A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-03 / 14. szám
tűk. Szövetségeseink, akikért hazánk földjét véres ekével szántottuk fel, akik összetörtek, és ronggyá szakadoztak ebben a teljes és végleges vereségben — most, a fogságban törlesztik szerencsétlen hűségünk kamatjait. Százszor és százszor hallottuk a panaszt: „Nem az oroszok, hanem a németek fogságában vagyunk." Sajnos, ez néha igaz. De úgy kell nekünk. Néha csak annyi az elnyomás, hogy a magyarok a konyhán hígabb levest, a raktárostól rosszabb ruhát kapnak. A fogságban ez sem tréfadolog. A 159/6-os táborban, német a zenekar, és a hangversenyre a magyarokat nem engedik be. Annyi baj legyen. De van a tábor közelében egy mész- és gipszégetö is, ahol büntetésszámba megy a munka. Itt mindvégig magyarok dolgoztak, nyáron a hatvanfokos kemencékben, telerakódva a maró mészporral. Igaz, hogy itt is kétszáz százalékos normát csináltak, de bizonyos, hogy mikor lelkesen végezték a munkát, akkor is csak kevés lelkesedéssel gondoltak a zónaparancsnokra, aki persze német volt. Irminóban, a 144/12-es táborban ezerötszáz német van, csak kétszázötven magyar. Hatodrész. De belszíni munkát, lenn a bányában kétszáznegyven magyar végez — és csak kétszáz német. A táborarisztokraták németek. Ez ismét kiélezett példa, de kisebb-nagyobb sérelmek minden táborban akadnak, ahol e két nemzet együtt dolgozik. És ez nagyon mély tanulság: nemcsak egy németbarát nevelést bont le, de egy sokkal mélyebben rejlő történelmi hagyományt. Pázmány így mondta: „Gallérunk alá pök a német." Ezt minden fogoly, a saját gallérján kipróbálhatta. Még a németkérdésnél is fontosabb a magyar—román viszony alakulása. Nem tudom a románok hogyan éreztek irántunk. Mi magyarok igen kevéssé szerettük őket. A románok a fogság kezdete óta megbecsülést, és ami fontosabb: pozíciókat szereztek. Igénytelenek és szorgalmasak — ezek értékes erények a fogságban. A magyarok gyakran irigykedtek rájuk. Később, mikor a munkabecsület már csaknem minden magyarnak is dukált, sokat és szívósan veszekedtek a románokkal. Tűzzel és kitartással tudtak veszekedni, többnyire tolmács nélkül, mert így kiadósabb. Órákig szidták egymást a barakk végében. Igaz, hogy sohasem Erdélyért veszekedtek, hanem azért, hogy ki vigye helyére a talicskát, és ki hamuzott a másik fejére. Voltak verekedések is, mindig páros számú pofonokkal, mert adós egyik sem akart maradni. De úgy látszik, a szidalmak és a pofonok fullánk nélkül valók, úgyszólván a családban maradtak. Az ember nem beszélt többet a dologról. Sokszor a „német elnyomással" szemben, sokszor egy-egy közös muzsikás estén, de legtöbbször a közös munkában a végén majdnem mindenütt barátságba torkollottak a torzsalkodások. Még a román fegyverszünet sem hozott nagy zivatart, jóllehet a magyarok úgy értelmezték a szerződést, hogy Erdély elveszett. Volt egy-két összecsapás, néhány „kínos" eset. Felhők voltak, villámok nélkül. A susztermühelyben gitároztak. Azt énekelték: „Akácos út, ha végigmegyek rajtad .. Erről a románok azt mondták, hogy román dal, a magyarok meg azt, hogy magyar. Sok ilyen közös nóta van. De ezzel nem azt akarom bizonyítani, hogy a magyarok a cimboraságért vagy a nótaszóért odahagyták volna Erdélyt. Ez nem igaz, s erről még esik szó. Ezzel csak annyit mondtunk, hogy megbarátkoztak a román vargával és a regáti paraszttal. Erdélyt történelmi kérdésnek tekintették, a román foglyokat pedig embereknek, emberi szemmel nézték őket. A németekkel szemben a csalódás, a románokkal sok helyütt mély barátság ékesen szóló cáfolata egy hetvenéves hagyománynak. Nem az újságban olvasták, s a könyveknek se hitték. De elhitték az életnek, a valóságnak. Mert a valóság logikája csakugyan a legerősebb logika. KONCSOL LÁSZLÓ Vércsepp Ujjhegyedbe tüske vágott, s nyitja nékem a világot: járom újra én, a félszeg, reszkető pont, gyönge vércsepp. Hűvös kútból fölfakadtam, lázas szomjad oltogattam, szerveidbe szivárogtam, bennük jókkal gazdagodtam: víg cukorral, sejttel, pírral, komor vassal, sóval, írrai. Fölszívódtam kék eredbe, minden jóval keveredve, úgy siklottam csőből csőbe, szívbe, forrón lüktetőbe, vastag érből vékony érbe, átsuhanva s visszatérve, mindig benned, körbe-körbe: kicsi hordár, fürge törpe. Hurcoltam sót, vittem cukrot, szállítottam zsírt is (itt-ott), hűs oxigént, minden fémet, cipeltem a teljességet. Volt bújócska, sűrű vágta, örvény, bukfenc szívbe-májba, így bolyongtam, vettem-adtam, kereskedtem akaratlan. Itt ülök most ujjpárnádon, minden terhem ráruházom, s föllebegek, szállni újra, fényes pára, szabad útra. Illusztrációs fotó: TÓTH PÁL GYULA CSÁKY KÁROLY tényállás a csönd kettévált ott szótlanság itt hallgatás MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ Az emlékezés csöndje (Budai Ilonának) lám mindenki megtestesül valahogy egyik lapul másik vigyázzban áll mikor e hang a sejtekben megmaradt lüktetés az idő mélyéből tenger vizéből barlang menedékéből a vándorlásokból előjön mi ellen ki ellen menjen hajdani tél keresi elhagyott kés beszeli víz csobog szél zokog könnyebb a test egy vajúdó jajjal buzog a tengerből feltörő végtelen dallam hallom a hanggal Ilonka éneke! húr feszülése dob dübörgése ki ellen mi ellen 11
