A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-03-27 / 13. szám

á üLütílligé zárkózott természetű. De dolgos, és ennek csírája — a természet ajándékaként — már a gyermekekben is benne van. Ennek a rejtett kincsnek feltárása, gyarapítása a tanító dolga.

Azé a tanítóé, aki időközben nemcsak tanított; nem csupán a falu politikai és társadalmi életét szervezte, hanem tévúton a középfokú tanítóképzőt is befejezte.

Azé a tanítóé, aki együtt tanult a faluval.

Természetesen, ö volt az, akinek sokkalta többet kellett megtanulnia ahhoz, hogy egyben tanítani is tudjon.

Mindennek eredményeképpen, lépésről lépésre, Naszvadon is beállt a varázslatszerü változás: a tanítóság eredményesen vehette föl a harcot a sár, a sötétség, a múlt rossz emlékei ellen. Kövesutat, villanyt kapott a falu; tanulhattak a naszvadi gyerekek, anyanyelvükön gazdagodhattak szellemiekben. A anyagiak gyarapodásával jobban táplálkoztak az emberek, sorra épültek az új házak, a lakosság kinyitotta az ablakokat a fénynek, a levegőnek, az új és korszerű ismeretek beáramlásának.

Kérdezem a nyugdíjba készülő idős pedagógust, vajon emlékszik-e még arra a napra, amikor először állt föl a katedrára? Ö fényképalbumot vesz elő, hosszasan, tűnődve elnézegeti a képeket; egyszerre elérzékenyülten a szemét dörzsöli, mintha hirtelen füst ment volna belé, és csak nagysokára töri meg a közénk ereszkedett csöndet:

— Amikor először léptem oda a tábla elé, tele voltam szorongással. Nem a feladattól féltem, hanem önmagámtól...

... Sőt, nemcsak hogy félt önmagától, de enyhén zavarba is jött, amikor a bágyadt szeptemberi napsütésben tekintete először találkozott a figyelő gyerekszemekkel. A egyik kis legénytől megkérdezte — lazán, csevegve, feloldva kell kezdeni a tanévet —, mit csinált a nyári szünidőben? A gyerek azt felelte, hogy szüleinek segített a ház körüli munkákban, de most örömmel és várakozással jött a második osztályba, mert akárcsak tavaly, minden bizonnyal, most is sokat számolnak, tornáznak, énekelnek, rajzolnak, játszanak majd, miközben a tanító bácsi idegen országokról, sokféle emberről, furcsa anyagokról, növényekről, állatokról fog mesélni nekik.

És az újdonsült tanító, egykori búcsi tanítójára: Nagy Lajosra emlékezve, mesélni kezdett a naszvadi gyerekeknek, akik itt nőttek föl a szülői házakban, ahol akkoriban még nemigen volt villany; az elszórt tanyasi portákon, ahol még kevesebb újságot meg könyvet olvastak, ahol legföljebb csak annyit

érintkeztek a külvilággal, amennyit a piacozás jelentett.

S ahogy mesélni kezdett, ahogy egyre jobban belefeledkezett a tanításba, lassacskán hálálkodni kezdett a sorsnak, hogy éppen ezt az osztályt kapta, hogy nem középfokon tanít hiszen látta az egyre táguló gyerekszemeket, egyre inkább magán érezte tanulóinak pillantását, és azt sem bánta, ha a tanítójukért rajongó gyerekek a szűkös padok helyett inkább a katedra szélére telepedtek ... Igen, megszerette az alsó tagozatot, az elemi osztályokat, mert napról napra, egy-egy egész délelőttre tanulóinak barátjává, szülőjévé és tanítójává szegődhetett! Valahol egy másik iskolában, középfokon, egy másik óráról, másik tanártól jövet csak úgy elébe ülnének a gyerekek és ő leadná nekik az órát, az anyagot, elmondana néhány tényt és adatot, ami éppen beleillik az ő tananyagába. Úgy érezte, amott félember lenne, itt viszont nem egy ember, hanem tíz vagy húsz is néha; itt a gyerekeknek teljes egészében ő az oktatója, tanítója, nevelője. S nem is egy osztálynak, hanem az összevont osztályok szabályai szerint egyszerre négy osztálynak megfelelő hetvenhárom gyereknek!

