A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-27 / 13. szám
Előmunkálatok egy költészettörténethez KONCSOL LÁSZLÓ TANULMÁNYAI Ha az „attitűdnél" tágabb értelmezés felől, tehát a világkép felöl közelítjük meg költészetünket, az attitűd-szempontú értékelés és minősítés olyan kitételei, mint az irodalmunk „európaiságát" bizonygatók, kérdésessé válnak. A valóság mint filozófiai kategória objektív; mint irodalmi fogalom szubjektív, származékos, hiszen az alkotó tudatán, személyiségén átszűrt valóságról van szó. Az attitűdben tehát ezt, a szuverén költői személyiséget is keresni kellett volna. S evvel kapcsolatban feltolulnak a kérdések: Van európai rangú költöszemélyiségünk, költő-gondolkodónk? S egyáltalán: jó az, egészséges az, ha az integráció olyannyira erős. hogy kaptafájára a kétségkívül meglevő, bár nem túlzottan markáns személyiségjegyek kisebb-nagyobb ellenállását leküzdve, de végül is minden egyes költőnk és prózaírónk ráhúzható? (Koncsol László elszórt gondolataiból úgy gyanítom, nem jó). Vagy csak azért húzhatók rá, mert a személyiségjegyek nem-lényegiek, felületiek, „stilárisak" ? Vajon nem éppen a személyiség karakteres vonásainak hiányát, kontúrtalanságát kell-e látnunk abban, hogy a bölcseleti, történetfilozófiai, művészetfilozófiái megkülönböztető jegyek irodalmunkban kevésbé mutathatók ki, mint az kívánatos volna? Egy pillanatig sem tagadom a valóság meghatározó erejét, de vajon az igazán nagy művészet „attitűdje" nem mutatja-e föl az alkotói tudat viszonylagos önállóságát, a programhirdető célképzetet is, fittyet hányva a valóság vulgármaterialista módon értelmezett determinációjának? Nem teremt-e a költészet, a teljesség igényére törekvő, a nagy költészet a mechanikusan tükrözött világ mellett (helyett? ellen?) egy más világot (világokat) is? Nem alkotta-e meg Ady a „magyar Ugar" mellett (ellenében) a „Jövendő Fehéreinek" világát is? A történelmi-társadalmi tapasztalatok ellenében Radnóti az idillböl szőtt vágy-világot ? Weöres Sándor a maga többdimenziós világát? Folytathatnánk a sort, ám ennyiből is nyilvánvaló: irodalmunk aligha lehet meg anélkül, hogy a való világ mellett a bölcseleti, történetfilozófiai, világnézeti ismereteket sűrítő, összefogó, ne féljünk a szótól: programhirdetö, virtuális költői világot is megteremtse, kialakítva egy dinamikusabb attitűdöt, melyben szubjektum és objektum egyensúlya helyreáll. Ha valamiben, ebben lehetne igazán segítségünkre a Fábry-féle magatartási S persze a Koncsol-tanulmányokból kihüvelyezhető tanulság is; hiszen ő is várja egy „áhított nagy tehetség, egy vidám próféta" eljövetelét, aki, ha jól értem, egy nem passzív, nem fatalista, de nem is voluntarista, mindamellett programot is vállalni tudó egyéniség, aki „iskolát teremt, s hosszan felivelö pályájával maga után ragadja kortársait és követőit" (171.1.) Lehetséges, hogy ezt a költőtípust létünk kedvezően alakuló trendje hívhatja csak életre, mint Koncsol László véli; lehetséges — és ezt már én állítom, no meg évezredes gyakorlatával maga a világ —, hogy közösségi létünk zavartalan állapotára várni dőreség, s a majdani prófétának, elébe sietve az áhított jövőnek, önmagát kell megszülnie; a költészetben persze, amely egyszerre viseli magán a teljes személyiség: a valóságot nemcsak befogadó-tükröző, hanem alakítani is akaró ember jegyeit. Akár igy, akár úgy, az „attitűd" értéke akkor áll majd előttünk teljes fényben, ha nem önmagában, hanem a „költői világkép" fogalom alá rendelt többi, szintén értékvonatkozású tényező együttesében vizsgáljuk majd. Mindezt azért tartom szükségesnek leszögezni, mert — hadd ismétlem meg újfent — az attitűd nem értékkategória, olyannyira nem, hogy mindenki belefér: irodalmon aluli, közepes és karakteres költő egyaránt. Koncsol László kényes ízlésű, igényes kritikus; példatárát általában úgy válogatta össze, hogy közben legjobbnak tartott költőink szövegeihez nyúlt. De még e névsoron belül is vannak, esztétikai értelemben, lényeges különbségek (konzervatív utánérzéslira áll szemben esetenként újnak, eredetinek mondható szövegekkel), s ezekre a szerző nem mindig kellő határozottsággal mutat rá. Márpedig az értékhez — aligha szorul bizonygatásra — ez is hozzátartozik, mondhatnánk úgy is, lévén szó irodalomról: ez tartozik hozzá igazán. Példaként a történelmi-társadalmi ihletésű szlovákiai magyar regények megítélésének módját