A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-03-20 / 12. szám

Elérkezett 1832. március 22-ike. Goethe karosszékében ült, térdén takaró, szemén munkához használt zöld ellenzője, és haldoklott. Elmúlt már a kín és a szorongás, amely a halált néha bizonyos idővel megelőzi; Goethe már nem szenvedett, már kiszenvedett, s mikor kérdésére megnevezték a dátumot, huszonkettedikét, megjegyezte, hogy akkor már megkezdődött a tavasz, és az ember annál inkább meggyógyulhat. Azután fölemelte kezét, és jeleket írt a levegőbe. (...) írás közben halt meg. Öntudata végső, elhomályosuló álmában azt cselekedte, amit egész életén át végzett saját kezűleg, tiszta, szép, olvasható Írásával, vagy pedig másnak diktálva: jegyzetet készített, ezt a tevékenységet űzte, amely az anyagot szellemmé oldja, és a szellem termékét anyagban megőrzi; élete utolsó gondolatait, tapasztalatait rögzítette az írás rúnáiba, amelyeket talán közlésre érdemes, végső felismeréseknek hitt, jóllehet valószínűleg csak a másvilág határán álmodozó gyengeség terméke volt; szíve tartalmát mindvégig megpróbálta a szellem formáló szférájába emelni."

Az idézett sorok Thomas Mann ötven évvel ezelőtt íródott tanulmányából valók. Nincs okunk kételkedni benne, hogy hitelesen rekonstruálják a weimari költőfejedelem életének utolsó napját, utolsó mozdulatait — amelyek akár jelképeseknek is tekinthetők —, már csak azért sem, mert Thomas Mann mindent tudott Goethéről, amit tudni lehetett róla; ismerte életét, hatalmas életművének minden sorát, s elolvasott minden Goethéről szóló könyvet; Goethe volt számára a példakép — joggal választhatta annak, hiszen öt is ugyanolyan anyagból gyúrták —, de iránytűje is volt, egy barbár korban, amelyben sok német szellem meghasonlott önmagával és eltévedt. Aligha véletlen, hogy hazájából száműzve Goethéről ír regényt (sokak szerint a legjobbat ebben a témakörben és műfajban; a címe: Lotte Weimarban), s egy Goethe-hös, Faust doktor alakja inspirálja őt talán legmerészebb látomásának, Adrian Leverkühn zeneszerző tragikus életének elbeszélésére (Doktor Faustus.).

Nos, úgy látszik Thomas Mannhoz Goethe a kulcs (vagy legalábbis néhány titkos ládika kinyitható a segítségével), de vajon Goethe megközelithető-e ugyanilyen módon? Vagy tekintsük öt inkább egy koordináta rendszer origójának, olyan valakinek, aki munkásságával egyszeriben világirodalmi szintre emelte az addig meglehetősen provinciálisnak tetsző német literatúrát, s így hozzá viszonyítható lesz minden és mindenki? Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ez a módszer nem lenne éppenséggel haszontalan, de óhatatlanul Goethe személyének abszolutizálásához vezetne még mielőtt érdemben tárgyalhatnánk életművét, s ráadásul a kései utókornak éppen az a legnagyobb baja a weimari titkos tanácsossal és miniszterrel, hogy már eddig is emberfeletti méretűvé gyúrták öt famulusai és rajongói, ami módfelett megnehezíti egy objektív Goethe-portré megrajzolását.

Az alábbiakban még csak egy vázlat elkészítésére sem teszek kísérletet; beérem anynyival, amennyit a szűkre szabott terjedelem elmondani enged. Goethét különben sem lehet néhány hasábon „kimeríteni" — Richard Friedenthal nyolcszáz valahány oldalas Goethe-monográfiája is csupán bevezetésnek tekinthető —, s a dolgozatíró helyze-' tét csak nehezíti, hogy Goethe alkotásai — a Faust kivételével — nehezen hozzáférhetők, színpadi műveit: az Iphigenia Taurisban-t, az Egmont-ot, a Torquato Tasso-1 például szinte sosem játsszák; tehát utolérte őt a klasszikusok jellegzetes sorsa: címkével a nyakában felrakták egy polcra, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen fölöslegesen mozgatni, ha az ember

netalán szemügyre akarná venni. Szerencsére Goethe sokkal életrevalóbb annál, hogy csak úgy belenyugodjon ebbe a hozzá méltatlan helyzetbe.