Méry Kálmán ötletes tanítási módokat eszelt ki, végigkunyerálta az üzemeket hulladékanyagért, hogy abból a gyerekeknek és a gyerekekkel, játékosan, de mégis komolyan oktatási eszközöket gyártson; eredményes módokat eszelt ki növendékei egész gondolkodásának alakítására; azzal volt elfoglalva, hogy a gyerekek pályaválasztását megkönnyítendő, szakmai ismereteket oktasson. Csoda hát, ha a naszvadi tanítót gyerekek és felnőttek egyaránt tisztelik, ha sok esetben magánügyeikben is töte kémek tanácsot? Először valami kérvényügyben kereste fel egy asszony, aztán házasulandók fordultak hozzá tanácsért, majd jöttek egymás után mindenféle üggyel-bajjal: írt már életrajzot, fogalmazott segélykérő levelet, sőt még végrendeletet is ...

Az egykori bizonytalan szorongásból, az enyhe zavarból, amellyel jött, így lett felszabadultság, öröm és lelkesültség.

Még most, a nyugdíjkorhatár küszöbén is.

Méry Kálmán ritkán lépte át a község vagy a járás határát, külföldön pedig még ritkábban járt, pedig az általa vezetett citerazenekar például több hétig muzsikált óriási sikerrel Finnországban!

Az iskola gondjaival élő, a család problémáival élő, a kertjével törődő ember. És mert többnyire csak az iskolában vagy otthon találni őt, hát joggal kérdezem, vajon készíti-e már az összefoglaló jelentést a pedagógiai naplóba?

Tagadólag rázza a fejét, jelzi, még egy sort sem irt az utolsó jelentésből. Részben mert még nem látja rá elérkezettnek az időt, hiszen jónéhány hétig fog még tanítani; részben pedig azért, mert beteg feleségét kell ápolnia mostanában. Persze, így is tudja, hogy mit ír majd oda. Diktálja is összefüggő, kerek mondatokban;

— Beszámolóm az eddigiektől eltérő, mert július elsejétől a nyugdíjazásom kérem. Ezt az utolsó beszámolót azonban felhasználom arra is, hogy visszapillantsak az itt eltöltött harmincegy esztendőre. Bevallom, némi kételyekkel és szorongással jöttem ide, hiszen ismerősöm is alig akadt errefelé, de a múló évek során egyre szívesebben csináltam a rámbizott munkát. Úgy érzem, a többi tanítóval együtt sok mindent sikerült elérnünk Naszvadon. Most, hogy távozom, beszámolhatok róla, hogy a község tanügyi helyzete jó, iskolánk tanulóinak zöme becsülettel megállja helyét az életben, egykori diákjaim közül sokan leérettségiztek és szép számmal vannak az olyanok, akik a főiskolai, egyetemi diplomát is megszerezték. Rájuk különösen büszke vagyok, valamint arra is, hogy a zeneoktatást osztályainkban szinte zeneiskolai szinten tudtuk megoldani. Kielégítő eredményeket sikerült elérni a cigány származású gyerekek oktatásában. Azzal a megnyugtató érzéssel megyek nyugdíjba, hogy az elmúlt három évtized alatt erömhöz mérten megtettem mindent, ami a felemelkedést, a műveltség gyarapodását segítette a faluban. Egyvalami azonban bánt, s a lelkiismeretem nem engedi, hogy elhallgassam: bánt, hogy az utóbbi esztendőkben, az anyagiak gyarapodása mellett, valamiféle bágyadt fásultság, közömbös nemtörődömség lett úrrá a község lakosságán. Kevesen látogatják a könyvtárat, alig van közönsége a hozzánk látogató színháznak, hanyatlóban van az öntevékeny mozgalom, kevesen jönnek el a falugyűlésekre is. Sokat tűnődöm azon, hogyan lehetne ismét aktivizálni az embereket, miképp lehetne kimozdítani őket otthonaikból ... Mindezt nem azért mondom, hogy esetleg haragosokra találjak, hanem azért, mert bánt a közömbösség, a lelkesedés hiánya, a pangás. Sok jó emberem volt és van is a faluban, sokkal több mint ellenségem. Mindazokat, akik tenni akarnak valamit ezentúl is szívesen látom otthonomban.

A nyugdíjba készülő naszvadi tanító koccintásra emeli poharát:

— Ha találkozom néhány kollégámmal, szóba kerül az életünk — mondja csöndesen. — Vannak, akik eldicsekednek, hogy júliusban emitt, augusztusban amott jártak. Én meg csupán azt tudom mondani ilyenkor, hogy kint voltam a kertemben, permeteztem, ástam, kapáltam. Sohasem vágytam messzire, itt éreztem jól magam mindig. Több mint harminc évet, fél emberöltőt töltöttem Naszvadon. Nekem ez a falu lett az otthonom, az életem.

