A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-03 / 14. szám

Hetven éve, 1912. április 5-én született Örkény István, a világhírű drámaíró, novellista és publicista Magyar Légió nem született meg, és ez nagy baj volt a hadifoglyoknak, s nagy baj Magyarországnak. A Magyar Légió soha nem állt csatarend­be, de mégis ez a gondolat volt éveken keresztül a legénység nagy reménysége és a tisztikar világnézetének kovásza. A légió kö­rül élesen állott a kérdés: igen vagy nem, a múltért, vagy a jövőért akarsz-e harcolni. 1944 augusztusában Pórffy tüzér százados így irt az Igaz Szd-ban: „A való és elképzelt hazáért való küzdelemben a tisztikar ment­hetetlenül két részre szakad. A bűnös múlt igenlőire és tagadóira .. Ezt a szakadást könnyű szemmel követni. 1944 október elején Brassó körül húsz tiszt került fogságba. A foksányi táborban a húsz közül tizenhét kéri, hogy vegyék föl a Magyar Légióba. Ezután szállították át őket a 299-es táborba, a Krímbe. De közben jött Szálasi. A krími táborban bíznak a légióban. Ott már egyéni kérvényeket írnak a tisztek, önélet­rajzzal, a kérés részletes indoklásával. És a húsz tiszt mindegyike megírta a kérvényt. A száz és száz táborban utolsó percig bíznak a foglyok a légióban. A helyi hatósá­gok engedélyével meg is alakul néhány csa­pat. így szervezte meg Szendrö László a „Lenkey századát". Kétszáz fővel Tito sere­géhez akart kerülni, és délről, a Dráva felől felszabadítani a Dunántúlt. Azt akarták, hogy Magyarországot a magyarok szabadítsák fel. A 165-ös táborban megalakult a Kossuth­­gyalogezred, Kiss Ernő százados és Dobay Aladár zászlós szervezték, Tormássy-Szávits ezredes parancsnoksága alatt. Ezeket beva­­gonírozták, de csak száz kilométerrel jutot­tak el nyugat felé; a szerelvény elakadt. S így akadt el minden század és ezred; csak néhány partizánnak sikerült részt venni a felszabadításban, de a magyar tömegek kétség és remény közt vívódva élték napja­ikat, egészen a német kapitulációig. Azzal füstbe ment a harc reménye; szembe kellett nézni a fogsággal. Kétségtelen, hogy ez volt a nehezebb. S a légió, melynek nem adatott meg győznie a fegyverek frontján, annál több csatát nyert a táborokban, a lelkek frontján. Ez a fordulat — össznemzeti szempontból is — aranyat ért. A két világháború közt felnőtt nemzedékek politikai butasága csak­nem határtalan volt. Minden, amit megtanul­tunk, még a politikai alapfogalmak is, a nemzet szellemi vagyonának lesznek részei. S bár sokat tanultunk a fogságban, az sem tagadható, hogy e politikai nevelés módsze­rei és körülményei nem voltak mindig sze­rencsések. Ez a nevelés kissé száraz volt, elméleti; magyar fülnek szokatlan. Az Igaz Szó, a hadifoglyok újságja, elvont cikkeket írt, a táborban levő könyvek — ha voltak könyvek — elvont politikai kérdéseket tárgyaltak. Az elvonatkoztatott elmélet a demokráciának csak eszenciáját adta, nem pedig ízét, illatát. Sok táborból mesélték azt, hogy a foglyok zöme „nem hisz az Igaz Szó nak". Ez nem volt általános, de voltak esetek, amikor kine­vették a földosztásról szóló híreket, mert úgyse igazak, és több táborban azt se hitték el, hogy Magyarországon kikiáltották a köz-, társaságot. Lehet, hogy ma se hiszik, mert az Igaz Szó írta; azt ellenben a lublinói táborban mindenki elhitte, hogy Budapesten zsidó rémuralom van, és az Andrássy út elejétől végig keresztény fejekkel van kirakva. Ezt elhitték, mert egy mozdonyvezető mesélte, aki Pestről jött, májusban ... Ő csak tudja! Mindez nem is akkora baj, mint amekkorá­nak látszik, mert a demokrácia demokrácia marad, akár jó újság az Igaz Szó, akár nem. A foglyok nem az újság, hanem a háború érvein tanultak; nem a könyvek fakó betűi, hanem a munka perdöntő bizonyítékai alap­ján