A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-27 / 13. szám
szemüveges mellé. Az nyögve átengedi a húsos vállra a vasrudat, s karfogással ő is nekifekszik. A nagy hasú is kezd kipirulni, lihegni, meg van ö is rettenve mikor minden billen. Mi meg, szinte a lépcsőkre feküdve, utoljára meghúzzuk a szánkót. Csikorogva megmozdul. Mintha leolvadt volna róla az a nagy súly, engedelmesen kullog utánunk lépcsőről lépcsőre. Mikor a pihenőn vagyunk: ráülünk mindnyájan a szekrény szélére. Arcunkból dől a víz, és néha belenézünk véresre mart tenyerünkbe. Ülünk s nem bánnánk, ha így ránk esteledne ... A kis ostoba cseléd kitátja locsogós száját: — Ha a Frey úr nem segített volna, mi lett volna magukkal... az ám ... — Ühüm, — mondja szuszogva Frey, és a lüszterkabátját húzza, abból meg hosszú virzsiniát vesz elő —, többen is jöhettek volna. S Frey is elvonul nagy bogyósén a vékony cselédlánnyal. Minket becsmérel, hallom, és a lány visszacsipog neki hízelkedve. Aztán fényes szobákon gurul át a kassza. Mintha álomban tologatnánk, attól félve, hogy hirtelen leszakadunk. S végre megvan az ötven pengő. Még alkudni is akart a nagysága. Egyik kezemben szorítom a pénzt a másikkal meg bágyadtan fogom a szánkó vasgyűrüjét. Úgy cipeljük lefelé, mint a nagy bogarat. A nyurga mintha két puskát vinne a vállán: a két vasgörgőt. Idekinn egész néptelen az utca. Ebédelnek mindenütt. Egyedüli úr a fény, ez főzi-süti a házakat, mintha estére meg akarná enni. Sári nyihezve fölnyerit a rúd mellett, és a levegőbe rúg. — Höha — kiáltom fáradtan —, hőha! A nyurga fiú szótlanul felül a kocsira, s oldalt lelógatja a lábát. A vállán kék meg piros csíkok látszanak: a vaspeiszer nyomta bele. Sári trappot velünk, Fránci kezéből majd kiesik az istráng. Nem suhingat, mint máskor, inkább igyekszik minél kisebbre összehúzódni, hogy ezzel is megtámassza fáradt tagjait. Az ingem, a nadrágom tiszta veríték, s mintha tócsa lenne a cipőmben. Ez a kocsi kirázza a lelkünket, mire a kocsmáig érünk. A park előtt megállunk: ötpengöst mutatok föl, s ők rábólintanak: megérdemli... de a nyurga fiú meg se moccan, csak csöngeti a lábait. Le van hunyva a szeme, talán elszundított. — Elvigyük a kocsmáig? — kérdeztem. Aztán: — Józsi bácsi, derék fiú, ez, s ha egy kicsit kihizlalnánk... De épp most fölriad, s meglátva a parkot, már le is ugrik. Zavartan ránk néz. Hirtelen odanyújtom a pénzét s hallom: — Köszönöm, köszönöm ... — Fránci a Sárira csap ... odább ügetünk ... S megint itt ülünk a zöld abroszú asztaloknál. Majdnem nyögünk a fáradtságtól. Guszti pincér parancs nélkül hozza a habos söröket; Józsi bácsi pörköltet rendel. — Muszáj zabálni — mondja elkeseredetten —, muszáj... Iszom a sörömet; belebámulok álmosan napfényes levébe ... Köröttem lassan az asztalra hajlanak a fejek; elalszanak világos nappal. Az üres söröspoharak elhagyatottan bóbiskolnak az asztalon. A falon lógó tükörből visszalátszik az egész alvó társaság; kicsit kihúzom magam, és fáradtan belenézek. Sári nyeríteni kezd az utcán; meg kell itatni. A konyhában kölcsönkérek egy vödröt, és a rúdnak dőlve nézem a ló kinyílt száját, sárga fogait és habzsoló nyelvét. Mennyit iszik. — Guszti — kiáltok be az ablakon —, hozzál ki egy kriglivel. És iszok. a lóval együtt. JA N STACHO Zarándoklás az ígéret földjére Vándorlás közben mindig szétvetett lábbal, egyikkel a sírban a krétakör felett gonosz árral partra vetett halakkal ébredek, figyelem kimért nyugalmukat, üvegpalack zöld pislogását, uszonyok visszhangját, a lüktető fényt túl az ablakon. Ott egy megfáradt koldus sziszegve áramló vérével kutat mélyít bölcs álmainak s e/szenderül mélyen, görcsbe rándulnak az izmok. Megölt hegedűk jajongnak! Ez már az otthon, érzem, dühösen arcomba csapdos a vászon, a végtelen-hosszú pirkadatba kicsorgattam a finom sószemcséket; hiszen oly hirtelen s rögvest üres és éhes szívvel lábam a földre helyeztem! Egyszer az ígéret földjén a szentelt edények gömbölyű teste széttörik s e csörömpölésben kicsikét fe/fénylik arcod, anyám, s az öblös, mély üvegkehelyben nyelvem hegyével kitapintom a kettéhasadó aranylángot. Máig keresem a tűznek ellenálló otthont, a vöröslő légben cseng-bong a fényesen izzó agyag. Valaki ott munkába készül, kiskendőbe köt egy darab kenyeret a mosolyához, hallgatja lépteimet a csikorgó kavicson. Zizegő húrok a bőrön s a Hold még egyre csak üt, vágyakkal telve a sárgaréz inga a szívvel együtt gyorsabban ballag. A friss méz özönében csilingelő bolthajtás alatt anyácska, cselédke, valahol guggolva hallgat a tenyerébe éleszti a tüzet, fényes csuklóját tördeli bukott angyal feketében, álmoktól izzadtan ablakhoz szorítja arcát, fiára gondol, ingecskéjét mossa, hajnalig rázza a hideg borostyán-verejték. Az ígéret földjén nem lesznek kísértetek, mikor a lila halak dübörgő vonatokkal útrakelnek, nem lesznek poros fénytölcsérek, arcok a függöny mögött, szemek, melyekben a felhők ezüstöt szűrnek, nem lesz só s a látóhatáron zümmögő síkság a Hold alatt óriás dobként visszhangzik, ha felizzik az űr. A tarkó alatt éles fájdalom hasogat, éppen a szív ere szurkát, s a kezek szárán vörösre püffedve hajnalig világít a vékony erecske Egyszer majd, istenem, visszatér az északi fény alól és szél lesz... ... És egész fenékig kimerve, ujjaival szájába rakja a keserű tabletákat, a meghajol, mint fürdéskor a lúd. És nézd, nyár közepén a krétakör felett, az ón-nehéz ég alatt úszik a galamb, lábai, csontig bevágva, úszik a galamb. S valahol fenn, az isten arcában egészen, feje felett csattog a szlovák ég vékony, illatozó vászna kimosva a sugárzó nap alatt. Úszik a galamb... (Fordította: Ozsvald Árpád) FOTÓ: KÖNÖZSI ISTVÁN 11
