A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-20 / 12. szám
1A kitűnő tolira, s ugyanakkor kifinomult beleérző-elemző módszerre, összefüggéseket, költő- és nemze- 0 dékközi érintkezési pontokat is fölfedő általánosító képességre, fogalmi rendszeralkotásra, irodalomtudományi megalapozottságra valló esszétanulmánynak a csehszlovákiai magyar irodalomban Koncsol László, mint ezt legújabb — sorrendben második — kötete bizonyítja, igazi mestere. Az ívek és pályák, amely a szerző verselemzéseit, költészettörténeti hosszmetszeteit, portrétanulmányait és irodalom-publicisztikai írásait tartalmazza, egységes koncepciójú, fontos, tanárok, diákok, irodalomnépszerűsítők számára egyenesen nélkülözhetetlen könyv. Miért? Mert tárgya a csehszlovákiai magyar irodalom, amely körül (itt nem részletezendő irodalomtörténeti és -kritikai, irodalompedagógiai, népművelési okok miatt, az ún. másodlagos irodalmi kommunikáció formáinak fejletlensége, módszertanának korszerűtlensége miatt) meglehetősen sok a félreértés, a felületes ítélet, a kézlegyintéssel elintézett értékelés, a kétkedés, a bizalmatlanság. Az ízlésükre kényes, sznobizmussal terhelt olvasók részéről is, akik hajlamosak irodalmunknak az egészét az eleve kisebbrendű esztétikai megnyilatkozások kategóriájába utalni (anélkül többnyire, hogy magukat a műveket ismernék); azok részéröl is, akik nem látják (be), hogytó csehszlovákiai magyar létformát a leghíresebben éppen irodalmunk igyekszik, a maga áttételes kifejezésmódjának törvényeit követve, művészi képpé formálni. Koncsol Lászlónak kedvelt s bizonyára nem indokolatlanul oly sűrűn használt szava az „attitűd" — a költőnek a valósághoz való viszonya. Nagy apparátussal bizonyítja, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom csehszlovákiai magyar tudattartalmat fejez ki. Lét és tudat egységét vallók számára nincs ebben semmi új. Olyannyira evidencia ez, hogy nem is Koncsol mutatott rá először irodalmunkban. Megfogalmazta ezt már, félszázaddal korábban, Balogh Edgár is:......azt becsüljük a szlovákiai magyarság kultúrájának, amelyben író, művész, tudós a kívüle megadott és érzékszerveivel felfogott tárgyi valót, a csehszlovákiai magyarságképlet problematikáját reprodukálja a maga módszere és stílusa szerint". Hadd bocsássan előre: bár az „attitűd" mint értékkategória számomra (s úgy érzem : majdani irodalomtörténetünk számára is) fenntartásokkal kezelendő kategória, használata ott és annyiban érthető, indokolt és hasznos, ahol és amennyiben irodalmunk és olvasóközvéleményünk egymáshoz közelítését célozza, félreértéseket, felületes ítéleteket, kétkedést oszlatva. Főleg ha teszi ezt olyan szenvedélyesen, olyan finom elemzésekkel alátámasztottan, olyan kitűnő megfigyelőkészséggel, tanáros eleganciával, az önmagunk iránti elkötelezettség alázatával-öntudatával, mint Koncsol László, akinek tanulmánykötete eseménnyé kellene, hogy váljék szellemi életünkben. A Versről versre című ciklus a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar líra ún. ala- _ pozó, közép- és a hetvenes években indult t fiatal nemzedékéhez tartozó költők verseit £ elemzi — többnyire példamutató szabatos- 3 Sággal, korszerű interpretációs módszertannal. Nem törekszik mindenáron a (különben < is csak elvben megvalósítható) komplex </> elemzésre, amely — mint annyiszor tapasz- š toljuk — agyonnyomja a verset; ehelyett do- |j mináns stíluseszközöket, jellegzetes szöveg Q alkotó formaelemeket ragad meg, sohasem ö tévesztve szem elől a funkcionalitást. Rácz $ Olivér két versét kontrasztív értelmezéssel '3 világítja át; ha kell, egy-egy kulcsszó eszme- O történeti hátterét tárja fel (mint egy Bábi- O szövegben a „híď'-ét); ha kell, a névszói o 14 jelleg mögé rajzol világképet; máskor a montázsvers rétegeit különíti el és rakja újra össze. Köztudott, hogy a versolvasás az olvasni tudás legmagasabb foka. Nos, ha ehhez bárki is segédanyagot keres, bátran nyúljon Koncsol László könyvéhez. Még a kevésbé sikerült értelmezések is tartogatnak bizonyos tanulságot. Például azt, hogy maga a mű (ez esetben Tóth László Átkelése bizonyítja ezt), mindig gazdagabb, többrétűbb, értelmezésében kollektivabb jellegű, mint az egyéni értelmezés (amely Koncsoltól szokatlanul, kurtán-furcsán elnagyolt a jelenlegi formájában); vagy azt, hogy az értelmezésnek magában kell foglalnia a kritikai-értékelő mozzanatot is (Zs. Nagy Lajos Ne rettenj-\e, Mikola Anikó Békítő esték]e. Kulcsár Ferenc Arany-fogoly című verse megítélésem szerint nemhogy a csehszlovákiai magyar líra egészében, hanem még