Életképesnek mutatkozott már születésekor is: az anya háromnapi vajúdás után hozta őt a világra, amikor már mindenki halottnak vélte, mert teljesen kék volf a bőre, de aztán valami csoda folytán mégis csak magához tért valahogy és nagyon szép kort élt meg: nyolcvankét és fél esztendőt.

Életrevalóságát bizonyította az is, ahogy dolgozott; mindent megfontoltan, szinte kényelmesen vetett papírra, mintha csak biztos lett volna abban, hogy rengeteg ideje van még. A Faust-ot huszonöt éves korában kezdte írni és néhány hónappal halála előtt fejezte be. Néhány más művén is több mint tíz évig dolgozott, méghozzá egyszerre, de ez egyáltalán nem zavarta öt. Rajongott a nőkért — csak biográfusai tudnák megmondani, összesen hánnyal volt ilyen vagy olyan kapcsolata —, de igazán egyikbe sem volt szerelmes, még azokba sem, akik miatt majdnem öngyilkosságot követett el. Túlságosan is racionális volt ahhoz, hogy hebehurgya módon kiszolgáltassa magát a befolyásolhatatlan érzelmeknek, s ha másképp nem ment: versbe öntötte az élményt, így hárítván el maga fölül a veszélyt. 1772-ben például Wetzlarban — ahol joggyakornokosko dott — szerelemre lobbant Charlotte Buff iránt, aki Kestner hannoveri követség) tanácsos menyasszonya volt. Ebben a szerelmi háromszögben Goethének jutott a leghálátlanabb szerep: reményteljes kezdet után vesztesként kellett elhagynia a terepet. Volt rá példa — Goethe is hallott róla —, hogy a kikosarazott fiatalember öngyilkos lett bánatában; Goethe is eljátszott a halál gondolatával, aztán jobb ötlete támadt: az egészet megírta regényben — ez a Werther szerelme és halála —, amelyben a főhős áldozatául esik saját szenvedélyes érzelmeinek. A levélregény nem várt sikert arat, mondhatni világirodalmi esemény lesz — jóllehet a világiro■ ’

dalom kifejezést még csak ezután fogja megalkotni Goethe — felkavarja az olvasók tízezreinek a lelkét, s ha utóbb hamisnak is bizonyul az az állítás, hogy a könyv hatására ugrásszerűen megnőtt az öngyilkosok száma, az ifjú Werther története mégis egy sajátos életérzés: a szentimentalizmus kifejezője lett. Az 1770-es évek jelentik Goethe életében a Sturm und Drang-korszakot, a szeszélyes csapongás és a szenvedélyes lázadás időszakát, s ha nem lett volna meg benne a harmónia utáni vágyakozás és a rend megteremtésének a szándéka és kényszere, talán ugyanúgy végezte volna, mint néhány szépreményű és tehetséges fiatalember az idő tájt Európa-szerte, akik üstökösként fellobbantak, hogy aztán az örök sötétségbe vesszenek alig tizennyolc-húszévesen, kétségbeejtően impozáns torzót hagyva maguk után.

Goethének úgy látszik veleszületett képessége a józanság; tolla alatt felizzik a papír a hatalmas szenvedélytől, hősei, elsősorban fiatalkori drámáinak, a Götz von Berlichingen-nek, Stellá nak stb. szereplői hatványozottan élik át mindazt, amire Goethe a valóságban sohasem vállalkozna; közben azonban már másik, kevésbé tragikus énjét is szóhoz engedi: ennek köszönhetjük a szatirikus hangvételű fiatalkori verseket és darabokat, s majdan a klasszicizmus esztétikájának a megfogalmazását is. Ez az az időszak, amikorGoethe, regényhöséhez, Wilhelm Meisfer-hez hasonlóan tanulóéveit tölti Németország különböző helyein (Strassburgban Herderrel, Darmstadtban Johann Heinrich Merck-kel, a jeles kritikussal hozza össze a sors), hogy apja, a tekintélyes frankfurti jogtudós kívánságához híven jogász legyen, holott sem ez a pálya, sem pedig más, hagyományos polgári foglalkozás nem csábítja. Az irodalom és a színház bűvkörében él már kora ifjúsága óta — ö maga meséli a Költészet és valóság című önéletrajzában, hogy milyen nagy hatással volt rá a nagyanyjától kapott bábszínház —, s azért, hogy művészként sikert arathasson, még az osztályával való szakítás kockázatát is hajlandó vállalni, ami végül paradox módon következik be az ö esetében: nem sodródik a társadalom perifériájára, hanem magasrangú hivatalnok, majd pedig nemesi joggal felruházott bizalmas lesz a weimari hercegi udvarban, ahová éppen írói sikereinek köszönhetően került.