MIKLÓSI PÉTER

Hétvégi levél

Évek óta írunk arról, hogy nálunk a könyvek aránylag nagy példányszámban látnak napvilágot, a kereset is jó, a szükséges anyagiakkal is rendelkezünk ahhoz, hogy könyvszekrényünk polcai ne tátongjanak az ürességtől. Egy-egy könyvesboltunk nagy forgalmat bonyolít le naponta, hetente, havonta és évente. Hozzájárulnak könyveink propagálásához és eladásához a szervezett akciók, irodalmi estek, iró-olvasó találkozók, amelyek kulturális szövetségünkben kedvelt és jól bevált formái lettek a csehszlovákiai magyar könyv népszerűsítésének. Ide kell sorolnuhk az iskolákat is, amelyek találkozók és előadások keretében nagy mennyiségben adnak el könyveket a tanulóknak.

Magam is jártam olyan helyen, ahol a száz darab könyv kevésnek bizonyult. Szaporodik a könyvet az olvasóhoz eljuttató intézmények száma, és ennek csak örülhetünk. Megszületik a mű, eljut a könyvesboltokba, és nem éli a sorsát öntörvényszerűen, akadnak lelkes pártolók, akik egyengetik az útját a vásárlóhoz. Éppen ezért joggal lehet remélni, hogy a csehszlovákiai magyar könyv — kivétel nélkül minden esetben — fokozatosan eléri a kívánt és megnyugtató példányszámot.

Ami árnyékot vet érdeklődök és pártolók lelkes igyekezetére, az a könyvek sorsa rendeltetési helyükön, a könyvszekrények polcain.' Szeretném előrebocsátani, hogy akadnak szép számmal kivételek, könywásárlók, akik meg is veszik, el is olvassák a könyvet. Nemrégen például egy olyan magyar pedagógussal találkoztam, akinek a házi könyvtárában csehszlovákiai magyar íróknak minden olyan műve megtalálható, amely a háborút követő esztendőktől napjainkig megjelent. Ez a rokonszenves ember egy-egy CSEMADOK-rendezvényre úgy indul, hogy megpakolja a táskáját hazai magyar írók könyveivel, arra számítva, találkozik még dedikálatlan könyvének a szerzőjével.

Akadnak szép számmal olyan iró-olvasó találkozók is, amelyekre úgy jönnek el sokan, hogy előbb alaposan megismerkedtek a művel. Ezt tapasztaltam legutóbb Kétyen, a lévai járásban, ahol végig ez volt a benyomásom, hogy a jelenlevők közül többen elolvasták nem is egy könyvemet.

Akkor keseredik meg a szám íze, amikor azt látom, egyesek csupán azért vásárolnak könyvet, mert megvan rá a pénzük, és restellik, hogy új családi házuk szépen berendezett szobáiban alig látni szellemi terméket. Számunkra a könyv csupán látványosság és a hivalkodás eszköze: nézzétek, könyv is van a lakájomban, ahogy van bútor, függöny és szőnyeg. S őrzik, mint az ereklyét, nem érintik, nem lapozgatják, fogalmuk sincs arról, miről szól. Esetleg a porolóval érnek hozzá, mert hiszen a por a molylepkék éltetője, óvakodni kell az elszaporodásuktól.

S hányán vannak ilyenek? Sajnálkozva mondjuk róluk, úgy élik életüket, hogy egyetlen könyvet nem olvasnak végig tisztességesen. Ha a nyomdákból felvágatlanul kerülnének ki a könyvek, talán nem is vásárolnának hiszen fetvágatlanásuk árulkodójel lenne. Gazdájuk nem használta, nem volt kiváncsi a tartalmára.

Úgy érzem, az utóbbi években azzal törődtünk elsődlegesen, hogy a kinyomtatott könyv jusson el az olvasóhoz. Most már azt kellene szorgalmaznunk, hogy olvassanak egyre többen. S ne csupán az iskolai olvasókörökben, de a CSEMADOK-szervezetek olvasóköreiben is mindenütt. A lapunkban közölt cikksorozathoz (Egy hónap — egy könyv) kapcsolódva tartsuk ébren továbbra is a gondolatot, s ne csak márciusban, hanem az év minden napján!

U