sokan állították azóta, hogy látták a költők által megénekelt lakocskát, holott a valóság egészen más. Vajon hogyan emlékezik meg erről Tompa?

„Egyszer azt mondja Sándor: fiúk, írjunk valami verset együtt, ugyanazon tárgyról szóló verset, mely találkozásunk emlékéül maradjon. Elfogadtuk, meghatározván, hogy a tárgya »az erdei lak« leend. Ez a szobában történt. Határozottan ki volt mondva: hogy a költemény festői leíró lesz. Semmi reflexió." Petőfi így kezdte a versét:

„Mint a szív az első szerelemnek titkát. Rejti a kis kunyhót bércnek koszorúja; Meg nem árt erőtlen szalma födelének.

Ha dühét a szélvész a vidékre fúja." Tompa ezekkel a sorokkal indítja költeményét :

„ Völgy felett, bérc alatt, középen,

A behorpadt hegynek oldalában:

— Hallgatózva néma csend körűié, — Nádkötésű kis lak áll magában ..." Kerényi viszont így énekel:

„Erdős ormok alján völgyi sík felett Siető kis csermely kunyhóhoz vezet.

tak valamit róla. A balladát ismerő és éneklő énekeseket faggatva bogozza ki a balladaalkotás összetevőit. Összegezésképpen megállapítja, hogy a Deák Gyuri „a paraszti közösség műhelyéből került ki az utolsók között századunkban".

Lappangó szájhagyományok cím alatt újabbkori törökbecsei népballadákról ad hírt a kötet következő lapjain. E részben a Budai Jóska cíművel részletesebben, további hattal csak nagy vonalakban foglalkozik megállapítván, hogy „... a huszadik század két első évtizedében még eleven a balladaalkotás, a balladaéneklés pedig .. . manapság ma is él,... pontosabban lappang, az emlékezet mélyén megbújva, mivel éltető gyökereitől már réges-régen el van vágva".

A könyv harmadik részében adalékot talál az olvasó Borbély Mihály, a nagy bánáti mesemondó életrajzához. Borbély Mihály száz évvel ezelőtt, 1882-ben született, s azt vallotta magáról, hogy ő nem tanult meséket, hanem tőle tanultak. Állítása kétségtelenül igaz, bizonyítja ezt a Kálmány Lajos által gyűjtött, először 1914-ben kiadott Pingált szobák c. mesegyűjteménye. Az 1953-ban elhunyt kalandos életű mesefa félszáz meséje — Katona Imre értékelése szerint — „a jugoszláviai magyarság még nem minden részletében feltárt néphagyományának egyik legértékesebb kincse."

Egy torontáli vásár aranykorát idézi fel a könyv negyedik, egyben záró fejezete. A

A kunyhó ledőlne, hogyha régi fák,

Régi ismerősei, nem támasztanák;"

Kéki Lajos, Tompa egyik életrajzírója a következőket jegyzi föl a költői versenyről: „E körül a verseny körül egy időben sok szó forgott. A három költő verse a Pesti Divatlap 1845. júl. 17-ik számában jelent meg, azzal a jegyzettet kísérve, melyet Ferenczi Zoltán szerint Tompa, de nagyobb valószínűséggel Petőfi fogalmazott: „Eperjes mellett van egy erdei házacska. Ennek környékén járván mind a hárman: elhatároztuk, nem szorosan ezt fösteni le, csak körülbelül olyanforma tájképet adni. K; P; T;" Ez után senkinek sem volt oka kételkedni abban, hogy a megénekelt erdei lak csakugyan létezett, mindaddig, míg Tompa egy nyilatkozatában az egész versenyt szobába történtnek és tisztán képzeleti tárgyhoz fűződőnek mondotta: „Magam hallottam ifjabb eperjesi lakosoktól, — írja e megjegyzésében — olvastam helyleírók, átutazók kinyomtatott úti jegyzeteiből, hogy látták a mi erdei lakunkat, mulattak körülötte, s emlegették a három versenyző költőt. íme, a soha nem létezőből miként csinált a képzelet létezőt, mert hiszen mi semmi kunyhót nem láttunk, képzeletbeli volt minden; de azért most is mutogatják Eperjes bérczei között az általunk megénekelt kunyhót. Mosolyogtam, de nem nyilatkoztam; valóságos barbarizmus is lett volna lerontani a közvélemény illúzióját, költészetét."