hoznám föl (Koncsol László tanulmányaitól ezúttal kissé függetlenül). Értékük, történelmi, szociográfiai, közösséglélektani fontosságuk vitathatatlan, antihőseik folytán érvényt tarthatnának a modern európai irodalmakba való betörésre; s hogy mégsem tartanak, annak oka abban keresendő, hogy nemigen tesszük föl velük kapcsolatban a kérdést: vajon a puszta eseménysorra ráépül-e egy határozott, karakterisztikus, történetbölcseleti, filozófiai mélységeket is föltáró gondolatrendszer, írói szemlélet, amelytől aztán valóban „európaiak" lennének; vagy hogy vitték-e előbbre, sajátos formaváltozatot teremtve, a magyar (az európai!) regénypoétika ügyét, stb.; stb. Ugyanezek a kérdések — és még mennyi más: formaiak, műfajiak! — a lírával kapcsolatban is fölvethetök. Csak a választott módszer: az attitűd-tanulmány mondathatja Koncsol Lászlóval: líránk harminc éve „harc az új, romantikus törekvések és a valóság között". Tegyük hozzá: a valóság birtokbavételének, tükrözésének különböző módjai között is. No meg a kezdetekre jellemző „egyszerűség" és a hetvenes években kialakult „összetettség" között. A portrévers, a zsánerkép, illetőleg a másik oldalon a montázsvers, a dramatíkus versmodell között. A dilettanizmus és az értékteremtés között. Minden korszakhatár: segédfogalom. Jól tudja ezt Koncsol László is. Mégis, csak esszéisztíkus túlzással írhat le ilyesmit: „A sematikus kánon pozitív irányú versfolyamatát látványosan, szinte egyik napról a másikra (az én kiemelésem — Z. Zs.) váltja föl a negatív irány...” (186.) S mindezt 1957 (!) kapcsán! Amikor tudjuk, hogy a helyzet valójában jóval bonyolultabb: hiszen a sematizmusvita, nem kis megkésettséggel, irodalmunkban csak 1963-ban robbant ki! A korszakok átfedödését, a múlt, illetve a jövő felé mutató, egymással ellentétes jelenségek egymásba gubancolódottságát, líránk alakulásának bonyodalmait, fejlődésmenetének töréseit, éppen a kiküzdött eredmények, a valós értékek meg- és felmutatása végett, pontosabban, árnyaltabban, költészettörténetünk valós önmozgását követve kellett volna ábrázolni. Annál is inkább, hogy irodalmunk mindmáig szélsőségesen vegyes értékeket termel; a művészi autonómiáért folytatott korábbi küzdelmek tanulságai sem a jelen, sem a jövő szempontjából nem lettek volna érdektelenek. Folklór és közönség ideális kapcsolatának természetén tűnődve, egy erdélyi néprajztudós tolla alól pattant ki ez a szó: folklóröntudat. Mintájára tájainkon is megalkotható — s mihamarabb tartalommal telítendő! — az irodalomöntudat fogalma, amelynek azt a meggyőződést kellene sugároznia, hogy szükségünk van irodalmunkra: szellemi tudatformáink közül ez tükrözi a legpontosabban nemzetiségi létformánkat, a sorsunkat meghatározó történelmi fordulópontokat, az általuk kiváltott életérzést. Koncsol László verselemzései és líratörténeti dolgozatai épp ennek az aktív irodalomöntudatnak a kimunkálásában játszhatnak fontos szerepet, abban, hogy költészetünk és olvasóközönségünk kapcsolata a közös sorsélmény s a jövönkre, önazonosságunk megőrzésére irányuló kollektív akaratnak a jegyében szorosabb, elevenebb, egymásra utaltabb legyen, mint valaha. Másként tekint líránkra az, aki ezeket az esszéket elolvasta, s bennük önmagát, nemzetiségi önmagunkat fedezte föl. Számára ezért lehet érték, következetesen végigvitt koncepciója révén fötfedező-bizonyitó erejű élmény ez a kritikagyűjtemény. Az irodalom belső életét pedig azáltal mozdíthatja előre, hogy az eszme- és attitűdtörténeti vizsgálódások után újabb, komplexebb megközelítési módok kidolgozására sarkall; hiszen — mint minden gondolatgazdag könyv — még hiányaival, vitatható megállapításaival is előremutat: megírandó költészettörténetünk felé. ZALABAI ZSIGMOND VARGA ERZSÉBET Idill Nevezzük e helyet tán Torre Albának — mondotta az egyik lazúrkő-szemét szelíden emelve társára; messze hajította a fehér singcsontot s leköpte a hegy-nagy töltény hüvelyt; valami sötét romhalom felé mutatott tétován s rajzolt a légbe kék jelet megjelölvén a holt helyet szépen megformált kékpettyes ujjával. Nevezzük — mondotta — tán Torre Albának: nevezzük e bolygót a Hajnal Tornyának mert hiszen hajnalban tűntek el ők TÓTH LÁSZLÓ Sanzon: az égből Az égből korbácsszíj: villám. A kereszt meztelen. Kilátszik belőle egy kiáltás, betölti tereimet. A szobában mélybarna zene illata száll; sehol-nincs éjszaka van. FOTÓ: VÁMOS GÁBOR 14