A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-27 / 13. szám
Munka nélkül voltam; egy parkba vetettem magam, ahol álmosan figyeltem a zöld szín játékát a gyepen és a fákon. Mikor tizenegyet harangoztak: igen csinos kisasz - szony ment keresztül a sétányon, gyöngéden rezzenő mellel: egész részegen néztem utána ... de a nő lebukott a park túlsó felén, mint a Nap; s bennem megint elsötétedett minden. Ebből a borúból egy trappolva vágtató stráfkocsi riasztott föl; ragyogó, aranybarna ló verte rúdja mellett nagy patáit a flaszterhez. A kocsis ingujjban, mintha azzal fütyülne, folyton az ostorát suhogtatta; körülötte, az ülésbe fogódzva, kiabáló, heccelö, borralsörrel szeretkező transzporánsok álltak. A fák felé ügettem, majd a járda mellé simultak kocsijukkal, és az egyik ráállt a szerszámok tetejére, látcsövet emelt a szeme elé, mintha a tengert nézné ... — Ki akar két pengőt keresni ? — kiáltotta, és én, mint valami zöld börtönből, kiugrottam a parkból, s fölhoppantam a stráfkocsira. Alig egyenesedtem föl, aki kiabált, odajött hozzám, s belém nevetett derűsen: — Itt van, döfi. .. előbb egyél, hogy el ne dúlj... aztán kapsz két pengőt... kétórai trógerolás ... — Régóta luftolsz? — kérdezte vidáman a másik, és az ő hangját éppúgy széttördelte a robogó kocsi, mint a társáét. Én meg elfelejtve néhány keserves hetemet, tele szájjal csámcsogtam: — Hat.. .hete ... Egy márványlépcsős házban kellett az első emeletre felhúzni a pénzszekrényt; bár adtam az okosat, magam is bámultam, amint a nehéz szekrény szépen lecsúszott a talpazatról, majd mintha csak tíz kiló volna, röptiben ide-oda gurították két vasvalcnin, egész a lépcsőkig. Talán öt percig tartott. S mintha visszaszáll volna minden erőm, mikor a vakító fehér lépcsőkön, mintha az emberlovak, odafogva a vaskos faszánkó elé, hatalmas „Hórukk!"— ordítással megindultak fölfelé a pénzesszekrénnyel. A szánkó oldalán a vasgyűrűk keservesen nyikorogtak a beléjük fűzött kötél húzásától; az előbb még vidám banda fújt, verejtékezett, s pillanatok alatt vérvörös lett velem együtt. De odafönt, ahol ennivaló szobacica csipogott, majd egy pakombartos, francia kinézésű titkár mutatta az utat... s hetykén beljebb görgetve a kasszát: egy napfényszínű méltóságos aszszony fogadott, és goblenek, metszett tükrök, amibe visszalátszott gőgös lépdelésük, s a komótosan arrébb guruló pénzesszekrény ... odafönn úgy beleszerettem ebbe a munkába, hogy mikor visszakozva ügettünk a standkocsmájuk felé: megfogtam a nagy bajuszú Józsi bácsi kezét: — Nem maradhatnék? — és belenéztem a szemébe. A többiek is hallották, s úgy bámultak a levegőbe, mintha oda lenne írva a válasz, aztán ajkbiggyesztve rángatni kezdték húsos vállaikat, nem jól megy, nekünk is alig van mit enni... majd hirtelen a tenyerembe csaptak... S azóta itt vagyok köztük: ülök, ha nincs munka, egy-egy krigli sör habfellege mögött; vagy nézem amint a magasan fekvő ablakokban le-föl tűnnek a test nélkül beszélő fejek. Ha munka van: nyújtózom, ásítok, s rákászálódok a kocsira; éppoly hányavetien fütyülöm végig az utcát, s rázom kihizott testem, mint ők. A kislányoknak odakiáltjuk a disznóságokat s továbbporzunk. A Szepi köztünk a legerősebb; minden reggel súlyt emel; s mi hatan: mukkanás nélkül megraknánk vagy harminc diáksapkást. Ha elvágtatunk egy-egy park mellett: én állok föl a szerszámokra, s bekiáltok a munkanélkülieknek: — Gyertek ... — s ha olyan bújik elő, aki nagyon sovány vagy betegképű ... máris visszaintem: — nem hullák kellenek, öcskös ... — s amint futunk aranybarna, kihízott Sári lovunkkal, látom, hogyan görnyed össze akit otthagytam, milyen lassan szedi a lábát, még talán sír is. Ezek meg direkt rámbizták az ilyesmit: megemlékeztetnek a cudar időkre. Gyakran fölöntünk a garatra: tegnap este is a sárgahajú Tercsi meg a szinte veres hajú Gizi, ez a két utcatyúk volt velünk. Nagyon forró este volt; sok sört ittunk, arra meg paprikás bort. Józsi bácsi erővel az asztalunk alá küldte a nagy pucrú harmonikást, onnan sípoltatott vele, ő