ítélnek. És egyre többen ítélnek úgy, hogy a demokrácia jó. A legjobb példák a végletek. Éppen az említett lublinói táborban, amikor az aktivis­ta befejezte a gyűlést, a foglyok együtt maradtak, s egyikük fölolvasta Sztálin köny­vét. Akadnak sokan, akik a vállukat vonják; de hétközben egy vasgyárban dolgoznak, s munkában tanulják meg tisztelni a gyakorla­tát annak, aminek nem hitték el az elméletét. A fogságban nem az újság, hanem a munka a politika. S ez annál fontosabb, mert a nevelömun­­kának még egy hibája van. Ez a helyzetből adódik, a fogság helyzetéből. Mert mihelyt „antifasizmusra" oktatják a foglyot, a fogoly tüstént arra gyanakszik: az antifasiszták előbb mennek haza. És csendes megegyezés szerint: belépni az aktívába annyi, mint be­iratkozni a demokráciába, azazhogy megvál­tani a jegyet Dorozsma felé ... Mindenki látja, hogy ebből jó nem lehet. Nem is lett. Képmutatás, fai mellé húzódás, lapulás. Csontos Laci bátyám immár szálló­igévé vált mondása szerint: „Az embernek nemcsak érzelmei vannak, hanem értelmei is." Azaz: az ember másként érez, mint ahogy beszél; mert az embernek vannak értelmei is, és az értelmei azt súgják, hogy ebből a veszekedett fogságból az antifasisz­ták hamarább fognak „hazaavázni". így mondja Laci bátyám. Hogy az Igaz Szd-nak egyesek nem hisz­nek: hagyján. De hogy a képmutatáson, a hamisságon felnőtt nemzedék még a fog­ságban sem szokja meg a demokrácia suho­gó világosságát, ez már szomorú. A „helyez­kedés" néha groteszk helyzeteket teremt. Egy Kirov melletti tábor aktivistája beszélte, hogy mikor felolvasták a gyűlésen Mindszen­­ty hercegprímás pásztorlevelét, melyben rablásnak nevezte a földosztást, váratlan felháborodás támadt. „Le vele!" és „Pusztul­jon!" — ordították nekipirosodva, és éjjel a barakkban véresre vertek egy susztert, ami­ért „ezek után még" imádkozni mert. A suszter kórházba került és másnap ki­szállt a propagandista. „Maguknak mi bajuk a Mindszentyvel?" — kérdezte. „Be kell fogni a száját!" — „Fel kell kötni a torony­ba!" — kiabálta egy szelíd terménykereske dő. — „Nem lehet: Odahaza szólásszabad­ság van." Azonban a barakk dühöngött. „De nem az ilyen beszédre!" — kiabálták; de némi gyanú is lappanghatott a szívében, mert megkérdezte: „És miért fáj ez maguk­nak annyira?" Az emberek zúgtak. „Hát mi­kor megyünk mi haza, kérem, ha otthon megerősödik a reakció?" Gondolom, ez el­rontotta a propagandista örömét. Az enyé­met nem. Mert ez ugyan nem jó politika, de mégis, végre-valahára: politika. Kezdünk ta­nulni. A hadifogságban a munka a politika — mondottuk, és ez csakugyan az alapja min­dennek. De láttuk azt is, hogy a politikai nevelés se hiábavaló; a Magyar Légió győ­zelmesen harcolt a magyar demokráciáért, s ez végeredményben politikai munka volt. A tanulás se vész kárba. A politikai alapfogai mák előbb-utóbb vérré válnak, s ahol a szavak — mint láttuk — nem találnak hitelre, ahol a nyíltság helyett elburjánzik az alakos­kodás, ott győztesen harcolnak a történelmi események. „A vaíóság logikája minden más logikánál erősebb" — mondotta az a Sztálin, akinek szavát a lublinói magyarok nem hitték el. De az eseményeknek ök is beadták a derekukat. A háború minden napja, a német visszavo­nulás és a magyar összeomlás minden órája egy-egy pörölycsapás volt. Szóltunk már a zsidókérdésről. Hihetően minden fogoly okult rajta: zsidó és nem zsidó. De a táborban nemcsak zsidókérdés van, hanem van németkérdés, románkérdés, tiszt-legénység kérdés, mindenféle kérdés. Elsősorban a németkérdés. Csaknem min­den táborban vannak németek, többnyire többségben. Ahol többségben vannak, igye­keznek elhelyezkedni, konyhán, műhelyben, fürdőn és a rendőrségen. Ahol a német a vezető, német a helyettes is; akinek