Az erdei lak tehát sohasem létezett, a boldog találkozás emléke azonban megmaradt e versekben. A három költő akkor még nem is sejtette hogy milyen tragikus lesz az életük. Petőfi 26 évesen esett el a szabadságharcban, Kerényi Frigyes kibujdosott Amerikába s elborult elmével 30 évesen halt meg. Tompa is aránylag fiatalon, 51 éves korában hunyt el kegyetlen szenvedések között.

D. Gy.

Bánátban ez volt a leghíresebb vásár, zsibongó forgataga valóban tarka képet festett minden vonatkozásban. Nemcsak a vásár árubösége és sokfélesége, hanem maguk a vásárosok is figyelmet érdemelnek. „Felvidékről tömegesen jöttek a szlovák gyolcsosok, ... üvegesek, drótostótok, bádogosok" — írja Kalapis. „Sok nyelvtől, vegyes beszédtől hangos tehát az egyébként is tarka nemzetiségi területen fekvő Debelyacsa... A bajok akkor kezdődtek, amikor a felsorolt nyelvek (magyar, szlovák, szerb, román, olasz, görög stb. — U. A. megj.) közül az egyikből hivatalos, állami nyelv lett, az egyedüli helyes és üdvözítő." Bár napjainkban is rendeznek vásárt Debelyacsán, ez inkább már csak baráti találkozásokra alkalmat adó népünnepély.

A könyvet megfakult fényképek, jegyzőkönyv-részletek, plakátmaradványok, újságkivágások, utcaképek stb. egészítik ki. A szerző vizsgálódásai során az ezerfelé futó szálakat olvasmányosan fűzi össze, ami nyilván a riporter képességeit dicséri. Talán egyetlen hiányossága a könyvnek, hogy népballadák dallamát (kottáját) nem teszi közzé.

Kalapis Zoltán népismereti riportkönyve a magyar nép múltjának alaposabb megismeréséhez járul hozzá értékes adalékkal, s mint ilyen figyelmünkre érdemes.

URBÁN ALADÁR

Bán Samu cimborám, az országos hírű riporter és életművész mesélte a következőket;

— Kérlek, nem hiába hirdeti sok tapasztalt asszony, hogy a férj a világ legravaszabb élőlénye. Olyan ravasz, hogy gyakran önmagát is becsapja, pedig csupán a felesége eszén igyekszik túljárni. Erre fényes példa az én esetem a dugipénzzel. Remélem, nem állítod, hogy fogalmad sincs, mi a dugipénz! Minden férj ismeri, az is, aki tagadja. Olyan pénz ez, amiről az asszony nem tud, illetve, ha véletlenül tudomást szerez róla, azonnal konyhapénzzé változtatja, lisztet, cukrot, vajat, sót mosóport vesz érte, azzal sem törődik, hogy férje esetleg csúnyán elhízik, felszökik a vérnyomása, megüti őt a guta. Az ilyen pénzt tehát alaposan el kell dugni (innen a neve), egyik megboldogult ismerősünk szerint legtanácsosabb nyáron a feleség téli, télen a nyári kabátjába rejteni, ott valószínűleg nem keresi. Jómagam — folytatja okoskodását Samu barátom — ha véletlenül van ilyen pénzem, mindig valamelyik könyvbe dugom. Van párezer könyvem, az asszonynak viszont nincs annyi ideje, hogy valamennyit átkutassa. És most figyelj! A jómúltkor kissé kótyagosan érkeztem haza éjféltájt, valakinek a névnapját, születésnapját, házassági évfordulóját vagy mit tudom én mijét ünnepeltük — a lényeg az, hogy még maradt ötszáz koronám, azt szépen bedugtam az egyik könyvbe s már aludtam is, mint a bunda.

Reggel, munkába indulás előtt, vidámam fütyörészve a könyvespolchoz léptem, hogy „megtakarított" vagyonomat zsebrevágjam. Igen ám, csakhogy nem emlékeztem pontosan, melyik könyvbe dugtam. Helyesebben; Thomas Mann Varázshegyére emlékeztem, de a Varázshegyben nyoma sem volt a pénznek.

S ugyanígy jártam a nagy német író többi könyvével is: egyikben sem találtam meg az ötszázast.

Ekkor már tudtam — magyarázza Samu —, hogy valamilyen keresési módszert kell kidolgoznom, hiszen, ha minden könyvet át akarnék nézni, az igen sokáig tartana. Lássuk elő-14