meg derékon kapva a vörös hajú cundrát, úgy táncolt az asztalon, mintha nem lenne már ötvenéves. Ez a két nö alaposan legyöngített minket a szállodában ; ma reggel meg az erős paprikát. Egyedül Józsi bácsi nézegette büszkén az asztalt, még meg is simította a tánc helyét. Kánikulaidö szállt; minden tele lett nagy dongókkal; nem bántuk, hogy a lábunk alatt föllocsolt padló hüsöl, és hogy a kocsmáros Bodri kutyája kézről kézre jár, megharapdálni a lusta ujjaink végét. Szepi ültében elaludt, és belehorkolt a Napba; mi is hol kinyitottuk, hol meg jobban lecsuktuk a szemünket. A nagy csöndességben megszólalt a telefon. A kocsmáros odaint nekem a hosszú pipájával: mindig engem hív, mert hát okosabb képű és szájú vagyok, mint a többiek. Nem valami nagy kedvvel megyek, és sóhajtva-fújva fülemhez veszem a kagylót: — Halló — dünnyögtem —, kézit csókolom, nagyságos asszony ... parancsol... hányast tetszett mondani?... hetes számú a kassza . .. Trefort utca 7, második emelet három alá .. . fölirtam, kérem ... egy órán belül ott leszünk... meglesz egy óra alatt... ha’ nem tetszik alkudni, az utolsó ára: ötven pengő ... nagy munka ám . .. teljes felelősséggel... igen, ott leszünk ... kézit csókolom ... Bent mennydörgösen összecsapom a kezem: — Fránci, a kocsit hozod ... — nyújtóznak ... s a kocsi ingadozva lassan tanakodnak, hány kisegítőt vegyünk fel a parkból? — Kettő elég lesz hátra. Ásítva haladunk át az utcákon. Minden tagunkban nagy a lustaság: a derekunk nehéz kő; ki akar szakadni belőlünk: az ingünket kigomboljuk, olyan nagy a hőség. Legjobb lenne aludni, nem dolgozni. De ha az ötven pengőből leadunk négyet a segítőknek; marad annyi, hogy két-három napra elég lesz hatunknak. — Betonos a kassza? — kérdi hirtelen Józsi bácsi, és én megkaparom a fejem: — Azt bizony elfelejtettem megkérdezni. — Mert ha betonos, akkor hat segítőt is vehetsz, nem kettőt. A pénznek meg fuccs! Majd meglátjuk. S intek, mint nékem egykor: öten futnak felénk lelkendezve. Izgatottan kínálkoznak ... melyiket válasszam . . . ez a kis köpcös jöjjön, jó marka van ... és még kit... ez a nyurga jobb fiúnak látszik, de sovány ... na, jöjjön ... A kis köpcöst Palinak hívják; mindjárt cigarettát kér előlegül és belekezd a disznóikodásba meg a káromkodásba. Ez a nyurga azonban, vékony nyakával, csak néz maga elé hunyorítva, s a haját szétfújja a szél. Olyan képet vág, mintha autón ülne, és élvezné a szél simítását. Jobb fiú — gondolom —, hadd jusson neki egy kis pénz ... de mikor leszállunk a Trefort utcában, és zsebébe nyúlva nikkelkeretű pápaszemet tesz föl, gondolom, a többiek elzavarják, mert nagyon is finom a kinézése. Azonban szólni se kell neki, fogja a nehéz stulnikat, rögtön ott van a szánkónál, megtesz mindent szótlanul, nem úgy, mint a kis köpcös. Már örülök, hogy őt vettem föl. — Ezek ketten hátul maradnak — mondja Józsi bácsi, és megkongatja a szekrény vasfalát —, betonos, no látod ... maga, Izsák, vagy hogy is hívják — fordul megint hozzájuk —, veszi a vaspeiszert, és vissz» nem engedi csúszni a szekrényt, még ha bele is szakad. Te meg, Palkó, oldalt nyomod, de .. . keservesen. Nagyon nehéz a kassza. S nagyon szűk a lépcső: a vasrácsokból kiállnak még a kovácsolt virágdíszek is. Aztán minden emeleten van egy nagy kanyar. Odaállunk a kötél végéhez. Hórukk! Meg se moccan. Megértőén összesandítunk : jó lusták vagyunk, még nem ébredt föl a muszklink. — A mindenit... hóó-rukk ... — máris két lépcsőt csusszant... s most magunkban mindig hórukkokat kiáltva, görcsösen fogjuk tenyerünk közé a kötelet: húzzuk, hogy a nyakunk megduzzad. Amint a húzás vérpirosságán átnézek: a kis köpcöst nem látom, az lent lazsál, de a nyurga legény szemüvegén átfolyik a veríték, a szája nyitva van, mint egy kapu, liheg az öcskös, s majd beleroppan amint a szekrényt fölfelé nyomja a vasrúddal. — Ez se kófic — lihegi Józsi bácsi, és megrázza ősz fejét; mintha kisebb zápor szakadna az arcából, úgy szóródik a veríték. Az én ingem is kicsúszott a nadrágból, és fölülről hüsen fújja húsomat