Krisztus a barátja, az el nem kárhozik. Az isten nem ver bottal, de néha ad egy fricskát. Ezt a fricskát igazán megérdemel-ISTVÁN Ezután a 115-ös barakkbeliek elénekelték a Himnusz-t, és utána aludni mentek. Másnap elkészültek az ívek, szép kacska­­ringós betűkkel, ugyancsak csomagolópapí­ron. „A szovjet kormányhoz" szólott a kérés, melyben a Magyar Légió felállítását kérték. Az ötszáztízből aláírta négyszázkilencven­nyolc. Tizenkettő megtagadta. Ezek közül nyolc azzal, hogy ök „úgyse magyarok", egy azzal, hogy neki elege volt, fegyvert nem vesz többé a kezébe. Neki — úgymond — úgy kellett ez a háború, mint az ablakos tótnak a hanyatt esés. Ezt el kellett fogadni. Az utolsó kettő pedig nazarénus volt. A nazaréhusokat négy napja gyúrták a barakkban. Megkérdezték, vajon hogy juthat a Hitler az üdvösségre, de ezt nem tudták a nazarénusok sem. Ok csak azt tudták, hogy fegyvert fogni bűn, és kárhozat jár érette. Erre úgy próbálták őket rávenni, hogy ma­gyarázták: a németet ütni Krisztusnak tetsző cselekedet. Végül is abban egyeztek, hogy az egyik aláírta a kérvényt, de fegyveres szolgálatra nem vállalkozott, csak például a légió konyháját vezetné. Kérte, szorítsák ezt még rá az ívre, hadd tudja a kormány ... De a másik még így se írta alá. Ezek a légiógyűlések hasonló hangszere­léssel folytak az összes táborokban. A tisz­teknél vaíami zavar lehetett, mert a 153-as tábor nyílt levelet intézett a „késedelmeske­­dőkhöz", s mikor ez válasz nélkül maradt, az Igaz Szó 1944. május 9-i számában újabb nyílt levelet intézett „azokhoz a bajtársak­hoz, akik az előzőkre nem válaszoltak". Azt írták: „A kivárás nem méltó a magyarhoz" — János István, Hollós András, Nyitrai, Huszár és még négyszázhuszonöt fogoly. Úgy lát­szik, ennek se lett foganatja. Június 13-án megjelent Pornlich száza­dos, Székely Antal százados, dr. Jánosi Fe­renc lelkész és mások felszólítása. „Aki nem tud, vagy nem akar dönteni, mikor haldokló hazája és ezer sebből vérző népe hívja . . . nem méltó a magyar névre." És: „Csodálko­zunk, hogy épp az idősebb tisztek azok, akik legkevesebb megértést tanúsítják igaz ma­gyar ügyünk iránt..." Ma már nyilvánvaló, hogy ha a Magyar Légió megalakul, történelmet alakíthatott volna. S a mi tudomásunk szerint a mozga­lom csakugyan az „idősebb tisztek" maga­tartása miatt jutott kátyúba; név szerint Stomm altábornagyot. Csathó vezérkari őr­nagyot és Deseő vezérőrnagyot emlegették. Stomm a 3. hadtest parancsnoka, Deseő pedig a tüzérség parancsnoka volt. Voro­­nyezs után bekerítették őket. Stomm súlyo­san megrokkant, s úgy látszik, hogy a rendkí­vül aktív és kiváló képességű Deseő vezérőr­naggyal folytak a tárgyalások. Deseő diplo­máciai pályán is magasra futott, évekig volt Moszkvában katonai attasénk; nyilvánvaló, hogy 1944-ben a háború kimenetelét és Magyarország sorsát tisztán kellett látnia. Nem tudom, hogy a terv min bukott meg. Mikor vele beszéltem azt mondta, hogy már attasé korában Moszkvából figyelmeztette az illetékeseket; látta a bajokat a Donnál, és látta a fogságban is. De a Magyar Légióról nem akart beszélni. „Elég az — mondta Deseő —, hogy én már a Lakatos-kormány idején kérvényt kérvény után írtam, hogy gyerünk, harcolni akarok. Hát még mikor Szálasi jött. Akkor egészen megvadultunk valamennyien." Ez meglehet. De 1943-ban és 1944-ben, sajnos, nem vadultak meg. Hogy ki felel érette: döntsék el a beavatot­tak. Lehet, hogy az volt a hiba, hogy Deseők garanciákat kértek a szovjet kormánytól. Le­het, hogy nem tudtak megegyezni: Horthy mellett vagy Horthy ellen harcoljon a Magyar Légió ... Mindkét feltevés lehetséges. De végeredményben mindegy, hogy a kutyát vágjuk-e a fához, vagy a fát a kutyához; a ÖRKÉNY 10

Next

/
Thumbnails
Contents