A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-03-27 / 13. szám

Életének története akár egy mese váza is lehetne. Ez a mese arról szólna, hogyan lett egy szegényember fiából fejedelem; igaz, nem a szó valódi értelmében vett koronás fő, „csupán" a zene birodalmának uralkodója, de ez se megvetendő karrier egy bognármester fia számára a XVIII. század második felében, Közép-Európában, ahol abban az időben még nem sokat adtak a kultúrára és az emelkedett stílusra. Zenélni persze zenéltek Bécsben már akkor is, ope­rákat is bemutattak, de a muzsikának igazán csak Haydn jóvoltából lett becsülete az oszt­rák császárság fővárosában. Nos, Joseph Haydn élettörténete valóban mesébeillően indult. Jóhangú gyerek lévén, aki már valamit a zongorához és a hegedű­höz is konyított. hatéves korában elkerült aprócska szülőfalujából, Rohrauból a közeli Hainburgba, ahol apja sógoránál, Matthias Franck tanítónál kezdte el a komolyabb ze­nei stúdiumokat. Egy évvel később — de ezt már mondja el ő maga — „hétéves korom­ban véletlenül hallotta gyengécske, de kelle­mes hangomat a megboldogult von Reutter karmester, aki átutazóban Hainburgban járt, nyomban magához vett, énekiskolájának nö­vendéke lettem, ahol is rendes tanulmánya­im mellett nagyon jó mesterek oktattak az éneklés, a zongora- és hegedűjáték művé­szetére; nála is, meg a Stephansdomban és az udvarnál egyaránt nagy sikerrel énekeltem a szoprán szólamot egészen 18 éves koro­mig." A lényeg valóban ennyi, de Georg von Reutter karmester úr énekiskolájában azért valamivel mozgalmasabban teltek a napok. Éppenséggel Haydn jóvoltából is, aki nem­csak a legkiválóbb énekese volt az iskolának, hanem talán a legelevenebb növendékek egyike is; mindig kapható volt a csínytevés­re, s még a verés sem szegte túlságosan a kedvét. Reutter mestertől sok mindent tanult a zenéből, ennek ellenére zenei műveltsége meglehetősen hézagos maradt, s a hangsze­res játékban sem tudott komolyabb haladást elérni. Ráadásul a hangja is elég korán mu­tálni kezdett, igy az éneklést abba kellett hagynia, s csak úgy maradhatott meg to­vábbra is az énekiskolában, hogy segített az rtUtutóchan Mvmlr* úC7tonrl(>i ónolrtanári mii­ködése után egy megmosolyogtató kópéság tett pontot: az egyik előadáson lenyisszan­totta diáktársa parókájának copfját, s ezzel végérvényesen magára haragította Reut­­tert, aki jobbnak látta kitenni a szűrét. Haydn váratlanul az utcán találta magát, s bizony nem volt irigylésre méltó helyzetben. Egy templomi énekes fogadta be öt végül nyomorúságos lakásába, s ő volt az, akt alkalmi munkákhoz juttatta. A 17 éves Haydn templomi zenekarokban hegedült, leckéket adott, s ha a szükség úgy hozta, néha-néha egy kocsmai malacbandába is betársult, aminek kétségtelenül megvolt az a haszna, hogy közvetlenül is megismerkedhe­tett az osztrák népzenével. Eközben — már amennyire lehetett — zenei ismereteit is bővitette, átrágta magát egy sereg tanköny­vön, s éjjelente nagy mesterek szerzeményeit tanulmányozta. Egy ízben Johann Sebastian Bach második fiának, Philip Emanuel Bach­nak a szonátái kerültek a kezébe. „Ettől kezdve mintha odaszegeztek volna a zongo­rához — nyilatkozta életrajzírójának, Griesin­­gemek —, nem nyugodtam, mig valamennyit át nem vettem, s akik igazán ismernek, megmondhatják, milyen sokat köszönhetek Emanuel Bachnak, hogy művészetét megér­tettem és behatóan tanulmányoztam." Ak­kor még élt a nagy Bach is, de az ő zenéjét szakmai körökben nem sokra becsülték, s halála után hosszú évtizedekre meg is feled­keztek róla. Haydn nem ismerte a lipcsei orgonista műveit, s talán szerencséjére, mert különben ki tudja, sikerült-e volna olyan gyökeresen megváltoztatnia a kamarazenét, szinte forradalmasítania ezt a műfajt. Philip Emanuel Bach hatása is csak jóval később kamatozik, amikor Haydnnek már biztos megélhetése van és megfelelő körül­mények között