költőink eddigi verstermésében sem nevezhető (ki) reprezentatív szövegnek). Bár a versértelmezések zöme az interpretáció módszertana szempontjából is tanulságos, a ciklus lényege mégsem ebben van, hanem abban, hogy az elemzett költemények kapcsán Koncsol László a csehszlovákiai magyar líra egészének a karakterjegyeit is megkísérli fölfedezni. E karakterológiát (mondhatnánk: „attitűdológiát”) érvényesíti a két prózairónkról készített portrétanulmányában is, hogy aztán kiteljesítse, rendszerbe foglalja két hosszmetszetében, az Új törekvések a csehszlovákiai magyar Urában vagy a röppálya föl- és leszálló ága és A harmadvirágzás korszakai — ívek és pályák című dolgozataiban. E két tanulmány megkerülhetetlen forrásmunkája kell, hogy legyen mindenkinek, aki a jövőben az 1945 utáni szlovákiai magyar lírával foglalkozik. Koncsol László, szembehelyezkedve a Fábry Zoltán periodizációja nyomán kialakult gyakorlattal, meggyőzőnek tűnő, következetesen történelmi és társadalmi érvekre hivatkozva, 1945-töl datálja irodalmunk új szakaszát. 1948-ig — az ismert történelmi okok miatt, publikációs lehetőségek teljes hiányában — a „kéziratos irodalom" kora élt (ennek meglétére is Koncsol hívta föl először igazán nyomatékosan a figyelmet); az Új Szó megjelenésével 1948. december 1 5., fokozatosan intézményesült az irodalmi élet, melynek egymás nyomába lépő nemzedékei három főbb korszakot képviselnek a folytonosságban: az 1948—1958 közöttit, az 1958— 1970-es érát, s végül a hetvenes évek irodalmát. A nemzedékközi kapcsolatok alapján milyen költészetünknek a világról kialakított képe? — erre a kérdésre keresi a választ Koncsol László a periodizáció tisztázása után. Válaszai: „... irodalmunk legnagyobb teljesítményei meghökkentően azonos belső képet nyújtanak a világról, szerzőik nemzedéki hovatartozástól függetlenül" (182. 1.). És: „... minden nemzedék hasonul az előzőkhöz" (183. 1.). Folytathatnánk még az idézetek sorolását; ám ennyiből is világos a szerzőnek az a határozottan megfogalmazott, többször vissza-visszatérő véleménye, mely szerint a történelmi-társadalmi determinációk folytán, sajátos léthelyzetük folytán a szlovákiai magyar líra nemzedékei integrálódtak egy közös vaióságérzékelési és -tükrözési módban, Koncsol kedvelt szavával: „attitűdben". Eddig a gondolatkifejtés könnyen követhető, tiszta, tetszetős, sőt hízelgő is. Hiszen Koncsol nem kevesebbet állít, mint hogy líránk „olyan szellemi jelenségekhez áll közel, amelyekben a nyugtalan Európa embere a legutóbbi háború után a leginkább magára ismert"! (169. 1.) Felnőttünk volna Európához? — kérdezzük nagyon halkan; s inkább kétkedve, mint bizakodón. Igaz volna, hogy a Koncsol kielemezte integráció eredményeképpen kialakult „irodalmunk sajátos, egységes arculata, az a hang, témakör, és tartás, amely pillanatnyilag talán egyetlen más irodalom egészére sem jellemző, csak egyes szerzők attitűdjére, ebben vagy abban az európai irodalomban"? (190. 1.) Merész következtetések ezek. Az a fajta antihős-tipológia, melyet Koncsol László makacs következtetéssel végigvisz tanulmányain, önmagában még aligha elegendő ahhoz, hogy irodalmunk európai méretben (!) is valóban megkülönböztetett helyen álljon. Az azonos nyelvű irodalomnak kontrasztív vizsgálata még nem alakult ki, mégis, számtalan példával bizonyíthatnánk, hogy ez a tipológia alighanem kimutatható a jugoszláviai, romániai magyar nemzetiségi irodalomban is; sőt a XX. századi európai irodalmak zömének fejlődésmenetében is. „Történelmi vázlatot írunk" — mondja egy helyütt Koncsol, s ezzel a kivétellel maga irányítja rá a figyelmet módszerének bizonyos gyöngeségére. Mert a történelmi-társadalmi-közösséglelkületi tapasztalatokat dokumentáló „költészeti eszmetörténet", amit Koncsol László e tanulmánykötetében művel, legyen a maga műfajában bármily alapos, önmagában kevés egy irodalom értékeinek megnyugtató módon való felmutatásához és igazolásához. Az „attitűd" (a költőnek az élményt adó, öt meghatározó valósághoz való viszonya) ugyanis sokkalta szűkebb s ami ennél főbb érv: nem értékközpontú kategória; az irodalom komplex megítélésére sokkalta kevésbé alkalmas, mint a világkép fogalma, amelyben az „attitűd" mellett vele egyenrangúként van jelen a világnézet, a szerző filozófiai, irodalmi, művészeti tájékozottsága, műveltséganyaga, a hagyományhoz való viszonya, nyelvi, szerkezeti, műfajteremtő adottságai és készségei, ízlése, tehetsége, eredetisége stb. ZALABAI ZSIGMOND (A befejező rész következő számunkban) Előmunkálatok történethez KONCSOL LÁSZLÓ TANULMÁNYAI