a huzat. Francinak ki van görbülve a hasa, és két rossz fogát kirakja az állára. Az orra beleremeg az erőlködésbe. Máskor tízszer ennyit tudnék cipelni, de ez a buta éjjel meg az a vacak szőke sztriga kiszítta az erőmet... meg a többiekét is . .. mintha csak a csupasz csontom húzna, az izom meg nyűgként lötyögne. Szerencsére elérjük az első emelet pihenőjét. Csupa jézuskrisztus dörög, köpködünk, ingünkbe töröljük lóhússzínre főtt arcunkat; a hurutos Szepi fuldokolva rá akar gyújtani, de Józsi bácsi leüti a földszintre az egész cigarettagyárát. — Majd ha megvagyunk — fújja —, olyan sok a peislid ? A kis köpcös Pali nekidöl a korlátnak, átköp a kassza fölött a falra, és azt mondja: — Az istenit... A nyurga szüntelenül a szemüvegét pucolja; beleemeli a napfénybe, rálehel, s egy szót se szólna, ha nem kérdezném; — ugye, nehéz?... Bólint: — Bizony ... Újra nekiindulunk. Már az is baj, hogy a pihenő linóleummal van borítva, s azon csúszunk a sarkainkkal, mint a jégen. Nagy kínnal érjük el a második emelet első lépcsőjét. Kevés bizony ezért ötven pengő. S a legjobb volna alaposan megpihenni, vagy még emberként menni. Egy emelet, az semmi. De a másodikon dupla súlyt nyer minden. De nem illik hátrálni, ha belekezdtünk nyolcán. Egyikünk se nyitja föl a száját. Férfiszokás : húzni, még ha nem bírjuk is... de mégis fölhúzni. Én úgy összenőttem ezekkel a druszákkal, hogy biztosan tudom, ha nekem nehéz, ha én nem bírom; akkor egyikünk se bírja. S ezért alaposan meghökkenek, a második emeleti kanyarban. Húzom, majdnem kiáltva, de a lépcsők élén meg-megcsúszik a lábam, s alig kapok új talajt a talpam alá. S a kassza megáll makacsul, és egy fokot rögtön visszacsúszik. — Józsi bácsi — fújom —, hát fogja meg. — Fogom! — s olyan bíboros, mint még soha. Az a cudar két nő meg az a sok bor tegnap ejjel. Itt vagyunk a pácban. — Hát húzd meg! — bődül el Fránci is. — Hó-rukk! — dörgi a mély hangú Szepi, és fölágoskodik a behemót, szinte lábhegyen van, mintha ki akarná tépni magát a földből... de remegve visszasüllyed, anélkül, hogy a kassza megmoccanna. Pedig épp a lengő félkörben vagyunk; a pénzszekrény hátsója a levegőben, visszabillenésre készen, és még ha azok el is ugranak: ha visszafut, keresztültöri a lépcsőt. Állunk vérvörösen, nehéz lélegzetünk száll, s úgy tűnik, a kassza lassan kiemeli helyéből a derekunkat meg a karjainkat . . . Az én kezemből már csúszott egy darabot a kötél, és a szánkó ide-oda cicáz. Hátranézünk. Nem bírjuk soká. A nyurga legény lihegve küszködik: a vállán fekszik a vasrúd, a szája elferdült, néha berogy, de újra felemelkedik a szekrénnyel együtt. Mi lesz itt? — gondolom, és behunyom a szemem. — Hórukk! — kiáltom — hórukk ... embe ... rek! De elrémülve látom, hogy a köpcös Pali gyorsan kibukkan alulról, s mint egy csöpp fiú, rádöl a sima korlátra, és azon csúszik lefelé. — Két pengőért nem döglök meg! — kiáltja vissza ... s már eltűnt. Nincs erőm, hogy utánakiáltsak: mocsok gazember. De a szőke fiú belesüketülve a harcba, csak áll, most lenyomja a szekrény a peiszerrel együtt, de mint a fuldokló, megint fölmerül, ránk néz üvegszemmel: — Hát — hörgi —, hát... Nem hagyhatjuk, még ha belehalunk is. Inkább segítségért kiáltok, jöjjön az egész ház, de gyorsan. Hanem a nagy kiáltásból valami fulladt szűkölés lesz; mintha csak kisgyerek nyögne a torkomból. Annak ott hátul vége. S ez a húszmázsa körösztülfúrja az emeletet, és mi is lezuhanunk. Először mintha egy fölfújt fehér ing lépdelne fölfelé; ezt a fehér inget a nagy pocak nyomja ki; most már látom kurta lábait is, amint szuszogva emelgeti fokról fokra. Mellette kiszőkül egy vékony cselédke arca. karján zöldséges cekkerrel. A kövér ránk pislog, megtorpan, ahelyett hogy máris itt lenne. Úgy rákiáltok, mintha száz pengőt adtam volna neki : — Segítsen, mert magukra csúszik... — amire ki nem esve lassúságából, lehántja a lüszterkabátját, sodor egyet a bajszán s mint egy gombóc, odagurul a GELLÉRI Hetvenöt éve, 1907. ANDOR március 30-án született ENDRE Gelléri Andor Endre 10