dolgozhat. A 19 éves fiatal­embernek még nem sikerült révbe jutnia, s minden krajcárért keményen meg kell dol­goznia. Mivel sok éven át énekelt, úgy gon­dolja: egy operával nem kellene okvetlenül szégyent vallania. El is készül hamarosan Sánta ördög című énekes játéka, amelyet két alkalommal elő is adnak, hogy aztán le is vegyék rögtön a műsorról sértő célzatossá­gai miatt. Az elkövetkező fél évszázad során még jónéhányszor megpróbálkozik az opera műfajával, de meg kell mondani: nem nagy ^mellei. késöuu maya is ueiaua, iioyy az opera nem neki termett, helyzeténél és be­osztásánál fogva azonban gyakran kénysze­rült arra, hogy operát komponáljon, elsősor­ban Esterházy Miklós herceg operatársulata számára. Haydn sorsa a továbbiakban igen szeren­csésen alakult. Egy előkelő zongoranövendé­kének családja jóvoltából magasrangú sze­mélyekkel került kapcsolatba, akik pártfogá­sukba vették őt. A zongoranövendék a bécsi pápai nunciatúra ceremóniamesterének a lánya volt, Marianne de Martinez, aki később Mozarttal együtt is fellépett, s mint kiváló előadóművészt a paviai egyetem diszdoktor­­rá avatta. Martinez kisasszonyt egy neves olasz zeneszerző, Nicola Porpora is tanította, elsősorban az éneklés és a zeneszerzés tu­dományára. Porpora Haydnra is felfigyelt, s bár nem kényeztette el őt túlságosan — sőt olykor megalázó módon ki is használta —. Haydn sokat köszönhetett ennek az ismeret­ségnek. „Alaposan kijutott itt nekem a go­rombaságból — nyilatkozta később —, csak úgy röpködött a sok »asino« (szamár), »cog­­lione« (tökfej), »birbante« (csibész), még hát­­bavágásokban sem szenvedtem hiányt, de mindezt tűrtem, mert nagyon sokat tanultam Porporától, énektechnikai, zeneszerzési is­meretekben és olasz nyelvben egyaránt." Haydn nevét mind többen kezdik megis­merni Bécsben, s hamarosan alkalma nyílik rá, hogy egy neki való állást fogadjon el Fümberg báró weinzierli kastélyában. Ettől kezdve szinte élete végéig különböző magas rangú urak szolgálatában áll. 1759-ben a Plzeň melletti Lukavicére. Morzin gróf kasté­lyába veti a sors; egy kisebb létszámú zene­kar élére nevezik ki karmesternek. Ezen a szép vidéken azonban nem sok időt töltött; a grófnak valószínűleg anyagi gondjai támad­tak, s kénytelen volt szélnek ereszteni muzsi­kusait. Haydn — újdonsült feleségével, Keller fodrász idősebbik lányával — postakocsiba ül és 1761 májusában megérkezik az Ester­házy hercegek nyári rezidenciájába, a kis­martoni kastélyba. Tulajdonképpen hazaér­kezett, hiszen ezen a tájon született, s mégis egészen másvilágba csöppent. Igaz, alattva­ló maradt továbbra is, aki nemcsak urának, hanem minden kisebb-nagyobb rangú hiva­talnokának is engedelmességgel tartozott, de a hercegi zenekar másodkarnagyaként uieyia csak íoiuos személynek számított, S szerencséjére nemcsak műpártoló, hanem műértő főurak közé került, akik az adott körülményekhez képest jól megbecsülték Joseph Haydn tehetségét. A szolgálat persze sok kötelességgel is járt: rendszeresen egy­házi müveket kellett komponálnia, gyakran kellett operákat betanítania, s ha a herceg hosszabb időre Bécsbe utazott, akkor Haydn is rendszerint vele tartott. Az 1766. esztendő két okból is jelentős Haydn életében. Ekkor nevezik ki — az elhunyt Joseph Werner udvari karmester helyére — a hercegi zenekar elsőkarmeste­révé, s ekkor költözik át az egész hercegi udvar Eszterházára (ma Fertőd), ahol a kis­martoninál tágasabb kastély (igaz a személy­zet ennek nem sok hasznát látta, mert nem kapott több helyiséget, s Haydnnak többször is szólni kellett zenészei kényelmesebb elhe­lyezése érdekében) és nagyobb operaszin­­pad várta az érkezőket. Haydn ekkorra már jóhírű zeneszerző, aki­nek műveit sikerrel adják elő különböző eu­rópai városokban; szerzeményei nyomtatás­ban is napvilágot látnak, jóllehet ezt a her­ceggel kötött szerződése formálisan tiltja. Szerencséjére azonban