Weimar poros kisvárosként hat szülővárosa, Frankfurt am Main mellett; míg ez utóbbinak ötvenezer lakosa van abban az időben, Weimart jó, ha hétezren lakják; a város egyetlen komolyabb épülete a hercegi rezidencia. Mégis, ennek a városnak jutott az a megtiszteltetés, hogy élete végéig otthont adjon a költőóriásnak, aki mindezért cserébe gondoskodott arról, hogy Weimar a kultúra és az irodalom központja legyen, közel ötven éven át. Hogy hogyan csinálta, az megfoghatatlan. Fokozatosan minden és mindenki Weimarban a vonzáskörébe került, de ez az erő távolabbra is hatott, idecsábitotta a legkiválóbb szellemeket, Herdert például vagy Schillert, Goethe potenciális vetélytársát, aki végül a legodaadóbb barátja lett, s persze tömegestül vonzotta a kíváncsiskodókat és az alkalmi látogatókat is.

Volt egy évtized az életében, amikor a közügyek és a Charlotte Steinhez fűződő szerelmi viszony annyira lefoglalták, hogy szinte megszűnt íróként létezni. Ellenfelei kárörvendve vették mindezt tudomásul, s megvetésüket nem is rejtették véka alá. Goethe rádöbben a helyzet tarthatatlanságára, s szinte elmenekül Weimarból Itália verőfényes kék ege alá. A légkörváltozás szemmel láthatóan jót tett vele: befejezi Iphigeniáját, s megírja a derűsen szatirikus és frivol Római elégiák-at. Hazatérése után, 1 789- ben kitör a francia forradalom, de ő ebből mintha semmit se látna; teljes mértékben lefoglalja egy új szerelem, pontosabban egy egyszerű munkáslány, Christine Vulpius, aki egyetlen fiának anyja, s jóval később — 1806-ban — a felesége lesz.

Goethe a későbbiekben sem mutat feltűnő érdeklődést az európai helyzet iránt; mintha ez az egész őt nem érintené. Szemtanúként ugyan részt vesz egy-két csatában, de jobban izgatja őt az irodalom csatatere, ahol újdonsült barátjával, Schillerrel az oldalán hadakozik a klasszikus művészeteszmény diadaláért. Sokoldalú érdeklődése elvezeti öt a természettudományok birodalmába is, a céhbeliek azonban megmosolyogják — joggal színelméleti kísérleteit és fejtegetéseit; még a paleontológusok körében számíthat a legnagyobb elismerésre, mi több, akadnak olyanok is, akik a származástan egyik előfutárát látják benne, ami persze túlzás.

Az öregedő Goethe vezéreszméje a szellemi totalitás gondolata, cselekedeteinek mozgatórugója az univerzalitásra való törekvés. A világot a maga teljességében megragadni és a lehető legsokoldalúbban kifejezni — ez a vágya, s ez fejeződik ki főmüvében, a Faustban is, amelyet több mint ötven éven át írt és csiszolgatott. Az öregedő Faust, aki az ördöggel köt szerződést annak érdekében, hogy testben megfiatalodva tartalmasabban élhesse tovább (vagy újra?) az életét — tulajdonképpen Goethe alteregója. Ebben a Faust doktorban summázható mindaz, ami a 150 esztendeje elhúnyt Goethében alapvetően meghatározó; azt is mondhatnánk, hogy Faustus az ő titkos fiókjainak a kulcsa. S milyen jellemző, hogy ez az impozáns költői látomás végül is nem egy szerelmi tragédia leírásával ér véget, hanem — lényegében — azzal a mozgalmas képpel, amelyben a gátépitési munkákat irányító, tehát az emberiség javán fáradozó Faustot látjuk, boldogan, a halálra és a megdicsőülésre várva.

LACZA TIHAMÉR

15