Esterházy Miklós ilyesmikből nem csinál ügyet, nagyon jól tudja milyen kincs birtokában van. Elvégre az eszterházai operaelőadások és Haydn szer­zeményeinek hire nemcsak a zeneszerzőt, hanem kenyéradó gazdáját is jó színben tüntetik fel a közvélemény előtt, s az ilyesmit nem szabad lebecsülni. Haydn rendkívüli termékenységgel írja műveit: miséket, operákat, szonátákat (jóné­­hányat a herceg kedvenc hangszere, a viola da gambára emlékeztető barytón számára is), szimfóniákat, és persze vonósnégyese­ket. A négy vonóshangszerre írt szerzemé­nyek első nagy mestere Tartini, a virtuóz hegedűművész és zeneszerző volt, de a vo­nósnégyes igazán Haydn műhelyében vált komoly műfajjá, s egyben Haydn érzelme­inek legadekvátabb kifejezőjévé. A miséket és az operákat inkább kényszerűségből irta (nem is szerepelnek gyakran a mai társulatok repertoárjában), a szimfóniákat főleg a zene­kara számára. Á vonósnégyes megmaradt neki. Mozart, aki tisztelte és szerette Haydnt (Haydn is nagyra tartotta öt) őszinte csodá­lattal beszélt Haydn vonósnégyeseiről. Haydn hírneve egyre nőtt. Sokan próbálták öt elcsalogatni más főúri udvarokhoz, de ö hűségesen kitartott — harminc éven át — az Esterházyak szolgálatában. (A szerelemben már korántsem volt ilyen állhatatos: felesége — aki nem sokat tudott Haydn zsenialitásá­ról, s ezért sosem volt megértő társa — úgy vett magának elégtételt e félrelépésekért, hogy szétszórta Haydn kéziratait, s néha egy teleirt kottalappal gyújtott be a kandallóba. 1790-ben meghalt Esterházy Miklós, s utódja feloszlatta a zenekart, a legjobb mu­zsikusoknak azonban nyugdijat biztosított, igy Haydn megszabadulva a terhes köteles­ségtől, de anyagilag biztosítva kedvére dol­gozhatott és utazhatott. Hívták is sokfelé, egy Solomon nevezetű hangversenyrendező pedig egy emlékezetes londoni koncertsoro­zatot szervezett a számára, amely komoly anyagi nyereséggel is zárult. (Haydn, Mozart­tal és Beethovennel ellentétben nagyon kö­rültekintően intézte a pénzügyeit.) Erre az alkalomra hat szimfóniát komponált, a két évvel későbbi londoni hangversenysorozat alkalmából újabb hatot, s ezek az ún. Londo­ni-szimfóniák jelentik Haydn szimfonikus ze­néjének a kicsúcsosodását. (Haydn egyéb­ként — a vitatott és a nem bizonyítható származású darabokat nem számítva — ösz­­szesen 104 szimfóniát szerzett, amelyek kö­zül jónéhány a szokásos megjelöléseken kí­vül .igen jellegzetes elnevezést is kapott: pl. A tyúk. Az üstdobpergés. Az óra, A miráku­­lum stb.) Haydn Londonban érezte magát először valóban híres és mindenkitől független mű­vésznek. aki nemcsak remekműveket alko­tott, hanem egy egészen új zenei stílust is teremtett, amely majd klasszicizmus néven vonul be a zene történetébe. London ugyan­akkor egy megrázó élményt is tartogatott a számára: itt ismerkedett meg a Londonban élt nagy német zeneszerző, Händel oratóri­umával, amelyek ösztönzésére az 1790-es években két nagy oratóriumot komponált. Az Évszakok és a Teremtés Haydn életművének mintegy summázataként állnak alkotásai lis­tájának legvégén, ezekkel az életigenlő alko­tásokkal búcsúzott az élettől és az emberek­től, akiket derűs alázattal szeretett és zené­jével szolgált. Halála 1809-ben még esemény volt — koporsója mellett a Bécset elfoglaló francia hadsereg katonái álltak diszőrséget —, ké­sőbb azonban mintha megfeledkeztek volna róla. A romantikusok túlságosan száraznak találták muzsikáját, amelyből hiányzik a szenvedély és az őszinte érzelem. Csak a huszadik század ismerte fel újra — akárcsak Bach esetében is — jelentőségét s igazi nagyságát, habár a romantikusok előítéletei még hosszú ideig megnehezítették az objek­tív Haydn-kép kialakítását. Remélhetőleg születésének 250. évfordu­lója új ösztönzést ad majd mind a Haydn-ku­­tatásnak, mind pedig az előadóművészeknek alkotásai jobb megértéséhez. LACZA TIHAMÉR

Next

/
Thumbnails
Contents